A lap feldolgozottságának foka

Bogárék vendéglője

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Bogárék vendéglője
szerző: Gárdonyi Géza

       Egy sárgarépa bent-felejtődik őszszel a földben. A következő tavaszon kihajt és felnyúlik. Juliusban ernyős fehér virágot nyit, - már hát olyanféle ernyőset, mint amilyen a japáni lapos ernyő, kis kerek fehér ernyő, csupa-csupa kis finomka csipkéből.
Ez a virág a bogarak vendéglője.
Amint a juliusi nap megnyitja a legfelső virág apróka szirmait, zöld cikázással jelenik meg az első vendég, - a szemtelennek nevezett víg család valami hercegi tagja: a zöld aranylégy.
Van úgy, hogy csak maga érkezik. Van úgy, hogy többedmagával. Honnan? Nem tudható. Az efféle úrinép nem egyhelyen hál: ki a réten. ki az erdőn, ki nádon, ki nyírfán, falombok sűrűjében, fakémek buckóin, zöld levelek alatt. Csak egyszer előtűnnek, - mikor már kisütött a nap. Táncolva és muzsikaszóval jelennek meg a vendéglőben.
- Hopp Isten jónapot! Ebédet ide!
A répavirág a legédesebb menüjét adja föl nekik, souterrain konyhájából, a tiszta fehér tányérkákra. S megkezdődik a dinom-dánom.
Mi városi emberek, akik légy néven csak azt a barna kis kellemetlent ismerjük, bizony nem is gondoljuk, hogy a világszerte járó nagy légy-nemzetségben micsoda ragyogó öltözetű urak, asszonyságok, urfiak, és kisasszonyok találkoznak. A házilégy csak paraszt közöttük, a dongó meg kövér jókedvű orgonász.
Tessék megnézni délfelé a répavendéglőt! Ott élnek az urak, a bárók, grófok, hercegek, mindenféle aeroplánon járó vidám méltóságok. A zöld aranylégy, az bizonyosan báró, mert sok van belőle. Napos időben mindenfelé látjuk, csak a várasokban nem. Hogy is lehetne bárót látni nyáron az aszfalton!
Hanem a sárga aranylégy, - valami főherceg lehet köztük, - az már ritka. Azt hetenkint ha egyszer látni. Gyakoribb az olyan, amelyik fölül zöld-arany, alól kék-arany, vagy amelyik rubinszínben játszik.
Hanem a legszebb még sem a sárga köztük: van egy aranylégy faj, amelyiknek a megpillantásakor elnyílik még a bogarász tudós szeme is talán.
Annak a légynek a dereka is zöldarany, de a potroha már ragyogó karminszin. Piros gyémántka. Zöld és piros gyémántka.
Az a légy csak forró, napos időben jelenik meg. Mikor ember és állat árnyékba vonul. Mikor a föld pora olyan hevült, hogy a tojás megfőne benne. Mikor a kő olyan tüzes, hogy a gyík is lehőköl róla, s búvik a haraszt árnyékába. Akkor jön a ragyogó piros aranylégy. A légytündér. S megjelenik ő is a vendéglőben.
Nézni nézheted, de ha feléje lépsz, úgy elillan, mintha ott se lett volna. Mintha tudná, hogy ritka ragyogó szépség ő, és hogy az ember, - az óriásnagy szárnyatlan bogár, - kap azon, ami ragyog.
Sokáig vadásztam rája, míg végre fogóhálóval sikerült egy kis fiatalt rabul ejtenem.
Ötvenszeresen nagyító üveg alatt olyan volt a zöldje, mint valami napon-izzó smaragd, amely ezernyi apró fényragyából töri vissza zölden a sugarakat. És ilyen tündökletes zöld ennek a kis gyönyörűnek a feje, melle, háta lábacskája is. Csak a potrohának a felső fele piros. Az is tündökletesen piros, amilyen piros fénypompája nincsen se drágakőnek, se selyemnek. Szinte azt véltem, hogy az a kis légy-tündér a sötétségben is zöld és piros fényű.
Amelyiket elfognom sikerült, nem nagyobb a házi légynél, de sokkal karcsúbb. Láttam azonban kétszer akkorákat is, és álmélkodtam a pompájukon.
Az ékes urak és hölgyek még le se telepedtek, máris közéjük tolakodik két-három nagy osztrák légy. A tudományos nevük ugyan nem ez. Dehát bánom is én: mi neveket adogatnak rátok a tudósok. Én magamnak csak így nevezem őket: osztrák légy, - mert a ruhájok hasonlít azokhoz az oszlopokhoz, amelyek a kaszárnyák körül láthatók.
