Bertalan éjszakája
szerző: Cholnoky László
1. Miroár Jakab rendkívüli hivatása.
A végzetes éjszakát két nappal megelőzően Miroár Jakab így szólt a gazdájához:
- Szinte kétségtelen már, hogy kaucsukból vagy, uram. Gumilabda vagy, amit maga a sátán is hiába ver a földhöz. A körme nyoma meglátszik a rádkent lakkfigurákon, a külsőd megviselt, de az anyag, az ép. Hajnalban még olyan volt az arcod, akár a régi, ráncos, üres bőrbugyelláris, most pedig rugalmas vagy. Csak a szemed nincs rendben egészen.
Jakab, az ócska, kerek kis zsebtükör egy fakósárga nyári délutánon mondta ezeket Bertalannak, amikor az, öltözködés közben, belenézett titkárjának kerek, fényes, foncsorral ápolt arcába.
Miroár Jakab a hátsó síkján ötkoronásra volt formálva és fényesítve. A nagysága is éppen akkora volt, mint az ötkoronásé. Egyszerű lény volt, egész egyéniségének látszólag csak az adott némi komplikáltságot, hogy amíg az első, tükrös lapjáról a valóság sugárzott vissza, addig a hátsó, ötkoronás síkjába már a születése óta bele volt oltva a csalás ösztöne. Pedig - amint a gazdája utóbb rájött - Jakabot illetőleg az igazság egészen másként állt, szinte éppen megfordítva, mint ahogyan a látszat mutatta. Már amennyiben az igazságról egyáltalán szabad ilyen szigorúan körüldrótozott kifejezésekben beszélni, hogy, éppen megfordítva. Jakab ugyanis nem hazudott az ötkoronás arcával, mert értékes titkári tanácsai révén néha többször-ötkoronát is szerzett a gazdájának, viszont a fényes arcával nem mondta meg az igazságot. Nem mindig mondta meg. Annyi azonban igaz, hogy mindig olyasmit mondott, amiből csiszolt eszű ember, amilyen a gazdája is volt, könnyű szerrel tudott igazságot faragni. Pedig egy pillanatig sem kétséges, hogy ez a lényeg.
Bertalan a megbeszélés után belemerítette arcát a hűvös vízbe és amíg az apró hullámrongyok simogatták, lelkében többnyire felkelt a szép, a tiszta élet után csalogató vágy. Vagy tíz éve már, hogy lelkének rejtett kis színpadán le-lejátszódott az apró tragédia, a vágy diadalmas megjelenése és bukottan való szomorú elvonulása. Azóta, amióta Bertalan - sebes futtában - egy merész kanyarodónál kisiklott az átlátszó, tiszta élet vágányai közül. Fontosabb, színesebb perceiben látni vélte néha az aqua lustralist, a tiszta élet csodás vizét és vágyó gyönyörrel vegyítette álmai közé az eljövendő pillanatot, amelyben majd a csodavíz cseppjei érintik az arcát és lemossák róla a szennyet, amit a nyomorúság okozta szakadatlan félelem verejtéke fent rá.
Jakabnak rövidesen igaza kezdett lenni.
Bertalan ruganyos volt, amit először a ruhadarabjain vett észre. Ezek az első pillanatban csüggesztően rútak és kopottak voltak, de ez a szótlan vallomásuk nem ernyesztette el Bertalant. Öntudattal, a maga dolgában biztos ember bátorságával öltötte fel őket és ezzel minden rendbejött. A ruhadarabokról észrevétlenül lesiklottak a tökéletlenségek, a régi szövet megbátorodott és hálás tisztelettel simult az ura testéhez. Inasod a ruha, semmi más, csak úgy, mint minden egyéb, ami közvetlen közelből környez. Ha finom, ha drága, a komornyikot majmolja és szemtelen arroganciával lehetőleg távol tartja magát félénk, újdonsült urától, ha elnyüvődik és már érzi a romlását, a konyhaszolgálók szemtelenségét mímeli, amelyik a piszokba, a mosogatóvízbe ereszti a gyökereit és abból hízik kövérre. Ezért ismered meg a vasárnap embereit, az új ruha eláll a nyakuktól, a nyűtt pedig rekedt szolgálóhangon rikoltozza már messziről:
- A gazdám lakatos a Táncsics-utcában!
Inas, hát parancsolni kell tudni neki.
Miroár Jakab javára meg kell mondani, hogy az ilyen kedvező átalakulásokban nagy szerepe volt az ő biztató tanácsainak. Ez is lett volna voltaképpen a hivatása, ami azonban az ilyen apróságokkal még nem telt be. Hiszen minden valamirevaló tükör-kollégája tud ilyent produkálni. Ő reá azonban még egyéb, rendkívüli tennivalók is vártak.
Az öltözés befejezése után azonban Bertalan már nem szívesen vizsgálgatta magát Jakab fényes arcában, mert abban csak részleteket látott volna önmagából, pedig akkor már az összbenyomás volt értékes.
- Rendben van minden, csak a szemed zavaros. Nem bízom a mai napban.
Ezek voltak Jakab utolsó szavai, amelyek után Bertalan visszaküldte őt hivatalos helyiségébe, a mellénye felső zsebébe.
*
- Nézd csak: Bertalan! Hová megy ez ilyenkor?
Két ember állt az utca sarkán, amelyikbe Bertalan befordult. Az egyik vékony, halványarcú, kopottas emberke, nemezkalapját elegánsnak induló, de fáradttá tökéletlenedő mozdulatokkal lóbálta jobb kezében. Fekete, kuszált haja már deresedett, halvány arcát apró ráncok hasogatták fel. Nem volt még idős ember, valódi kora valahogy éppen a láthatatlan dolgokból látszott ki, az elmaradt jóllakásokból és elmaradt éjszakákból. Ezt mondta: nézd, Bertalan! - és a hangjából, meg a vigyorgásából piszokszag áradt. Sárga, keskeny ajkai reszketve táncoltak, szeme tétován, ijedten bolyongott a messzeségben, mintha a szurtos, sárga névjegyet látná, mivel a delírium jelzi a látogatását. Ha folytathatta volna az elkezdetteket, kétségtelenül sötét, komisz dolgokat mondott volna a távozó után, felhígítva a tréfa löttyével. Olyan dolgokat, amelyekkel Bertalant közelebb hozhatta volna önmagához. De a másik ember leintette.
- Majd megkérdezheted tőle estére!
