Bevezetés
szerző: Gárdonyi Géza
Decemberi est. Köd az utcán. Köd a lelkeken is.
A kaszinóban már jóval négy óra előtt meggyújtották a lámpásokat. De a ház üres. A játszószoba is. Olvasóterem is.
Csupán a társalgó zöld bőrszékeiben, a vörösrézfényű kandalló körül gunnyaszt három öregúr.
Öt óra tájban érkezik csak megint valaki. Végigkószál az üres termeken. Végre benéz a társalgóba is.
- Meghalt a világ? Vagy mi? - harsog az ott ülőkre.
Szintén öregúr. Angolbajuszos. A haját a füle mellől fésüli fel a fejére. Arca ötvenen felül való. Termetre azonban még idősebb: görhes és roskadt bal vállú. Csak a szeme élénk.
Szmoking van rajta.
- Tudod, hogy karácsony estéje van - szólal meg egy fakó hang a bőrszék mélyéből.
- Még a legényembereket is lekötik ilyenkor - mormogja a másik.
Az érkezett maga is leül a kandalló mellé, és keresztbe veti sovány, csontos lábát.
- No, de hát ezt mégse gondoltam, hogy ennyire kongjon a kaszinó. Magam is meg vagyok híva. De csak vacsora utánra ígérkeztem. Hát egy tarokkot...
Senki se mozdul.
Aztán jön megint egy, és sokára megint egy kaszinói tag. Aztán egy kopasz fejű és vastag bajszú úr dugja be a fejét:
- Hát mégis van itt valaki?
A bajuszának szakállal toldottsága katonai múltra vall. Az is: ezredesi címmel kvietált.
S mintha kopaszok versenye volna, egy teljesen kopasz fej jelenik meg. Tarkóig kopasz kis öregúr, akinek csak a füle mellett maradt emlékül valamelyes barna haja, de még az is rövidre van nyírva.
- Szervusz, Petrovics - mondják neki.
A kopasz benéz a szomszéd szobába.
- Senki?
- Senki.
Leül közéjük, s a kezét melegíti a kályhánál.
Aztán egy csupa-szakáll báró érkezik. Álmos arccal bólint jobbra-balra, és nem szól semmit.
- Förtelmesen unalmas hely ez ma! - mordul fel végre a szmokingos. - Javaslok valamit: vacsorázzunk együtt a Hungáriában. Nyittassunk külön szobát, és vacsorázzunk együtt. Utána meg kártyázzunk. Valami szokatlan játékot... Valami butaságot. Kártyázzunk pénz helyett pezsgőbe.
A javaslatra minden fej megmozdul. Fölkelnek. Elfogadták.
- Még Kelement is megvárhatnánk - mondja az ezredes. - Ámbátor... azt is biztosan elcsípték ma.
Épp indulnának, mikor az ajtó megnyílik, és egy potrohos öregúr víg, kerek arca jelenik meg előttük.
- No, végre! - üdvözli a szmokingos. - Végre egy családos ember is.
- Szervusz, Kálmán! - mondják a többiek is. - Tarts velünk: a Hungáriában vacsorázunk. És durákozunk! Pezsgőben!
- Jó, veletek tartok - feleli az öregúr. - Egyik fiam sincs otthon, hát nincs hol töltenem az estét. A két pattantyús fiamat Krakkóba helyezték át épp most. A kis művész meg Palermóban kószál.
A szmokingos megnyomta a villamoscsengő gombját.
- Telefonozzon, János, a Hungáriába: tíz vagy tizenegy személyre való különszobában várjon bennünket terített asztal.
Az úton még két kaszinói tag csatlakozott hozzájuk: egy vidraprém bundás bankigazgató, meg egy öreg tanár, akinek a bundája gallérjából csak épp az orra vereslik elő.
Az idő már akkor nyolc felé járt.
A Hungária tornácában egy papos arcú öregúr állította meg őket:
- Hova?
- Tarts velünk, Imrus. Itt vacsorázunk.
A szoba már várta őket.
Csillogó teríték a nagy kerek asztalon. A magas, fehér cserépkályha kellemes meleget áraszt.
Leültek az asztal köré.
- Há-há-hányan vagyunk? - kérdezte a báró.
- Éppen tizenketten.
- Mi-mi-milyen jó, hogy nem vártunk to-to-tovább!...
