Birkózás Sámsonnal
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Sámsonnal, mint minden rendes ember, én is kisgyerekkoromban találkoztam először, a bibliában. Persze a kis bibliában, amely ad usum Delphini készült, ennélfogva a Delila szerepét kissé vázlatosan rajzolta. János pap, kedves öreg hitoktatóm még ezt is sokalta s mindent elkövetett, hogy a szép filiszteus asszonyt megutáltassa velünk. Általában nem viselkedett gavallérosan az ó-testamentum asszonyállataival szemben. Potifárnét például úgy állította elénk, hogy csúnya öreg cigányasszony volt, aki azért húzta le az istenfélő Józsefről a köpönyegét, mert ócska ruhával kereskedett. (Viszont József menekülését ez a felfogás sokkal érthetőbbé és hihetőbbé teszi, mint ha a Tizian képén veszi szemügyre az ember a párductestü Koleikhábot.) Deliláról meg úgy informált bennünket János tisztelendő, hogy az egy filiszteus borbélynak a felesége volt, aki mindig ott lábatlankodott a műhelyben és ő tartotta a kis filiszteus gyerekek fejét, míg az ura nyírta őket. Minden kis gyerek fél egy kicsit a borbély bácsitól és az officinától, ennélfogva János pap elérte célját: abban az időben nem tartottuk szimpatikusnak Delila személyét.
Igaz, hogy János pap ismerhette volna a középkori kegyes példázatokból annak a remetének a történetét, aki tizenhat esztendeig nevelt egy kis talált gyereket az erdő mélyén, távol az emberektől, de különösen távol az asszonyoktól. Ezeket még névről se ismerte a gyermek, mert a szemeibe egyszerűen vaddisznóknak nevezte őket, akiket nem az Isten teremtett, hanem az ördög, ami abból is látható, hogy aki szóba áll velük, annak előbbutóbb szarv nő a fején, mint az ördögnek. A gyerek fogvacogva hallgatta ezeket a borzasztóságokat és nem is volt semmi baj addig, míg be nem töltötte a tizenhatodik évét, amikor a remete bevitte magával a városba, hogy szőringet szabasson neki. Amint beérnek a város közelébe, ott cicamacázik a zöld pázsiton egy falka libapásztor-lányka, aranylik a hajuk, fehérlik a térdecskéjük, ahogy nyihároznak, mint a növendék csikók.
– Jaj, apókám, mik ezek? – tátja rájuk a száját a gyerek.
– Hű, fiam! – hányja a keresztet a remete, – ezek azok a rettenetes vaddisznók, akikről én olyan sokat beszéltem neked!
Azzal másik útra akarja terelni a fiút, de az megveti a lábát és elóbégatja magát.
– Hát téged mi lelt? – döbbent meg a szent ember. – Ne félj tőlük, mindjárt elszaladunk erről a förtelmes helyről!
– De nem mék én egy tapodtat se addig, még nem cicamacázok én is egy kicsit ezekkel a vaddisznókkal...
Hát mire az iskolai remeteségből kikerülünk,uUgyancsak így vagyunk a Potifárnékkal és Delilákkal is, – jobb erről nem is beszélni. Maradjunk csak Sámsonnál, akiről nekem az a legrégibb emlékem, hogy ezer filiszteust vert agyon egy szamár-állkapoccsal. Ez rendkívül izgatta a fantáziámat. Nem az ezer filiszteus, mert a gyerek elméletileg mind ilyen vérengző kis vadállat és egészen rendén valónak tartja, hogy ezer filiszteust agyonverjenek. (Ugyan nem tudom, hogy a mai korszakban nem szívesebben belenyugodna-e ezer zsidóba.) A szamár-állkapocs volt az, ami gondolataimra serkentő befolyást gyakorolt. Meg is kérdeztem János tisztelendőt, hogy mekkora szamár lehetett az?
– Nem volt egészen akkora, mint te, – nyomott barackot a fejemre az öreg pap, aki így elsőnek látta meg bennem a destrukció csiráját.