A leintő ember, Kohaninszky nyugalmazott számtanácsos, makacsul felöltőben járt. Meleg nyári idő volt, de kopott, barna felöltője rajta lógott ma is. Kerettelen szemüvegén át jóságosan nézett ide-oda, kétségtelenül mindenütt látott valami megbocsátandó dolgot, vagy valakit, aki bocsánatra szorul. A bortól kissé formátlanná vált szíve csordultig volt bocsánattal, amit jóságos birkaszemén, vagy pergamenszerű kezének elnéző legyintésein keresztül csapolt le. Ez a sok édes bocsánat az évtizedek óta összehalmozódott rezignáció erjedési terméke volt, amit azután az eltitkolt könnyek sója romolhatatlanná preparált. Apró, gonosz kis felesége volt otthon. Igen, volt otthon. Mindig otthon volt. És várt. Azt hitte, a férjét várja, pedig azt az édes pillanatot várta, amelyikben lecsaphat a vizesszemű, nyájas öregre és egyetlen szempillantás alatt tönkreteheti a kezdetleges kis harmóniát, amit Kohaninszky annyi üggyel-bajjal tákolt össze a maga lelkében. Kohaninszky lénye - agg hasonlat ez - nyitott könyv volt. Ősi, zsíros, nyitott álmoskönyv, de a betűi olvashatók maradtak. Még az öreg úr egyetlen dugnivalóját is ki lehetett olvasni belőlük, azt a pillanatot, amelyikben Kohaninszky részeg kezdett lenni. Mert ettől a pillanattól kezdve gyakran levette szemüvegét és azt a kis nyerget vakarászta, amit a szemüveg vágott az orrán. Napvilágnál a szívós életű ösztön állandóan kapacitálta, hogy bizonyos önadminisztráció kell, ez fontos, a jól, a kemény kövekből megépített bázisokra sok könnyelműséget lehet felépíteni anélkül, hogy a könnyelműségtorony összeomlása közben agyonütné a felrakóját. De ebbeli törekvése is csak imitáció volt, mások hasonló törekvésének kontár másolata, minthogy az öregúrban tényleg egyetlen eredeti atom sem volt. Hogy az ösztönével jóban maradhasson, régebbi számtanácsosi működését illetőleg gyakran mondta:
- Rengeteg dolgom volt akkoriban. Képzeld, azt a rengeteg számot először így, hosszában, azután emígy, keresztben összeadni, közben jön a szolga... hm... hm... igen.
Hangja ilyenkor elhalt, hebegésbe fúlt, Kohaninszky elvörösödött, elhallgatott. Utóbb aztán, valamelyik éjszakán minden alkalom nélkül visszatért erre a kijelentésére és mentegetőzve mondta:
- Nem volt ám sok dolgom, nem... nem... csak úgy mondtam. Mások is így tesznek. De nekem nem igen sikerül. Már a hangomon észreveszem magam is, hogy ezt valahogyan másként kellene csinálni. Erre, úgy látszik, születni kell. Közvetlenül ez után aztán boldogan, halk, fontos hangon beszámolt arról, hogy a Három liliom kávéház pénztáros kisasszonya, aki kétségtelenül rejtegeti a származását - valami nagyon finom, elegáns családból kell származnia, Beatrix a neve - a lehető legszebb reményeket nyitotta meg előtte tegnap este, amikor átnyújtotta neki a két mákos patkót, amit a szomszéd kávémérésben vett neki.
- Azt mondtam neki, hogy szombaton megyek csak el a válaszért, addig nem érek rá. A nőket - mondta diadalmasan és megvakargatta az orrnyerget - meg kell várakoztatni. Különben is jól ki kell gondolnom, mit mondjak majd neki. Ő is meghánytorgatja az adandó választ, résen kell lennem. Tanulhattok még az öreg Kohaninszkytől!
De ilyenkor zavarbajött és azon törekedett, hogy rőt bajuszának elálló fürtjét belekényszerítse az együttesbe. A kis fürt azonban konokul visszaugrott a helyére. Tudatában volt kiváltságos helyzetének, őróla szokott visszacseppenni a bor vagy a szilvórium utolsó cseppje a pohárba. És ugyancsak ilyenkor, mint más feszültebb helyzetben is, Kohaninszky reszketeg, ügyefogyott hangon a régi áriát kezdte motyogni:
Trara, a posta jő,
Trara, mit hozhat ő?...
Bertalan előtt, aki alkalomadtán szívesen tévedt az álomszerűségek közé, Kohaninszky néha úgy tűnt fel, mintha Anderzen valamelyik meséjéből vágták volna ki. Talán a háromszögletű kalapot is látta a fején, formátlan combjain meg a kurta nadrágot. Különösen olyankor, amikor Kohaninszky, borozás közben, az ő részéről egészen szokatlanul sikerült aforizmát, valami egyszerű, átlátszó, de frappáns életigazságot nyöszörgött el. - Figyeld csak meg, ha kedved van hozzá, hogy minden kocsmajáró ember szereti az axiómákat, aforizmákat és nem hal meg egy sem anélkül, hogy valami sikerültet ne produkálna. És itt nincs rangkülönbség, a hivatalszolgák csak úgy megtermelik ezeket az igazságokat, mint a fehérteríték urai. Úgy lehet a dolog, hogy még Noénak megijedt, felzaklatott, áthevült lelke izzadhatott ki magából az első, ránézve oly szomorú végű szüret alkalmával valami értékes gyöngyöt és az gurul azóta évezredeken keresztül egyik kocsmaasztaltól a másikhoz, ezer új alakot öltve.
Kohaninszky, mióta nyugalomba vonult, az egyik öreg ügyvédbarátjánál dolgozgatott. Az ügyvéd gazdag agglegény volt, magának sem igen volt dolga, Kohaninszky inkább csak arra való volt, hogy a hosszú délutánokon legyen kivel elpiketíroznia.
Bertalan, amikor befordult a sarkon, természetesen semmit sem hallott a két ember beszédjéből, de kétségtelen bizonyossággal meg tudta volna mondani, hogy a remegőszájú valami komiszságot mondott rá és hogy Kohaninszky leintette. Szóval, hogy a dolog úgy volt, ahogy valóban volt. De úgy tett, mintha nem látta volna őket.
Így nappal, az utcán, tehát nem a szokott időben és a szokott helyen nem szívesen találkoztak egymással ennek a különös társaságnak a tagjai. Valahogy úgy érezték, hogy sok volna egymásból, talán önmagukból is. Sok olyan kérdés is lebegett a levegőben, - különös, soha el nem számolandó adósságok piszokszürke szövedéke, aztán a hová mégy?-re adandó hazug válasz kényszere és más egyéb, - amit ott a Kapcarongy-ban, a megszokott kis kocsmában bizonyos elfogadott stílus keretén belül el lehetett tréfálni, de amikből itt kétségtelenül gyűlölködések származtak volna. Kissé le is nézték egymást, Bertalan őszintén a többit, mert tiszta tudatában volt annak, hogy egészen más ember-klasszisból való, mint amazok, a többiek meg kínos fáradsággal kidolgozott, sok megismert igazság nyakának erőszakos kitekerése után létrejött mű-lenézéssel Bertalant, mert még akkor, évek után sem tudták kimosni szemükből a port, amit Bertalan közéjük-estében felvert és ami gyötörte őket ma is.
Ha Jakab nem szúrt volna bele Bertalan lelkébe bizonyos önbizalmatlanságot, amikor a szeme zavaros voltáról suttogott, most bizonyosan tudhatta volna, hogy ma már nem találkozik velük, hogy a mai estén megőrizheti a lelke szabadságát, amit ott közöttük nélkülözött, - így azonban minden az útja eredményétől függött.
Itt most egyszerűen kinyitom Bertalan agyvelejének azt a fiókját, amelyikben ő az üzleti titkait szokta őrizni. - Bertalan most bizonyos Hoffmann nevezetű könnyelmű bankhivatalnokhoz ment, akitől tegnap levelet kapott, hogy látogassa meg. Örömmel ment, mert tudta, hogy pénzügyről lesz szó, amiből pedig egészen bizonyosan lehet valami okos dolgot csinálni.
Ez a Hoffmann szorosan véve nem tartozott hozzájuk, a többieket csak látásból, vagy éppen nem is ismerte. Egyébként is komoly bázisokon álló ember volt, szép fizetéssel, gazdag családdal a háta mögött, akinél azonban a pénztelenség ezek ellenére is gyakran megjelent. Ilyenkor a könnyelmű lelke mindenféle csodás ügyletbe csalogatta bele, amelyeknek formai részétől azonban visszahökkent. - Hoffmannak az ilyen ügyeit szokta elintézni Bertalan.
