Bethlen Gáborról

Bethlen Gáborról szerző: Thaly Kálmán

Hűvös éjjel! Ónodon a várteremben
Őrvitézek virrasztanak nagy, néma csendben;
Bolygó lelkök, tudja Isten, merre szárnyal –
Bujdosván az őszi széllel, föllegárnynyal!…

Kandallóban reszket a láng, pattog a fa:
Deres bajszu vén levente rakogatja;
Szemei a lányok közé merőn néznek,
S feltámadnak lelkében a régi képek.

„Hej! mikor igy a táborban tüzelgettünk –
Szintén ilyen hűvös volt az éj felettünk . . . .”
Meg elhagyja, s a parázsat megszurkálva,
Ijfu hősök biztatgató szavát várja.

„Gergely bácsi! folytassa hát, kérjük szépen,
Hisz nem szokott fukar lenni a beszédben!”
S egyikök egy kulacsot is tesz eléje:
Ne szenvedjen szárazságot a gégéje!

Mind figyelnek: még a szél is az ablakra
Oda jő a vastáblákat ropogtatva,
És dörömböl mérgesen: hogy ereszszék be:
Hadd lehessen egy kis része a beszédbe!…

„Mikor, mondom, a táborban tüzelgettünk –
Szintén ilyen hűvös volt az éj felettünk;
Lomhán égett őrtüzünk az ősz ködében:
Demeter-nap elmult vala immár régen.

Vagyok mostan Rákóczy György katonája,
Jó uram is, nincs panaszra okom nála,
De jó volt ám a régi is: Bethlen Gábor –
Héjh, hires volt alatta a magyar tábor!

Bethlen Gábor Erdélyország fejedelme
Ellenséggel nagy harczba volt keveredve,
Akkoron is ott csatáztunk az Ipolynál:
Hontban, vagy hol – bizonyosan nem tudom már!

Rákóczy volt akkor a fő-generális –
Nagyobb hadat vezérelve uránál is,
Mert hogy Bethlen elküldé őt messze hadba:
Maga derék seregét is vele adta.

Mi maradtunk pár ezen a fejdelemmel,
Az Ipolynál járva tábort jó hiszemmel:
Mert velünk nagy jó szerével ott valának
Feles török segédhada a szultának.

S Rákóczy még öt-hat napja alig ment el,
Alig levénk magunkra a fejdelemmel:
Hát egyszer csak csöndes este véletlenül
Jő az ellen nagy hadával környös-körül.

A hegyekre, mint a felhők, azonképen
Települtek északára zord sötéten;
Sötét felhő villámot hoz kebelébe:
Veszély árad Bethlen Gábor seregére.

Maroknyi a magyar sereg: node semmi –
A török is együtt fog a harczba menni!
S fölriad a trombitaszó: „hej vitézek!
Hajnalra mind legyetek ti víni készek!

Azt akarja a mi urunk, Bethlen Gábor:
Virradatkor harczot áll az egész tábor;
Piros hajnal, piros legyen, piros vértől –
Nyögjön a földfutó ellen seregétől!”

Harczolunk hát… viadalunk leszen holnap…
A törökök nyugtalanul zúgolódnak;
Táborukból vészhangokat hall az éjjel:
Mint mikor az ár a gátot rontja széjjel.

Pártos agák izgatják a bamba népet:
„„Nem látjátok azt a tenger ellenséget?
Összejátsznak… ne higyjetek hitetlennek:
Holnap reggel zsákmányul vet az ellennek!””

,Uram, uram fejedelem, veszély támad:
Virradatkor nem csatázik a pogány had!’
„Nő a veszély, uram, uram, Bethlen Gábor:
Hajnal előtt szétszalad a török tábor!”

Fejdelem kél, pompadiszt is ölt magára,
Jobb kezében fényes ezüst buzogánya,
Bibormezre hosszan ömlik nagy szakála –
Délczegen ugy ül toporgó paripára…

És nyomában a magyar had kél robogva,
Számra nézve kicsiny: ámde nagy haragja,
S hol pogány nép zajlik és zúg, mint a zápor, –
Ott megáll és szól dörögve Bethlen Gábor:

„Agák, bégek! – s végig néz a hetyke főkön –
Parancsoltam, hogy e csorda itt üvöltsön?
Vagy mért e zaj? e zsibongás? e vak, lárma?
Reszkettek, hogy elsodor a harcz hulláma?”

És előlép husz kevély tiszt kiabálva:
„„Nem csatázunk! Vissza térünk mind Budára!
Jól tudod, hogy régen elmult Demeternap,
Mozlem népek azontul nem táboroznak!

S ha vezetne bár szultánunk fejedelmünk:
Ütközetre még akkor se kéne mennünk!
Halld azért hát: nem csatázunk mi ezentul –
Táborunk mind még az éjjel utnak indul!””

„Más baj nincs?” szól Bethlen Gábor; „„Semmi! semmi!””
„Ugy ennek is mindjárt vége fog majd lenni!…
Gyáva tisztek! Pártos főnök! térdepelj le –
Parancsolom, én: Erdélynek fejedelme!”

Látnátok most a tábori sokaságot, –
Zug mint a viz, a melybe a mennykő vágott…
Lárma zajlik, kopja villog fenyegetve,
Vészmorgás kél, megdobban a paisz öble…

Ámde Bethlen nem rettenve, sasszemével
Zugó hadon irtóztatón tekint széjjel,
Megrengeti buzogányát érczkezében:
S mélyebb csend lesz, mint a sirbolt éjjelében.

S miként az eb, ha megverik, hunyászkodva
Leborul, és gazdájának lábát nyalja:
Ugy az elébb daczos török agák, bégek,
Bethlen előtt szem-lesütve hajtnak térdet.

Jön a hóhér, irgalmatlan éles bárdja
Husz töröknek gőgös fejét porba vágja;
És ezt látja, nézi egész török tábor – –
Ekkép irtják ki a konkolyt a buzából!

„Nos, ki nem jő még a harczra? Szóljon mostan!”
„„Harczolunk mind! mind!”” üvölt a hadsorokban,
S bár nem szürkül még az égbolt véghatára:
Kürt megharsan, dob megdörren vad csatára.

Uttól fáradt még az ellen, horkol, alszik,
Körül-körül már a fegyverlárma hallszik;
S mire ébred: nem ébredhet… zárt szemére
Ráborulván örök álom örök éje.

Node tovább mit beszéljek még hiába –
Megvertük az ellenséget igazára;
A törökök ugy harczoltak, mint a tigris:
Hát még mi?! De hisz a felöl kétség nincs is!

Török hadak e nap óta mondogatták:
Demeternek napját többé meg se tartják;
Demeternap nekik eztán Gábor napja:
Harczolnak mig Bethlen Gábor ugy akarja!

– Végzi szavát öreg vitéz Gergely bátya,
Kandallóban hamvadoz a tüznek lángja, –
Ifju hősök arcza mégis ugy világol:
Harczi hirnek, dicsőségnek a lángjától.

S odafenn a komor falon – ha felnéznek –
Ugy tetszik: a vén kardok megzörrenének.
S mintha Bethlen lobogója ingadozna –
Ó dicsőség hüvös szele lobogtatja. –