Mire a gimnáziumba kerültem, Sámson is komolyabb férfivá érett és a szamár-állkapocs helyett veszélyeztette exisztenciám biztonságát, noha tulajdonkép énvelem semmi baja se volt, csak az oroszlánba fojtotta bele a szuszt. Sajnos, ezt mentében cselekedte s ezzel keserítette meg ifjúságom legszebb éveit. Tudniillik másodikos gimnazista koromban azt mondja nekem egyszer Zólyomi tanár úr, a latin professzor:
– Ide hallgass, te híres! Ha te csakugyan olyan eminens deák vagy, akkor fordítsd le nekem azt, hogy: »Sámson mentében fojtotta meg az oroszlánt.«
Mit tudtam én még akkor, hogy már Comenius Arnos János idejében is ez a föladat volt a gyermeki elme élességének köszörűköve! Azt gondoltam, hogy ez nem nagy tralla és mindjárt nekiültem fordítani.
De csak odáig jutottam, hogy Sámson. A második szónál megakadtam. »Mentében« ... hogy kell ezt most már érteni? Úgy-e, hogy menőfélben, vagy úgy, hogy mentébe öltözötten? És aztán Sámson mendegélt-e, vagy az oroszlán? illetve Sámson viselte-e a mentét, vagy a halálnak halálával meghalandó oroszlán?
Szerencsére Zólyomi tanár úr az óra végére elfelejtette a penzumot, de mit lehetett tudni, hogy mikor jut eszébe? Hiszen a tanárok oly kiszámíthatatlan teremtései az istennek. És ha neki soha többé eszébe nem jutott is, én azért sokáig nem tudtam a gyötrő problémától szabadulni. Még az érettségin is attól remegtem, hátha ezt fordíttatják velem Tacitus helyett.
Ennek már elmúlt huszonöt esztendeje, Zólyomi tanár úr rég elment az angyalkákat tani-tani accusativus cum infinitivo-ra. (mert bizonyos, hogy ott is csak a klasszikus filológia alapján lehet helyüket megálló angyalokat nevelni), – de az én szívembe mindörökre beletört a Sámsonprobléma tövise. Nem igen szoktam álmodni, mert nem érek rá, de ha ráérek, mindig Zólyomi tanár urat látom, aki szamárfüleket integet le nekem a mennyei katedráról.
– Hiába, sohse lesz belőled ember!
Ezek után el lehet gondolni, micsoda öröm volt az nekem tegnap, mikor a falusi mozi ablakában meglátom a krétával írott plakátot, amely azt igérte, hogy itt holnap a Sámson és Delilá-t mutogatják.
No hála istennek. Végre ki fog derülni a titok és én nyugodtan várhatom a halálom óráját.
De hát nem derült ki.
Mikor Delila először megjelent a vásznon kecskepásztor-hajadon képében, egy takácsmester formájú öreg szittya akkorát cuppantott mellettem, mint egy Szentistván-napi tarack. Bocsánatot kérek a filiszteus asszonytól, de én csak Sámsont lestem: ugyan mentében lesz-e?
Hát nem volt mentében. Csak itt-ott fityegett rajta egy kis ruha, tán még annyi se, mint Delilán. No majd az oroszlán! Azon se mente volt, hanem bunda. így hát a mente-megoldás elesik. Nézzük a participiumot! Sámson mén-e az oroszlán felé, vagy az oroszlán mén Sámson felé?
Ezzel is megbuktam. Mert hol Sámson fekszik az oroszlánon, hol az oroszlán fekszik Sámsonon, de menni egyik se megy. Hiába, itt fel kell hagyni minden reménnyel!
Biztos, hogy nagyon rossz éjszakám lesz, mert minden összeesküdött ellenem. Nem elég, hogy végignéztem ez ezer filiszteus agyonveretését, hanem a kvártélyomon az almáriom tetején megtaláltam Flögel százesztendős könyvét is az udvari bolondokról. És látom, ebben is Sámsonra kellett nyitnom.
XIV. Lajos érett-sajtot eszik, az udvari bolondja pedig, a meghercegesített Rocquelaure tisztelettel nézi.
– No komám, – mondja a király a vacsora végeztével, – most már én is elmondhatom, mint Sámson, hogy ezerét megöltem.
– Még pedig szamár-állkapoccsal, komám, – helyeselt a bolond a királynak.