Bertalan Hoffmann szenny-titkára volt, de ennek a kellemetlen minőségnek a sértő sarkait bizonyos kedélyes, meleg megbeszélések alatt olyan gondosan leköszörülték maguk között, hogy azután már Bertalan egészen vidám szívvel kezdhette így a mondatot:
- Én, mint a te kinevezett szenny-titkárod...
Díjazása semmiféle módon sem volt megkörvonalazva, úgy elseje körül, amikor Hoffmann még jó karban volt, Bertalan néha így szólt hozzá:
...igen kérlek, és nincs nálad véletlenül öt forint? Majd holnap este...
Ez alkalommal Hoffmann így szólt a titkárjához:
- Még ma okvetlenül ki kell váltanom a felöltőmet, de készpénzem nincs több, csak négy forint. Hanem itt az aranyláncom, csapd be és majd holnap este hét órakor jöjj fel megint.
Bertalant, ahogy kilépett Hoffmanntól, új és több rugalmasság és életerő töltötte el. Még a lépcsőn lement belenézett a zsebtükrébe és meggyőződéssel mondta:
- Szamár vagy, Jakab!
Eszeágában sem volt, hogy a pénzzel, vagy a lánccal valami gazságot műveljen. Dehogy, hiszen talán soha életében egyetlen öntudatos rossz szándéka sem volt. Hanem ilyen esetben, ha bármi módon, bármilyen célra váratlanul pénzt kapott, az volt az első gondolata, élni, szabadon és bátran! A dolgok majd rendbe jönnek maguktól. És eddig még valóban úgy is volt mindig, hogy amikor összezsugorodott lelkére a szabadságnak csak egy cseppje hullt is, a dolgok valahogy tényleg rendbe jöttek maguktól.
Besietett a trafikba, onnét a mandolaszemű Rózumblatt zsidó sörözőjébe, onnét meg a borbélyhoz. Közben azonban felcsatolta Hoffmann aranyláncát.
A borotválkozást módfelett kedvelte.
Ezt az időt használta fel arra, hogy önmagával számot vessen. Lett volna hozzá ideje máskor is, hogyne lett volna, bőven, de amikor teljesen egyedül volt, nem szívesen keresgélt elő a múltból némely kellemetlen illatú dolgot, mert ezek felzaklatták a lelkét, elcsüggesztették és elszomorították. A borbélynál azonban nem volt egyedül, a tükörből pompás, kemény férfiarc nézett vissza rá biztatón. Bertalan szép ember volt, éles metszésű, bajusztalan arcát fényes, koromfekete, dús haj övezte, a halántéka körül egy-egy csillogó fehér szállal. Fekete, szúrós szeme akkor állt teljes harmóniában a halvány arccal, a büszke sasorral, ha nem hevítette át semminő indulat. Ilyenkor fénytelen volt, mint az agátkő. Arca tiszta római típus volt, Bertalan elégedetten vizsgálgatta és készségesen eltűrte, ha a fantáziája Caracalla császár elképzelt arca felé csapongott. Nyugtalanította néha, ha tudomásul kellett vennie, hogy bármely érzelem, még kisebbszerű fellobbanásában is, teljesen kiforgatta karakteréből a nemes arcot. Különösen az olyan indulatok, amelyek a gyengeségből fakadtak. Ilyenekkel pedig Bertalan, csodálatos életének még csodálatosabb fázisaiban, gyakran vívott többnyire vesztes ütközetet. Hosszú, időnként visszaeső fejlődés után azonban gránitkeménnyé kövesedett a meggyőződése, hogy a gőgös, a Caracalla-arc a valódi. És akire ilyen imperátori arc néz vissza biztatón, annak kár olyan sekélyes kérdéseket hánytorgatni, csavargatni, amelyekből önmegvetés vagy nyomorúság csöppenhet ki. Egészen bizonyos, hogy ilyen szabású embert illetőleg nem tartozhatnak az egyéniség jellegéhez azok az apró, furcsa, nem egészen hótiszta ügyek, amelyek egy vergődésteljes élet napról-napra való továbbtaszigálásra és semmi egyébre nincsenek hivatva. Sem lefelé, sem pedig felfelé számítva nem jelentősek ezek, ha az imperátor barátja azt végezné el magában, hogy gazember lesz, bizonyára hatalmas gazságokkal kezdené. Ha pedig nagyot, pompásat művel, akkor ezek az apró kis foltok eltűnnek, mint a vízcsepp nyoma a nap izzó fényén.
Ezért volt ez az idő szerfelett alkalmas Bertalannak az önmagával való megbeszélésekre.
Néha, nyugtalanabb perceiben meg-megbolygatta még az egyensúlyt valami különös, szokatlan impresszió, de a mai napon ez a kérdés is körülbelül végleg rendeződött egy egészen lényegtelen, csekély eset kapcsán.
Ahogy a borbélylegény az arcán levő kis sebhelyről ügyesen lepusztította a szakállt anélkül, hogy valami baj lett volna, Bertalan barátságosan megszólalt:
- Bámulatosan ügyes keze van magának, Lajos!
A fickó nem felelt, csak jéghideg mosolyt vonultatott el a szája felett.
Bertalan tűnődni kezdett.
- Minek is mondtam én ezt? Nekem bőven lett volna időm megfontolni, szóljak-e? És nem fontoltam meg. Ez a pimasz pedig a másodperc milliomodrésze alatt tisztába jött azzal, hogy részéről a dolgot természetesnek kell találnia. Tehát józan, adminisztratív esze kétségtelenül több van, azaz, várjunk csak!... több volna, mint nekem, ha... Ha én tényleg hibának érezném azt, hogy kimondtam, amit mondtam. De nem érzem annak. Nem én. Dehogy, hiszen millió esetben meggondoltan, mindent előre látva, tudva mondtam én azt már másoknak bármilyen kicsiny arányú dolgára, pompás, ez igazán nagyszerű! - Kimondtam, pedig tudtam, hogy az illető kis köznapi rovart egyszerre három lépéssel engedem közelebb magamhoz anélkül, hogy ezért a hála legkisebb szikráját is érezné. Tudtam, hogy fejjel szaladok neki a megkövesült élettudományokból összerótt falnak - és mégis megtettem. Megteszem ezután is, mert jónak lenni jó és mert sohasem éreztem a szükségét annak, hogy ilyen eszközökkel segítsek magamon, pedig nem nagy mesterség megfigyelni, hogy fontosabb, értékesebb emberek is fegyelmezik magukat ilyen irányban. De én nem érzem szükségét. És ezzel körülbelül tisztán is áll előttem a dolog. Nem érzem a szükségét, ez maga a gőg. Körülbelül az is bizonyos már, hogy valahová megyek. Valami pompás, dicső helyre. Nem tudom hová, de azt tudom, hogy megyek. És ha a lomha, süket fatuskó, a nyomorúság az utamba fekszik, bizony nem fordulok vissza, hanem belelépek a kis pocsolyákba. Ez az én lényegem. Már ifjúvá-serdülésem kezdetén is foglalkoztam hasonló gondolatokkal, de meg-meginogtam. Úgy látszik, néha sok időbe telik, amíg rájövünk, hogy mégis az első impresszió volt az igazi.
