Bocsánat
| Bocsánat szerző: Tömörkény István |
Mikor jöttek volna el éjjel, tánc után, a legények a bálból, és haladtak volna a sötét homoki közökön át, amiket a holdfény elől beárnyékolnak az öreg, szálas jegenyék, Kádár Vincét csakugyan leütötték. Már hogy hogy történt, afelől senki sem tud semmit, annyi bizonyos csak, hogy egész délután kötekedett a Vince, tánc közben kivette a leányokat a másik keze közül, másokra meg rátáncolt, estére kelve pedig valóságosan vesztit érezte. Bort locsolt a többire, a szivarját szivarszívó szopókába tette, aztán kiégette vele a másik ruháját, majd meg a bandával veszkődött. Értetlen volt a csárdás (a városból került ki oda), nemigen tudta még magát viselni, nemhogy rendet tartani értett volna, de még azt sem tudta, kinek adjon hitelbe, kinek nem. No, bele is pusztult hamarosan, aztán elszármazott onnan, bár hiszen azért Kádár Vincét csak leütötték még akkor éjszaka a közön. Ez már nem kötekedésbe történt, hanem itt a harag meg a bosszú is beleártott magát az ügybe, mert ha csak éppen ingerkedésből állt volna a dolog, ott kapják közre a bálban a leányok előtt s löknek rajta jó egynéhányat, hogy kilódul, itt-amott beüti a fejét, amely majd beforrt volna ugyan, de a szégyenítés is megtörtént volna. Vad dolog az ilyesmi, de van olyan leány, aki szereti nézni, mert voltaképp elvadult formájában nem más ez, mint a hajdani tornajáték, ott is esett halál, itt is a szemtől-szembe való harcban, amik egy pár tetszetős szem kedvéért vívattak ott, vívatnak itt. Azonban Vince leveretése alkalmával alattomos volt az öldöklés, megszúrták, főbeverték, leütötték: vérbe nem fagyott ugyan, mert bár nyár volt, a vér akkor is csak megalszik omló állapotában, de mert a később jövők fölemelték, s vitték hazáig, fölzörgették a tanyát, ott azt mondta Vince: - Jaj, édös szülém... - azután pedig csakugyan és végképp meghalt.
Másnap a halál irányában mozogni kezdtek a pusztázó városi lovas katonák, akik igen kegyetlen nagy csatokat tesznek azon szíjakra, amiknél fogva a derekukra oldalazzák a kardot, és a vastag kardok pengő játékot űznek, pengetvén hol a sarkantyún, hol a kengyelek vasain. És járták körül a határt, keresvén azokat, akik a holtat halottá tették. Többfelől szedték össze a fiatalabb népet, de nemigen akartak azok tudni a halálról semmit sem. Szokás tagadni az ilyesmit, sötétség volt ott is, sötétség a vizsgálatnál is, bár hiszen világító gyertya a törvény, amíg el nem fújják.
Láttak ámde a két pusztázó lovasok, és mentek egyenesen bizonyos Hibás Szélpál Antal tanyájába, a Lőrinc gyerek végett. Megrettenve nézett rájuk Szélpálné, és azt mondta, hogy alighanem borzalom történt már megint és istentelenség. A katonák a Lőrinc gyereket keresték, anyja szíve vertében elállt, hogy miért is keresik. Lőrinc előkerült. Lőrincnek mondták:
- Te is az ölők közül való vagy.
- Nem mondhatom - mondta Lőrinc, és az anyjának a lelke örömében röpdösött, hogy lám, nem való a vád. De a kopott dolmányosok csak tovább feszigették ezt-amazt, hogy látták Lőrincet velemenni a halottal, Lőrinc a tetthelyen volt, Lőrinc is a halál elhívói között volt, botját azután megrettenve elvetette az útszéli szőlőbe, ott megtalálták, a meggyfabot finom pirosas hajába bele is vannak bicskával faragva a szö bötű, a lö bötű, továbbá a fö bötű meg a vö bötű, mely utóbbiak Frantzia Veronkát jelentenek, pedig tudvalevő, hogy Veron végett történt a halál.
Lőrinc fehérre válva monda:
- Nem mondhatom... Nem tudhatom... Nem igaz ez a beszéd.
De amidőn az öregebb kopottdolmányos mondaná neki: - Lélökre Lőrinc, odafönt is laknak - Lőrinc a beszédre feleletet adni valóban mit sem tudott.
Lőrincet tehát vitték befelé a sarcolásba, urak közé, kihallgatásokba, börtönök falába, ló előtt.