Vacsoráztak. De nemigen beszélgettek. Valami unalom lebegett rajtuk.
Egyszer a kövér öregúr körülnéz a társaságon:
- Érdekes - mondja -, csupa agglegény. Egyikünk sincs a negyvenen alól.
- Hiszen te nem vagy agglegény
- Az vagyok biz én. A három fiam voltaképpen három unokaöcsém. Én neveltem őket, hát úgy szoktam mondani.
- A festő fiad...
- Az se, csak hasonlít rám: unokaöcsém.
A tizenkét agglegény elgondolkodva evegette a sajtot.
- É-é-érdekes! - szólalt meg a csupa-szakáll báró.
De hogy mit vél érdekesnek, arról nem szólt.
A szmokingos ivott a vörös borból.
- Kitűnő. Látjátok: ezt a vacsorát minden esztendőben megismételhetnénk. A családos emberek úgyis otthon ülnek. Mi, agglegények szintén együtt tölthetnénk az estét. Javaslom, hogy alakuljunk társasággá: Karácsonyesti társaság.
- Éljen! Éljen!
- A társaság alapszabályai egyetlen sor: Célja: minél kellemesebben tölteni a karácsonyestét.
A javaslat tetszett. A szemek csillogtak, a bajuszok mosolyogtak.
A szmokingos folytatta:
- A Karácsonyesti társaságot tehát megalakultnak jelentem ki. Tisztikar nem kell. Szabályok se kellenek. A működést vacsora után megkezdjük: kártyázunk pezsgőben. Amit nyerünk, megisszuk.
- Helyes! Helyes!
De már a tányérokat is elhordták, csak szivarozgatva üldögéltek. Ki teát ivott, ki kávét.
- Ezen az egy napon mégis irigylem a családos apákat - szólalt meg a paposan beretvált arcú, aki a vendéglő tornácán csatlakozott hozzájuk. - Csak az vigasztal, hogy az esztendő többi napján aztán nem irigylem őket.
- A nők sok életet rontottak meg! - vélekedett a tanár.
A bankigazgató legyintett:
- Többet, mint a kolera.
- A házasság mindig hazárdjáték - szólt a penzionált ezredes. - A legbolondabb hazárdjáték. A játékos azt se tudja, mire játszik. Mert hiszen nem ismeri a nőt, akit elvesz: csak annyit ismer belőle, amennyit a nő mutat. Van annyi esze minden nőnek, hogy nem a hibáit mutogatja.
S legyintett.
- Hazárdjáték.
- És a tétel mindig egy életsors - fűzte tovább a bankigazgató. - Ha csak egy lehetőség van is a vesztésre, nem játszom.
- A házasság olyan, mint a drótból font egérfogó - mondta Petrovics, a tarkóig kopasz bíró. - Az egér csak a csemegét látja...
A bankigazgató nevetett:
- Az Isten azért adta a szerelmet, mert józanon nem házasodna meg senki.
A tanár fölemelte az ujját:
- A szerelem a lélek tokaji bora.
- É-é-édes méreg! - szólt a báró megcsillanó szemmel.
- Azok a hosszúhajúak...
- Minden nő veszedelem!
- A hosszúhajú veszedelem! - kiáltotta vígan a bankigazgató.
Erre valamennyien nevettek.
- Hát nem veszedelem? - szólt a szóló örvendve, hogy a szava derültséget kelt. - Ádámnak nem egy hosszúhajú némber volt a veszedelme? - A trójai háborút nem egy hosszúhajú némber okozta? A hosszú haj, mint veszedelem, nem vonul-e végig az egész világtörténelmen? De ne is nézzük a világtörténelmet, csak a hírlapoknak a napihíreit, a sikkasztásokat, rablásokat, csalásokat, öngyilkosságokat, vagy csak a magunk fiatalságát, hogy mi bolondokat cselekedtünk a nőkért, vagy a nők miatt. És mink még szerencsésen kihajóztunk a veszedelemből, anélkül hogy bedugtuk volna viasszal a fülünket.
A tanár elgondolkodva nézett a cserépkályhára.
- Voltaképp csak a nő él - mondotta. - A férfi csak a nőnek az életét szolgálja a maga életével. S azok a kurta eszű teremtések...
A szmokingos fölkelt:
- Barátom, javaslok valamit.
- Hadd azt a kártyát, inkább beszélgessünk.