Mielőtt kilépett az officinából, még egyszer odament a tükörhöz. Most már öntudatosan gyönyörködött Caracalla császár arcában. Visszagondolt a nyugtalan hajnalokra, amelyeken a napi eseményeket összegezve sok fontos dolgot intézett el. A gonoszokat és butákat lesújtotta egy-egy hatalmas mondással, néha egyetlen kézmozdulattal, varázslatosan csillogó palotákat rakott egybe a nobilisan szomorú rezignáció csillogó köveiből, a nemes lelkűeket, a megértőket átmelegítette a szívéből áradó, dicsőséges hála melegével, ezeket egy-egy pompás levélben részesévé tette nagy szíve minden titkának, amely levelek olvastán kétségtelenül nagy szomorúságok, megbánások kelnek majd életre. - Ezeknek a hajnaloknak másnapján kislelkűvé tette néha, hogy a mondások a valóságban nem mondták meg, a levelek nem küldettek el. Most már ebben a kérdésben is fényesség és nyugalom szállt a lelkére. A fátum nagyszerű munkája volt, hogy mindezek meghaltak, mielőtt megszülethettek volna. - Az imperátor jutalmaz, büntet, de nem kíváncsi arra, minő érzések születnek jutalmainak vagy ostorcsapásainak nyomán.
Az imperátor, itt e földön, csupán egyetlen ítélőfórumot ismer.
Az imperátort.
2. Bertalan váltakozó küzdelme Jakabbal
A Duna völgyén kedves nyári szellő táncolt alá a hullámokon és itt bent a városban fütyörészve bekószálta a régi Ferencváros utcáit. Az elhagyott rongytépő-malom, a félig leégett bőrgyár sárga épületének évtizedek óta bezúzott, szivárványos ablakain keresztül nehéz, fülledt szag lépett az útjába, sötétség bámulta meg vak szemével. A vén, süket épületek felett régen elhalt munkásleányok elkallódott szerelmei lebegtek, lila színű köddé verődve össze.
Bertalan lassú, gondtalan lépésekkel indult meg a körút felé. Szinte fizikailag érezte, amint Caracalla császár parancsára ernyedten, leverve lefoszlik szívéről a szorongató démon, amely magányos, nehéz percekben szörnyű dolgokat, ólomnehéz kérdéseket suttogott a fülébe.
- Mi lesz ennek a vége, Bertalan, mi lesz? - kérdezte néha. - Már nem is kerülgeted az apró pocsolyákat, hanem beléjük lépsz könnyű szívvel és ha a cipőd sáros lesz, bátran belépsz velük tiszta emberek tiszta szobájába. Már régen megfojtottalak volna, már régen addig csiklandoztam volna a szívedet, amíg kimentél volna a ligetbe egy szép magas fát keresni, amelyiken hintázva az éjszakai szél összeverhette volna a bokádat. De nem tettem, mert sajnáltalak, amikor láttam, hogy néha rádnehezedik fekete testével a rettenetes szomorúság, és mert hallottam, hogy álmodban néha sírtál, gyámoltalanul sírtál, akár az apró gyerek, amikor az anyja sem tudja, miért?, amikor a csecsemő a könnyei csodatükrén át ezer fekete koporsót lát és mind az ezerben az édesanyját viszik ki a temetőbe. Így sírtál álmodban, ezért nem fojtottalak meg. Máskor ismét azért nem, mert elmenekültél előlem a régi, szép, bársonysima gondolataid birodalmába. De vigyázz, barátom, a szép, a pompás szomorúságod lassan-lassan cserben hagy, már csak erős borokkal tudod visszacsalogatni néha; a szíved összezsugorodik, kiszárad, mint a tapló és az én szánalmam is elmegy a szomorúságod nyomában. A régi, szép gondolataid pedig, amelyekhez menekülni szoktál, elkallódnak, elkopnak, nincsen már egyiknek sem éle, amivel felsérthetné a szívedet, hogy azután minden figyelmeddel a szíved vérének hullásában gyönyörködhessél!... Mi lesz, félbolond barátom, ha én elunom a dolgot és még egyet csavarodom a szíved körül?
Most vége a gyötrődésnek.
Caracalla császár megfojtotta a démont.
És már a cél is egyre tisztábban bontakozik ki: meg kell találni az aqua lustralis régen óhajtott forrását. Oda, a kristálytiszta forrás vidéke felé vezet az út, amelynek mentén apró pocsolyák vigyorognak szennyes arcukkal az úton haladóra.
A kérdés tiszta már, de a kedves, régi gyengeségek makacsul ragaszkodnak a gazdájukhoz és a régi szeretetért könyörögnek. Pedig bizonyos, hogy az imperátor nem fogja megtűrni őket maga mellett, vagy legfeljebb szolgákként. De a régi, mókás komázásnak, az egymásban való gyönyörködésnek vége. Bertalan azonban nem érez magában elegendő erőt a velük ilyen módon való szakításra. Ez tehát még megoldásra vár, nem téved-e el, nem szédül-e meg a kettő, a császár akarata és a régi, kedves gyöngeségek tábora között?
- Milyen pompás volna, ha a gyengeségek is el tudnának kalauzolni a forráshoz!
Szólította a titkárját, Jakabot és azt mondta neki:
- Gyönyörű diadalt arattam, de azért mégis alighanem igazad lesz, Jakab!
*
Most már külső események is csoportosulnak Bertalan köré.
Ahogy a kis mellékutcából befordult a körútra, majdnem összeütközött egy szép, magas, nyúlánk leánnyal. A leány halvány, érdekesen fonnyadni kezdő arcát különös csodálkozással emelte rá. Amikor megismerte, szeméből kedves ijedelem röppent ki és szállt Bertalan szívére.
Csak egy pillanatig tartott az egész, Bertalannak nem volt ideje köszönni. De ahogy a leány továbbment, a fiatalember megállt és gyönyörködve nézett utána. Hirtelen a leány is megállt és visszanézett.
Nagy pillanat volt ez, Bertalan külseje a találkozás pillanatában szép volt, az apró fogyatékosságokat eltakarta az alkonyat, a mellén pedig ott ragyogott az aranylánc. Nagyfontosságú dolgok voltak ezek akkor.
A leány bizonyos Karolin volt, pesti polgárcsalád vénlánya, minden különösebb kvalitás nélkül, aki azonban a vénlányság terhét ízléssel szinte férfit-vonzó módon viselte. A leány emléke mélyen gyökerezett Bertalan lelkében, már hat éve, azóta, hogy náluk lakott egy csodálatos háromszögletű kis hónaposszobában. Akkoriban valóban szerelmesek is voltak egymásba, ámbár a józan polgárlányt inkább talán az örök leánykérdés fűzte a fiúhoz, ki tudja?... hátha?... - Karolin abban az időben lépte át a vénlányság gyalulatlan küszöbét. Még nem volt az, ha akkoriban valaki elveszi, még mint idejebeli leány megy férjhez. És Bertalan, aki akkoriban az egyetlen ilyen valaki volt és mint ilyen, nagyon jól tudta, hogy a dologból semmi sem lesz, mert nem lehet, akit azonban forró szerelem fűzött a leányhoz, magányos perceiben éppen ezért sokat és szeretetteljesen foglalkozott a vénlányok sorsával. Valami régi orosz regény emlékei bőszítették ilyenkor, amelyik a vénlány lelkét üres, hangtalan pusztaságnak mondotta. Ezt ő mindig hevesen ellenezte.
