Boethius elegiája

Boethius elegiája szerző: Kis János

Énekeimben előbb kikelet vígsága mosolyga,
   Most lantom minden húrja panaszra fakad.
Gyászt viselő Alagyám aggott orcáin özönként,
   Nem költött de való könnyek ömölnek alá.
A Musák legalább el nem rezzentek előlem
   S bátrak tömlöcöt is szánva megosztni velem.
A mi dicsőített, tavaszom míg zöldüle, most az
   Gyászos öregségnek tűrni segíti baját.
Mert nyomorúságtól sarkalva reám kora vénség
   S minden ütött, mivel a bú megemésztni szokott.
Főm tetején őszség települt meg időnek előtte
   És elaszott testem bőre redőkbe vonult.
Szép és könnyü halál, melly boldogot élni gyönyörben
   Hagyván, csak búshoz s csak hivogatva megyen!
A nyomorultnak ez is jaj! kérésére siket s vak,
   S a kegyetlen nem akar zárni siró szemeket.
Míg tündér jókkal bájolt a csalfa szerencse,
   Egy gyász órán majd sírba merülve valék:
Most mikor elkomorult hamis arca, keményszivü Parca
   Fon számomra szünet nélkül unalmas időt.
Mért bámultatok olly sokszor dicsekedve, barátim?
   Az nem erős inu volt, a ki lerogyni tudott.