No jól elszaporodott család ez is. A közönséges légy kicsiségétől kezdve a kék darázs nagyságáig mindenféle termetű megfordul közölök a vendéglőben. Csak a fekete-sárga gyűrűk másulnak rajtuk: egyiken több a sárga, mint a fekete, másik meg csak éppen annyi sárgaságot vesz magára, hogy ki ne átkozzák a familiából.
Van aztán másforma légy is.
Van tarka pepitaruhába öltözött, elegáns és fürge.
Van prémes derekú, aki bizonyára fázékony természet, azért nem hagyja el a prémjét.
Van aztán gyönge krémszinű. Annak a szeme mandulaszín barna. De a legtöbb persze az apró fekete légy.
Mindezek ott zimmegnek-zümmögnek, szállongnak, táncolnak, le-leszállnak, nyalakodnak, torkoskodnak napos időben a virágcsárdában és körülötte. Egyik jön, másik megy. Mint a forgalmas vasuti vendéglőben szokott lenni. Csak a fedeles szárnyu bogarak (a kis biplános aviatikusok) maradnak órákig. Azok székesvendégek. Ráérők, sokat zabálók. Mint ahogy minden kocsmában ülnek olyan naplopók, akik sohse tekintenek az órára. Többnyire szürke, vagy fekete bogárkák. Lomhák, álmosak, nehézkes mozgásunk, mint afféle eszem-iszom filozofusok.
Déltájt azonban két-három ékes-piros úri bogár is lakmározik köztük. Akkorák, mint az írótollam fele. Biborszínpirosak és két kékacélfényű öv köríti a testüket. Szép bogarak ők is. Mikor kétfelé nyílik a felső szárnyuk és fölrepülnek, akkor még pirosabbbak, mert a testük is bíborszínű.
Ha nem ismerném őket, azt mondanám; hogy ők a bogárvilágnak a kardinálisai, előkelő eminenciás urak. Az ám: gonosz rabló ritterek. Méhrontó bogár a magyar nevük. A kölykeik bizonyosan ott falatozzák most is az én kis méheimet a bölcsőjükben.
No el is pusztítanám őket. Balga szívvel kellene végeznem velők. De olyan magukfeledte boldogan zabálnak a kis zsiványok, nem mozdul rájok a kezem.
Azonban vannak itt futóvendégek is, akiknek örökké sietős a dolguk. Mint ahogy a vasuti vendéglőben is vannak akik lábujjhegyen ebédelnek, vagyhogy csak hippentenek egy pohárnyi sört, felkapnak egy bélelt zsemlyét, és futtukban falogatják. Hát a virágvendéglőben is látunk efféléket. Gyorsan illongó kis szárnyasok ezek. Cikcakos villongással járnak a virágok között, s mikor az ebédlőtársasághoz érkeznek, megállanak percre-pillanatra arasznyi távolságban a virág fölött, vagy mellette, a levegőben. Egy-egy sárga, szürke vagy barna pont egyikmásik. Csak a szárnyuk gyors reszketése vallja, hogy ők a szárnyon járók művészei.
Hiszen művészileg repül a fecske is, a denevér meg éppenséggel nagy mestere a szárnykezelésnek. De ezek az aprók túltesznek rajtuk. Ezeket nem látni, mikor repülnek, csak mikor megállanak egy-egy momentumra a levegőben.
- Nézzük mi van itt ebben a jószagú fehér csárdában?
- Lakodalom?
- Térjünk be egy percre.
- De hátha ugrópók ül a szirmok rejtekében?
Egyik-másik mégis csak odaillan a virághoz, és le-föl lengedezve nyujtogatja hol az egyik kehelybe, hol a másikba hajszálnyi finom nyelvecskéjét.
Egyszer egy ilyen gyors-szárnyast sikerült hálóval elkapnom. Ő ugyan nem az apró fajtából való volt, lehetett olyan hosszú, mint a datolya magva, s nem is a répavendéglőben fogtam el; hanem egy gladiolusz mellett. Galambszínszürke, selymes pehelyruhája volt. A szeme olyan fehérpilláju, mint a kenderszín szőke embereké szokott lenni.
A nyelvét összegöndörítette, mikor elfogtam, - olyan volt a nyelve, mint a női zsebórácskák rugója. De hogy egy fűszállal kinyujtottam, olyanra egyenesedett, amilyen alakban ő szokta a mezes virágba nyujtani. Hát olyan hosszú volt a nyelve, mint ő maga és olyan vékony, mint a tű.
A tudósok kacsafarku lepkének nevezik ezt az ügyes kis teremtést. Én bizony inkább galamblepkének nevezném, mert éppen olyan ő, mint valami pici kis hamvasgalamb.