- Ellenkezőleg van a dolog - mondta, - a vénlány lelkének csendjét a meg nem született gyermekek panaszos, lélekszaggató zokogása veri fel, csak mi nem halljuk. Igen, az kétségkívül lehetséges, hogy később, nagyon későn, már úgy a negyvenesekben azért szigorodik el, azért merevül meg a vénlány arca, mintha valami láthatatlan apa ugyancsak valami láthatatlan, túlvilági kőfaragómesternél síremléknek rendelte volna meg, mert akkor a vénlány lelke már valóban sírbolt, amelyben megholt kisdedek álmodoznak a születés gyönyörű szenzációjáról.
Így töprengett néha magában Bertalan, akit akkor még sok érdekesség is környezett. Ezeket az érdekességeket azután - nem számításból, hanem pusztán a vágyból, amely a romantika felé űzte a lelkét, - még a lehetőségig szította, növelte is. Rá volt kényszerítve. Akkoriban már nagyon labilis alapokon állt, néha egy kevés, de valóban kevés szaga is volt a pénzeinek. Kénytelen volt hát a pajzán kis könnyelműt adni, aki valami oknál fogva összezördült gazdag és befolyásos családjával, azonban egy szavába, egy látogatásába kerülne csupán... És így tovább. És hogy most öntudatosan és szándékosan adta magát az ivásnak, amit nem is fog abbahagyni, amíg majd egyszer azok, akik..., még jó volna ő, de akkor már... és megint így tovább. Egészen természetes, hogy a leányok - Karolin és a barátnői, - erélyes mentési munkálatokhoz fogtak. Ugyanígy természetes az is, hogy a mentési munkálatok közepette valamennyien szerelmesek lettek a szép, ötletes, jólelkű és adott körülmények között gavallér fiúba. Karolin a konkurencia kérdését erélyesen oldotta meg, eltűrhetetlenkedte maguktól a barátnőit és azután egyedül mentett. Amikor pedig a dolog - a leány gondos ápolása alatt, - odáig érett, hogy Bertalannak komoly lépést kellett volna tennie - ismét csak kényszerűségből, - összeveszést erőszakolt ki a leánnyal, aki azonban akkor már kezdte megérezni az eset kellemetlen pinceszagát és túladott Bertalanon. Elválásukkor pedig egészen nyílt kifejezést adott annak a meggyőződésének, hogy Bertalan az ő gondozása nélkül rövidesen a Cséry-féle szeméttelepen fog nyugodalmat keresni az élet zaklatásai elől.
Karolinnak úgy nagyjában igaza is volt. Bertalant a mocsarak hínárja lassan-lassan millió-ágú szövedékkel vette körül úgyannyira, hogy kétségbeesett vergődése közben egyetlen szerencsétlen mozdulat elégséges lett volna arra, hogy a szövedék a nyaka köré fonódjék és megfojtsa. Néha, ernyedt, szomorú óráiban, különösen amikor a kényszerhazugságok felett érzett undor gyötörte, még a jótékony, mindent elleplező külszínt is elhanyagolta, amit azután csak különös szívóssággal tudott megint rekonstruálni. A visszacsináláshoz különben is különös erőt kapott a természettől, aminek a felismerése gyakran irányította meggyőződését az élet előre-elhatározott volta felé, kérdezgetvén önmagától, minek annak a rekonstruktív-erő, akinek nincs miért rekonstruálódnia?
De visszatérve Karolin Cséry-elméletére, ez a találkozás azért volt fontos, mert a látszat, - Bertalan jó karbanléte, rugalmassága, az aranylánc, miegyéb - ezt az elméletét feltaszítván, Bertalant fokozottan érdekessé tette a leány előtt és ezért sok kedves, szép utógondolat leszüretelésére vált alkalmassá. Határozottan látta a leány szemében a csodálkozás felvillanását és tudta, hogy ez értékes csodálkozás, mert Karolin hideg, józan ítélete produkálta. Ezt a hideg józanságot Bertalan nagyon jól ismerte, régebbi ábrándozásai közepette szándékosan ki is űzte a tudatából.
Tehát Bertalan a gondolatszüretelés kedves munkáját nyomban meg is kezdte. Hogy azonban azzal a külső körülmények is harmóniában legyenek, egy olyan kisebbfajtájú vendéglőbe fészkelte be magát, amelyikben biztos lehetett, hogy a kellemetlen ismerősök közül senki sem háborgatja.
Bertalan lassan, módszeresen evett, erős kiváló bort ivott szintén lassan, de sokat. Közben szeretetteljesen tekintett szét a kis kocsmaszobában. Eszébe jutottak elmúlt, nagyon zordon idők, amelyeken ő kívülről, a havas utcáról nézte az ottbent-ülőket. A biztosság érzése töltötte el most, hátradűlt a széken és a szívében összegyülemlett melegséggel olvasztgatni kezdte a nemes érzés aranyát, amit összehalmozott emlékezetében a találkozás pillanata óta. Munkája közben kedves apróságok jutottak eszébe, gyenge kis testük szivárványszínű halotti lepelbe volt burkolva, kétségkívül az emlékek temetőjéből, halottaikból jöttek vissza, mert ahogy megjelentek Bertalan előtt, kezdetben alig ismert rájuk. De az életrekelt emlékek, régi hangok, különös szavak, énekfoszlányok aztán boldogan körülröpdösték a villamoscsillárt, szivárványszínű halotti lepleikkel ezerszínűvé festve annak a fényét.
Ekkor azonban új vendég jött be a belső szobába, nagy zajjal, kissé már részegen és tönkretette a kis csodavilágot. Alig ült néhány percig, még a borát sem itta meg, már zörgetett, hogy fizetni akar. Ismeritek, ugye, a pénzhez nem szokott vendéglői embernek azt a szokását, hogy ha valahonnét néhány váratlan forint lepi meg, azonnal fizetni akar? Fizet ötször is, minden rendelés után külön és minden fizetés után megkérdezi:
- Most minden rendben van, ugye? Csak azért kérdem...
Ez is nyilván így akart tenni, de amikor a hívására nem jött senki, a zsebében levő pénz félbolonddá csiklandozta. Konokul, gyűlöletesen zörgött és kiabált. Végül előmászott valami csúf, kövér vénasszony és mentegetőzni kezdett:
- Jövök már, kérem, jövök! Tetszik tudni, így szombaton...
Bertalannak láthatatlan, jeges kéz simította végig a homlokát.
- Szombat van!
Holnap vasárnap, a zálogház zárva. A kapott forintoknak vége, holnapra nincs pénz, nincs ruha. Pedig Hoffmann, ha könnyelmű is, az ilyen dolgokban pedáns. És ha kiadja az útját, az Bertalannak amúgy is kétségbeejtően gyenge bázisából az utolsó szilárd követ is kirántja. - Azok közül a másodpercek közül következett néhány, amelyek egyetlen csapással játszva lapítják lepénnyé a filozófiát.
- El a Kapcarongyba! Ott talán akad valami. Mindenesetre ismerősök között lesz.
Elsietett.
A legelső, útjába eső kocsmába beugrott és a söntésnél egy hajtásra kiivott egy pohár bort. Azután megint és még egyszer. De nem ért semmit. Csak a szíve hánykolódott hevesebben. Közvetlenül az otthonos kis kocsma ajtaja előtt az utcai gázlámpa fényénél ismét elővette Miroár Jakabot és félve belenézett. Látta, hogy sápadt, hogy a szeme réveteg, csüggedt.