Hogy az egyetlen fiú a tanyából ily gyalázattal teljes módon távozott, Hibás Szélpál Antal az ablakhoz ment, és kinézett az ablakon. Azután az asszony zokogását sem tűrhetvén, az udvarra ment, hogy majd gondolkodásában a kerítésbe fogózik, de jó is, hogy kiment, mert jött az ember, aki ki volt küldve, hogy Vince temetésére hívogasson. Sapka volt a fején, mert harmatos időben nyáron is elülik, továbbá rá is volt a fejére kötve a gyászfátyol, a használatos öreg fátyol, mely a Kossuth Lajos képén szokott békés időben tartózkodni a tiszta szobában. Hát mentek ők is a temetésre kocsival, csak a béres gyerek maradt otthon, az is sírt, mikor eljöttek, mert félős volt neki a hely, miután a kutyák már másfél nap óta nem úgy ugattak, mint máskor. Torkukból panaszos, üvöltő ének szállt a jegenyefák tetejei felé, s volt pók, amely ezen időben a padmalyról hirtelen eséssel egyenesen az elhurcolt legény ágyára ereszkedett. Pedig az igazsághoz tartozandók: a pók, kutya, zöldbéka, ökörfarkkóró. Ennek is az egész szára teli van virággal az idén - majd meglátjátok, hogy ennél telebb tél nem volt a világon.
A kocsin az asszonnyal Szélpál elment, a halott tiszteletét végig megadták, s amarra gondoltak, aki - úgy lehet, hiába - a börtönt szenvedi, és éli a sötét rabság szenvedéseit, akárcsak ha a Sándor idejében állna a világ. Végigmenték a temetőig a halott útját szótalan. Szólni nem mertek, mert az ő kocsijuk volt a menetben az utolsó, s tudvalevő, hogy temetéskor a halott lelke mindig az utolsó kocsi utasai fölött repked.
Félesztendőt vetettek összevissza odabe a városba a Lőrincnek azok az urak, akik az igazságot a könyvekben keresik, hát egy este a tavaszi csatákban Lőrinc kiér a városból. Már éppen csak hogy majdnem lefeküdtek Szélpálék, az asszony már neki is fogott, csak Szélpál nyüglődött az asztalnál borotválkozás irányában, mert ez szombaton történt, azaz hogy nem is szombaton, hanem szerdán, de utána ünnep következett, bár hiszen mindegy az úgy a maga valójában. Tehát Lőrinc hazaért, s a kutya vakkantott elébe pár szót az udvaron, mondván - de rég láttalak, hé!
A legény nem sok ügyet vetett rá: a bugyolával, amit a karjában tartott, a házba fordult, s kissé meg is bukott a küszöbfán, mert idebent a városon még a börtönben sincsen küszöbfa, annyira kitanultak vagyunk mink itt a városon a világi életben. Hát bebukott az egyiken, be a másikon, és ott állt a szülei előtt. Sötétben haladván jó időt, kissé megkáprázott a szobabeli világosság előtt, s alig bírta, Istennel köszönvén, kimondani a jó estét. Mindkét szülő hirtelen örömmel fogadta a kívánságot, anyja úgy, ahogy volt, sietett feléje, míg Szélpál előbb letette a borotvát, és mondá:
- Hallod-e, Lőrinc?
- Hallgatom, apám - mondta a fiú.
Hibás Szélpál folytatta:
- Mink azóta nazarénusok löttünk. Igazság nélkül itt senki sem tartózkodhat. Mondd mög, Lőrinc, benne voltál az ölésben?
Lehajtja fejét a fiú, és hallgatott egy darabig, aztán szól:
- Benne.
Az apa szól:
- Mögszenvedtél érte?
- Mög.
Az anyja megrettenve húzódott hátra.
A cókmók, amit Lőrinc a karjában tart, és amiről okos ésszel azt lehetett volna hinni, hogy a testi ruháját hozza benne haza, akkor mozogni kezd, és némi vékonyka sírás hallatszik az alacsony házban.
- Itt találtam a közön, az árokban - mondja Lőrinc. - Valaki oda kitötte. Jó szöröncse, hogy lábbal állította az árokoldalhoz, mert hogy esött az eső, már folyik benne a víz... Még belefulladt volna.
Megilletődések pillanatai ezek.
- Lelök helyött lelök - mondja csendesen az asszony, és Lőrinchez lép, hogy elvegye tőle a gyermeket. - Fönséges Jézus, a kezedet csókolom.
Hibás Szélpál Antal pedig a csülkös tányért, amiből vacsoráltak, az asztalon Lőrinc felé tolja. És a mellényzsebben kotorászván, tulajdon bicskáját nyújtja a véreskezű fiának, mondván a mindeneket megbocsátó szülői szívvel:
- Ögyél, Lőrinc.
Kis alacsony tanyai gerendás szobában a petróleumlámpás szelíd szeretettel világít.