De őt sohase láttam a répavirágnál, csak a rokonait, azokat a mindenféle színű apró nyalánkodókat, akik soha sem érintik lábbal a virágot. Talán a földet is csak akkor, ha meghalnak. A darázs is szereti ezt a vendéglőt.
Hej, a darázs mindig megtalálta, hol terítenek a zöld-élet cukrászai! Hol illatozik a virágméz, a barack, a körte? Mikor érnek a szőlőtöke mustos tömlőcskéi. Mindenre rátalál a darázs, ami édes, még a kávésfindzsára is, ha cukorolvadék maradt a fenekén.
Ki gondolná, hogy ennek a kisasszonyderekú feketesárga teremtésnek haja is van, mint az embernek. Olyan a haja, mint a kopaszodó szőke emberé, aki még nem ősz, de már túl van a negyvenen, s abban a reményben, hogy a haja újra kinő, rövidre nyíratja ritkuló fürtjeit. Persze a darázs haját a borbély is csak nagyító üveggel láthatná.
Néha egy-egy kis zöld kabóca is fölpattan az ebédelők közé az emeletre. Némi ijedelmet okoz ottan a kis lófejű. De mikor látják, hogy ez is csak jámbor vegetariánus, rá se néznek többé
De benéznek olykor oda pecsenye-kedvelők is, mint amilyen például a kis púpos-takaros katicabogár, vagy amilyen az aranyszemű kis krizopa. A kis krizopa olyan a fényes legyek között, mint mikor a régi világban a vár zöldfátyolos kisasszonya megjelent a tündöklő arany és ezüstpáncélba öltözött vitézek között: csupa gyöngeség és finomág. Szivárványszínbe játszó halványzöld hosszú fátyolszárnyait sleppként bocsátja végig nyúlánk olajfa-levél-szín zöld karcsú termetén, és néz, és hallgat.
Tündérálomba illő bogár!
Éshát ezek mind ott dőzsölnek, zümmögnek, hegedülnek, brummognak, nyalakodnak, falnak, habzsolnak a répavirágon. Az a virágzó növény nekik ugyanolyan táplálóhelyük, mint nekünk a Pannónia, Ritz, Hungária, Zserbó. Csakhogy ők se nem rendelnek, se nem fizetnek. Teljes náluk a személyegyenlőség és vagyonközösség. Az apró keményhátu parasztok egytálból esznek a nagyméltóságú kardinálisokkal és az aranyba öltözött főhercegekkel. Egyik a virág mézét, másik a finom sárga smarniját, harmadik az illatos fehér selyemtortát eszegeti, és egyik se tolakodik, egyik se lökdösi el a másikat, egyik se néz kevélyen, vagyhogy elégedetlenül.
Mikor a nagyító üveget föléjük tartom, a légyfélék meg a darazsak otthagyják nagyboszankodva az ebédet, de a keményhátú bogarak úgy bele vannak édesedve a dőzsölésbe, hogy se nem látnak, se nem hallanak.
Csak egyszer tapasztaltam, hogy egy piros katicabogár (csupa sárga por volt a kabátja), fölemelte az első lábát, s rám nézett, és megvakaródzott. Mint a cigány, akit az ebédtől zavarnak el:
- Apríts more egykis tűzrevalót.
Vajjon gondolkodnak-e a bogarak? Vagy csak eleven gépecskék? Ha nem gondolkodnak, mért huzódik be némelyike a virágba, ha embert lát? Mért ágaskodik szembe a szarvasbogár? Mért les ki a tücsök a lyukából, hogy elmentem-e már? Gondolat nélkül nincs védekező mozdulat, se támadó, se vigyázó.
Hogy állok a répavirág mellett, valamenynyien néznek reám.
- Mit keres ez itt, ez a nagy állat?- kérdi magában egyik-másik.
- Ha közelebb lép, elröppenek, - mondja az aranylégy.
- Ha hozzámnyúl, megszurom, - komolykodik a darázs.
- Én meg levetem magam a földre, - mondja a katicabogár, - s halottnak színlem magamat.
Állok és nézem őket.
Az ebéd hosszan tart, mint a régi nagyurak ebédjei. Csak mikor a nap már a nyugati hegyek felé ereszkedik, akkor hagyogatják el az asztalt.
Az esti homály már csak az apró fekete keményhátú bogarakat találja ottan. Azok éjjelre is ottmaradnak. Azok lumpok. A virágon szanaszét hevernek, torkig jóllakottan, méztől és illattól részegen alusznak a tiszta és fehér selyem szirmokon.