Jakab egyszerűen hallgatott. Az volt minden gondja, hogy a gázlámpa fényét pontosan visszasugározza.
- Hidd el Jakab, legjobb lenne, ha belefojtanálak ebbe a barna csatakba!
*
A legelső ember, akivel a Kapcarongyban összeütődött, Kohaninszky volt. Az öreg elméleti-nőcsábász odakint tökéletlenkedett a söntésben és gyámoltalanul udvarolt a bagolyképű szakácsnőnek. Az nem figyelt rá, ide-oda fordult és ilyenkor Kohaninszky, hogy mellőztetésének élét vegye, zavartan motyogni kezdett:
- Trara, a posta jő, hm, hm, trara... Teruskám édesem... trara... hm... hm...
- Ez az öreg ökör megint itt lábatlankodik!
És már ennek a gondolatának a nyomában eltűnt, álommá foszlott minden rendkívüli dolog, ami a mai napon meggyötörte. A régi környezet, a falon függő ócska képek és a székeken ülő emberek ócska képe, amiket máskor és másutt úgy utál az ember, de ami akkor és ott fontos lelki-bútordarabok, könnyű szerrel elhalványították az imperátor emlékét és a feléledt emlékek szivárványszínű halotti leplének rejtelmes csillogását. Amikor a hideg, bűnös dohányfüst őt is körülburkolta, mint a régebbi embereket, szinte restellte is kissé a dolgokat. Férfiatlannak, gyerekesnek érezte őket. A kiskocsmák őslakói kivétel nélkül mindnyájan meg vannak győződve, hogy ott a kocsmában élik az igazi, az álmodozásoktól meg nem gyengített, könnyektől be nem maszatolt bátor életet. Kétségtelenül azért, mert bátor, hangos hangokat hallanak, mert szilaj tréfák röppennek el a fülük mellett, mert látják, hogy az emberek nem félnek egymástól és főként azért, mert mindezek nyomán megkörnyezi őket a gondolat: milyen erős, bátor és vidám ez mind, csak az én lelkemet bolygatják a ködös gondolatok. Ki velük!
Hatan ültek ott bent a nagyasztalnál, köztük a remegőszájú is. Ott volt a Dobner is. Ki ez a Dobner? Nem tudom. Ez a Dobner a Dobner és ott lakik a Kapcarongyban. A másik négy pedig egy-egy Dobner-fotográfia. Talán a Mácsik, a Gedő, a Szepi, a Tüdőfy. Egyre megy.
Kártyáztak és többször kiáltották Kohaninszky nevét, aki még előbb is nyilván közéjük tartozott és szintén játszott. Végre bejött csoszogva és szuszmákolva. Vastagtalpú, ősi cipőjében állandóan csoszogott, főként azonban olyankor, amikor már ivott kissé. Motyogott valamit, mentegetőzött, de nem hallgattak rá, lenyomták a székre.
Makaót játszottak hárman: Kohaninszky, a remegőszájú meg a Dobner. Ez az utóbbi kétségtelenül szerencsében volt, mert a forintok és koronák egész halmaza feküdt már előtte, ami nála rendkívüli dolog volt.
Bertalan Kohaninszky mellé ült kibicelni. Minden figyelmét a játékra fordította, hogy teljesen visszazökkenjen a régibe. A sok új impresszió kifárasztotta és most nem is érzett magában kedvet, hogy leszámoljon velük. Közben azon is törte a fejét, hogy kitől kérjen majd kölcsön, mert nem volt semmije és a lánc is hiába volt nála.
Közben zaj támadt, a Dobner megint kihúzott egy nagyobb kasszát. Kohaninszky zavartan hebegett, idegesen vakargatta a szemüvegvágta nyerget, majd felállt, bocsánatkérőn hebegett valamit és kiment megint.
Azalatt a Dobner-ek összesúgtak:
- Bajban van az öreg, már vagy tizenhat forintot elvesztett. Bizonyosan meg akar szökni, mert nincs több pénze. Menj utána, Szepi!
- A világért se! - fontoskodott a remegőszájú. - Hagyjátok csak! Bizonyosan vált. Van pénze! Én mondom, van pénze! Pedig az én orrom, hehe!...
Pimaszul vigyorgott.
Kohaninszky néhány perc múlva visszajött, kezében egy húszkoronással, amit biztatón lobogtatott. Leült ismét.
- Az asszonytól kértem kölcsön, suttogta. - Lássátok, ezért jó az asszonyoknak udvarolni!
De a naiv kis hazugságba belepirult, belezavarodott.
Trara, a posta... hm... hm...
Trara...
Megint játszani kezdtek, Kohaninszky osztott. A remegőszájú kétszer vesztett, a Dobnerrel mind a kétszer en carte lettek. Kohaninszkynak kezdett megjönni a kedve. Letette egy pillanatra a kártyát, odafordult Bertalanhoz és tréfásan rámordult:
- Mit búsulsz? Igyál betyár, múlik a nyár! Csak hozass bátran, ma az én vendégem vagy! Azután miért nem játszol? Lépj be!
- Most úgysem lehetne, de különben is...
- Dehogynem! Várj csak!
Kohaninszky olvasgatni kezdte a kasszát.
- Ha öt koronát beteszel, kapsz lapot. Helyes fiúk?
- Természetesen.
Sűrű, kövér sötétség terpeszkedett Bertalan elé, síkos, hideg testével odahajolt hozzá, a két izzó, táncoló violaszínű karikával, a két szemével belebámult Bertalan verejtékes arcába. Amikor a császár helytartója elé újra világosság derült, Miroár Jakab már ott feküdt előtte az asztalon fényes, ötkoronás felével felfelé fordítva.
- Told be hát a többi közé, ne félj tőle! - mondta Kohaninszky és már nyúlt a tükör után.
Kohaninszky mozdulatának ideje alatt az álomképek csodasebességével lövellt át Bertalan agyán a gondolat:
- Engedd, hogy hozzáérjen! Akkor - tréfa lesz belőle... De hátha nem veszik észre? Szent Balduin, most adj jó tanácsot a gazdád nevében! De siess!
Az idő már későre járt, Szent Balduin, a fáradt öreg bizonyára aludt már... Bertalan reszkető kezével hirtelen belökte Jakabot a többi pénz közé, ahol több ötkoronás is hevert.
Kohaninszky osztott, Bertalan köré szürke fátyolt vont valami különös zümmögés, amiről azt hitte, hogy a szokott kocsmai hangokból összeverődő hangzavar. Valakinek a barna, pergamenszerű bőrrel borított keze odatolt eléje egy csomó ezüstpénzt. Jakab éppen a pénzhalom szélére került és ráesett Bertalannak az ölében nyugvó, hideg kezére. A hideg kéz megfogta Jakabot és észrevétlenül becsúsztatta a kabátzsebbe.
A veszedelem megszűnt.
Bertalan lelkét csodálatos nyugalom szállta meg.
Félig hangosan mondta:
- Caracalla császár megmossa kezét az aqua lustralisban és azok hófehérek lesznek ismét!
Különösen, gyűlölködve néztek rá, a remegőszájú odasúgott a Dobnernek:
- Ez mindig pózol!
Aztán ment minden tovább.
Bertalan nyert, megint nyert.
Kohaninszky eleinte ragaszkodott a formákhoz, ki-kiment, visszajött egy-egy bankjeggyel a kezében, próbált hazudozni...
- A tulajdonosnő...