- Éppen azt javaslom én is. Nézzétek: mink mind a tizenketten agglegények vagyunk. Valamennyien megegyezünk abban, hogy okosabb szemmel látjuk a nőket, mint azok, akik a szolgálatukba szegődtek. Mármost az is bizonyos, hogy erről beszélgetni mulatság nekünk. Nagy tapasztalatokat hordoz mindenikünk a fejében. Mink idejekorán megismertük, hogy a szerelem csak szép hegedűszóra írt uvertűrje annak az unalmas operának, amelynek a tenorja gyereksírás.
Nevettek.
A szmokingos folytatta:
- Mármost lehetnek a társaságunkban olyanok, akik még rózsaszínekben vélekednek a házasságról, mintha az valami virágos sziget volna, s ők mintha elvesztették volna a révgarast, s innen maradtak a parton. Az ilyeneket helyreigazítjuk, megerősítjük az agglegényi sorban. Erre való lesz a mi karácsonyi vacsoratársaságunk.
- Helyes! Helyes!
- Mert én meg azt gondolom, nem úgy vagyunk mink, mint aki elvesztette a révgarast, hanem mint azok, akiknek nem volt belépőpénzük az ököritói vigalomba, s aznap búsultak. De bezzeg örültek másnap! És most megint van egy ötletem...
- Halljuk! Halljuk! Te most tele vagy ötletekkel!
- Azt gondolom, nem tölthetjük kellemesebben az estét, mintha ki-ki elbeszéli: miért maradt agglegény? Röviden vagy hosszan, ahogy a tésztája nyúlik.
Ezt a javaslatot is tetszéssel fogadták.
A szmokingos folytatta:
- És három estéje van a karácsonynak: ha egyik est kevés, lesz még kettő.
Csak a báró legyintett:
- Az é-é-én történetem e-e-egy mondat: a komtesz ke-ke-keveslett engem, férjhez m-m-ment egy ci-ci-cigányprímáshoz.
Ezen ismét nevettek.
- Szegény prímás!
- No jó! - mondta a szmokingos. - Te már végeztél. De ha csak ilyen röviden mondjuk is el a történetünket, az is érdekes.
Az agglegények vidáman helyeselték a javaslatot, bár egyen-kettőn látszott, hogy szintén röviden fogja elmondani a maga történetét.
- Ki kezdje?
- Pap nincs köztünk. Katona van. Kezdd meg te Aladár!
Ebben a pillanatban elaludtak a villamoslámpások, és a szobát egyszerre vaksötétség borította el. Csak a szivarok tüze vöröslött tizenkét vörös csillagként a sötétségben.
- Gyújtót! Kinél van gyújtó! Hol a csengő?
Ekkor az ajtó kitárult, mind a két szárnyára kitárult. Fény áradt be. S egy száz lángocskával égő karácsonyfa jelent meg az ajtóban. Fehér leányka hozta. Mosolygó arccal, szemérmes szemmel lépikélt be, s a karácsonyfát némán az asztal közepére állította.
Az agglegények elámultan és hallgatva nézték. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor a kaszinóban említett Kelemen barátjuk is megjelent a küszöbön.
- Glória! Glória! Jó estét, fiúk!
Körülbelül negyvenéves, nyúlánk ember. Deresedni kezdő fekete haj, és hegyesre csípett, fekete bajusz. Termetre azonban még fiatalos. Országgyűlési képviselő.
- Ugye, megleptelek? A kaszinóban tudtam meg, hogy itt vagytok.
S vidáman szorított velük kezet. A leánykának pénzt adott, és elbocsátotta.
Aztán közéjük ült. Mindjárt el is mondták neki, hogy épp jókor érkezett: a társaság körré alakult, s minden évben csak két-három nap működik. Az első év programja: minden agglegény el fogja beszélni, miért nem házasodott meg.
- No, ez érdekes lesz. Én is elmondom a magamét.
- Helyes! Helyes! - zúgták rá vígan. - Téged választunk elnökünknek. Te fogod summázni a tanulságokat, mivelhogy úgyis törvényszerkesztő vagy. Nagy tanulságokat summázhatsz itt!
- És aki u-u-unalmas lesz, fi-fi-fizeti a pe-pe-pezsgőt! - mondta gúnyosan a báró.
Éljeneztek. Nevettek. Koccintottak. Pezsgőt rendeltek.