...de utóbb, amikor észrevette, hogy a kis hazugságoknak már nemcsak a többiek, de önmaga előtt sincsen formája, beszüntette az ügyet és nyíltan szedte elő tárcájából a húsz, utóbb az ötven és végül a százkoronásokat.
Bertalan egyszer lopva Kohaninszkyra nézett. A nyugalmazott számtanácsos füstfogta, barna arcán apró verejték-patakocskák folydogáltak alá. Szeme zavaros volt, zavaros szeme az ódon szemüveg nagyítóján keresztül olyan volt, mint a feneketlen, kék mocsár.
- Trara a posta jő, trara... az ügyvéd pénze...
-
Odakint az utcán a remegőszájú és társai megrohanták Bertalant. Undorodva lépett tőlük hátra és fagyosan mondta:
- Nem megyek a kávéházba. Hanem itt van negyven korona, ezt megihatjátok! Hol van Kohaninszky?
Kohaninszky nem volt sehol.
Kereste, kiabált utána - hiába.
Amikor már minden lárma elhalt, Bertalan megindult a belváros felé. Leült egy padra és előkereste a titkárját.
- Nem értelek, Jakab! Most már csak belátod, hogy tévedtél?
Jakab egykedvű volt, álmosan szundikált.
Bertalan az egyik kisebb, kedves belvárosi kávéházba ment. Rumos feketét ivott, rágyújtott egy médiára és megkezdte ügyeinek rendezését. Még amikor a viszonyok nem voltak is olyan csodálatosan kedvezők mint ma, ezek mindig kedves percei voltak, mert az effajta ténykedése némileg a munkaszerűség jellegét viselte magán, aminek pedig szükségét érezte. Megolvasta a pénzét, nyolcszázhatvan koronája volt.
Számolgatni kezdett.
Eleinte nagystílű, mélyenjáró újításokon törte a fejét, de kitűnt, hogy ha az alapbajokat kezdi orvosolgatni, a szép, szabad élet élhetésére megint nem marad fedezete. Ezt pedig most mindennél előbbrevalónak érezte, mert úgy gondolta, hogy az aqua lustralis tündérien szép forrásvidékéhez vezető útra nem szabad csüggedten, tökéletlenül lépnie, az azonjárónak nem szabad köznapian szomorú szívet hordoznia, aminő a mesterlegényé is tud lenni, ha a babája elhagyta. A pompás, nemes szomorúságot, amit minden csiszoltlelkű ember haláláig a szívében hordoz és ami talán még az elveszett paradicsom miatt érzett rettenetes szomorúság egy atomja, azt ott hordozza a szívében ő is, de azt ne lássa senki, ő maga se most, amikor a nagy útra indul.
Amikor kilépett a hajnalba, az érzései teljes egyensúlyban voltak.
Latolgatta a holnapi teendőket és előre örült az ébredésnek, a bekövetkezendő szép nyári napnak, amelyiken utoljára ölti majd fel a kopott ruhákat. A baj is legrettenetesebb az ébredés után, de az öröm is akkor nyitja legpompásabb virágait. A nap folyamán Hoffmannhoz is elmegy és beszámol a lekésésről. Ha Hoffmann megharagszik, legfeljebb visszaadja a pénzét és a láncát.
- Ez lesz a leghelyesebb! Végre is, szeretem a tiszta dolgokat!
Érezte, hogy az arca kissé elpirul. Elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
Az azáleát pedig még holnap elküldi Karolinnak. A szerelem idején ez volt a szokott, kedves virágjuk. A virágosboltok vasárnap is nyitva vannak. Pompásan jöttek össze a dolgok, éppen a találkozás napján jött a pénz. Most, ha a virágot elküldi, Karolin kénytelen lesz azt hinni, hogy íme, őneki mindenkor módjában áll az efféle, most csak a találkozás apropójából jutott eszébe. Pompás lelki-munka lesz a virág megérkezésének részleteit elgondolni. Aggályoskodott némileg, hogy a virágot ilyenformán nem is Karolinnak, hanem önmagának küldi, de mivel érezte, hogy ennek a problémának végleges megoldásához az altruizmus kérdésének gyökeres felforgatására lenne szükség, amihez most egyáltalán nem érzett kedvet, hamar megalkudott önmagával.
- Legfeljebb megcsalom Karolint. Erre azonban éppen három nagyon alapos mentségem van. Először is ő éppen így cselekedett velem, amikor meg akart menteni, mert a maga számára akart megmenteni. Másodszor, ma már... hogy is mondjam csak? ... úgyis benne vagyok, igen, és harmadszor: harmadszor pedig kár is a dolgon tűnődni. A szabad és nem szabad kérdése tisztázva van teljesen!
A csillagok akkor kezdtek belemerülni a hajnal violaszínű vérözönébe; Bertalan akkor ott állt a vásárcsarnok mögött. A tehervonatot akkor tolatták be a csarnok épületébe. Nézni már sokszor nézte ezt a stereotip hajnali jelenetet, de látni csak most látta valójában először. Most látta először, hogy érdekes, hogy fontos. Hogy szép az élet, mert minden érdekes és fontos benne annak a számára, akinek ideje és módja van figyelni. A vonat kerekei most is csak úgy, mint mindig, lassú kattogással gördültek tova a síneken. De ez az egyforma zaj azelőtt gyakran így beszélt:
- Hol-nap, hol-nap! Hu-szon-hat-kraj-cá-rod- van!
Ma pedig diadalmas indulót játszott.
Még egyszer lekerült a Dunához. Hűs hajnali levegő fürösztötte az arcát. Bertalan lehunyta a szemét és hallgatta a folyam halk, sziszegő folyását. Az aqua lustralis csobogására gondolt.
Közvetlenül hazatérés előtt pálinkát ivott a kajlalábú zsidónál. Ezúttal csak három pohárkával ivott, holott öttel szokott inni. De önmérsékletének értékét nem becsülte túl a maga javára, tudta, hogy könnyű csak hárommal inni, ha az ember ihatnék háromezerrel is.
Hazament.
Mielőtt lefeküdt, még egyszer diadalmaskodni akart kissé Jakab felett a tévedése miatt. Némi köszönetet is át akart nyújtani neki.
Ahogy azonban a hajnali világosságnál beletekintett cinkostársának fényes arcába, hirtelen hátrakapta a fejét és riadtan nézett vissza a vállán keresztül. A tükörből Kohaninszky duzzadt, vörös arca nézett vissza rá nedves, italos, bárgyú kék szemével.
- Trara, a posta jő! - rebegte Bertalan, - a túlvilági posta jő értem, hogy elvigyen a pokolba!
Érezte, hogy a lába remeg és hogy az arca megsápad.
De néhány percig tartott csak az egész, már valami vidám áriát fütyörészett. Hanem a füttyszó sértette a fülét és elszomorította.
- Ej, legjobb lenne belefeküdni a sírba és beszívni a nyári föld édes, nyugalmas illatát! A komisz nyomorúság mennyire leráspolta már a lelkem finom éleit, amelyekkel valaha a dolgokat apró részekre tudtam osztani és minden kis részecskét külön, gondosan feldolgozni. Az én lelkem már olyan kopott, gömbölyű, mint a folyó kavicsa, egy pillanat alatt hozzásimul mindenhez, aminek a hullámok nekisodorják! Vigye az ördög a bölcselkedéseimet, kár, hogy nem ittam meg még néhány pohárkával! Pénz van, ez a fő és... igen - és most eszembe jut az én zseniális találmányom és azzal - nehogy az előbbi jelenethez hasonlók megismétlődhessenek - végképpen tehetetlenné teszlek, drága Jakabom!
Kivett a zsebéből egy húszkoronást és letakarta vele a tükröt.
- Ez mindent eltakar!
Lefeküdt, lehunyta a szemét.
Nemsokára valahol pompás azálea-bokrok kezdtek virítani, piros és hófehér virágjaik közül csodálatos kis emberke tökfeje integetett feléje. Ez kétségkívül Bunkó-Dankó volt, akiről még gyermekkorában, otthon a fűtött szobában - amíg ott kint hideg szél szaladgált a szűk kisvárosi utcákon - hallotta az édesanyjától, hogy ez a kis tökfejű igen kellemetlen egyén, kiszippantja a rossz gyermekek lelkét. Szerencsére azonban rövidesen azután megjelent Szipoghy Menyus, a sikkasztó adótárnok, aki rövid szóváltás után leharapta Bunkó-Dankó tökfejét és ekként a dolgokat rendbehozva, ő maga is felmászott egy rendkívülien széles, tizennyolc színben pompázóbb szivárványra, ami azután lassan-lassan eltűnt.
3. Caracalla császár bíborpalástja
Bertalan mindjárt ébredése után úgy határozott, hogy legjobb lesz, ha még a délelőtt folyamán felmegy Hoffmannhoz és illően, baráti hangon kimenti magát. Esetleg, ha simán megy minden, holnap majd el is intézi a dolgát - barátságból. Csak barátságból, aminek a diszkrét hangoztatása éppen alkalmas is lesz arra, hogy a titkári állását felmondja. Nem kívánja többé. Visszaemlékeztetné a régi, mocsaras vidékre.
-
Ugyebár, a tegnapi öltözködés alkalmával Bertalan határozott szigorral kezelte a ruhadarabjait? Már minden egyes mozdulata velük szemben olyan volt, hogy ellentmondásról szó sem lehetett, a ruhadarabok szolgai engedelmességgel simultak a testéhez.
Hát ma éppen ellenkezőleg, enyhe, tréfás hangon beszélt velük, bár nem mulasztotta el félreérthetetlenül tudtukra adni, hogy ma találkoznak utoljára. De ezt is tréfás, engesztelékeny hangon tette és bár semmi különös oka sem volt rá, a szókat hangosan is kimondta, mintha valódi párbeszédet folytatna.
- Engem húzzanak fel, ha nem most húzlak fel utoljára téged! - mondta a nadrágjának. Több ilyen boldog zagyvaságot is mondott, amíg észre nem vette, hogy gyerekes, buta kis tréfákat mondogat. De csak mosolygott ismét és bizalmaskodva ütögette a tárcáját. És hirtelen érteni kezdte a valaha úgy szeretett, de utóbb annál jobban utált Dömölki Lukácsot, a hirtelen meggazdagodott régi cimborát, aki addig, amíg szegény volt, elmés legény volt, de ahogy a pénze nőtt, a butasága azon mód nőtt vele.
Ekkor az ablaka alatt a folyosón ronda alak ment el, akinek láttára Bertalan hirtelen zsebredugta Jakabot és a húsz koronást.
A remegőszájú lépett be hozzá. Részeg volt, gyűrött, fakó arca beszennyezte a szoba kedves, verőfényes hangulatát.
Túlzott, részeg hódolattal kezdett nyafogni:
- Már kialudva, szépen, tisztán! Becsületemre... amikor olyan rengeteg pénz! Szavamra, mindig mondtam... de te nem hiszel nekem? Ez fáj, becsületemre, az éjjel is mindig mondtam, hogy ti nem ismeritek Bertalant, csak én! Ne legyek boldog! És édes jó barátom, ugye adsz nekem, csak úgy kölcsönbe persze, két forintot? Igaz, te, a Dobner is akart jönni, de én elzavartam... hát... becsületemre!
- Itt a két forint! - mondta Bertalan utálattal. - Felesleges, hogy tovább hazudozzál! Mi van Kohaninszkyval?
Elszorult a szíve, amíg a válaszra várt, de a remegőszájú csak bámult rá hülyén és boldogan dugdosta a két forintot.
- Nem érted: mi lett Kohaninszkyval?
- Óh, óh, - ujjongott végül a részeg - hát persze, te nem tudhatod, hiszen elmentél! Hát képzeld, visszasompolygott hozzánk a kávéházba, megivott egy pohár pezsgőt, aztán sírt, sírt a vén szamár! Képzeld! És így búcsúzott, isten veletek! Isten veletek! És elment! Azt is mondta, hogy az az ügyvéd pénze volt. Hát persze, hogy az volt, tudtam én azt már délután, de nem akartam szólni, nehogy te esetleg, amilyen nemes lelkű vagy... he! ... no, mit szólsz hozzá?
A remegőszájú a cinkostárs bizalmaskodásával lökte oldalba Bertalant, elismerést várva.
Bertalan torkát az utálat és riadalom szorongatta piszkos, viaszsárga, sovány ujjaival, önkénytelenül hátralépett és bizonytalanul kérdezte:
- Hát aztán?
- Hát aztán... hát aztán? Mit tudom én? Elment, azóta sem láttuk. Vén marha, minek kártyázik, ha nincsen pénze? De bezzeg, ha nyert volna! Mi? No, de isten veled, sietnem kell a hivatalba, tudod, a principálisom!
- Ej, ne hazudozzál itt, menj a fenébe! - mondta Bertalan és becsapta mögötte az ajtót. Érezte, hogy a szépségeknek vége, hogy a gyilkos méreg odacseppent éppen a szívére. És eszébe kellett jutnia, hogy tavaly télen, a legnagyobb bajok közepette, amikor neki lakása sem volt, Kohaninszky éjszaka az ablakon át dugott ki neki lopva egy forintot, amíg a felesége aludt.
*
Ahogy Bertalan kilépett a hűvös kapualjból, ott kint verőfényes napsütés játszott az utca kövén, a Bakács-téri templomban akkor harangozták a delet. Mindez szokatlan volt előtte, ilyenkor még rendesen aludt.
Fáradt volt és szomorú.
Eltökélte, hogy elmegy Kohaninszkyhoz és valami elfogadható ürügy alatt visszaadja a pénzét.
Reggelizni ment, de ez a kis passziója sem sikerült. Vasárnap volt, az asztalokat merev, biztos mozdulatúnak látszani vágyó, mindenkinek terhére levő boltoslegénykék ülték körül.
Csak éppen rágyújtott és ment az azálea-kérdést elintézni. Ez sikerült. Kedves dolog volt felírnia Karolin nevét és címét. Emlékezetébe visszaidéződtek a kedves elgondolandók.
Kohaninszky kint lakott a liget környékén, Bertalan nagy elhatározással indult meg abban az irányban. Menetközben még egyszer összegezte a pénzét és elhatározta, hogy huszonöt forintot megtart magának, a többit visszaadja.
A hatodik kerület egyik kis külső utcájában járt, amikor szemébe tűnt egy régi, jól ismert cégfelírás. Piros alapon fehér betűk adták tudtul a tömörebb italok barátainak, hogy ott a konyak, likőr, rum és ecetszesz egyik gyári raktára található. A verőfényes napon kellemetlenül idegenszerű volt a hely Bertalan előtt, akár a festettarcú lány, akit a gázláng fényénél csókoltál és akit aztán a verőfényen látsz viszont. Mikor még ezen a vidéken lakott, leginkább koromsötét téli hajnalokon találkozott itt össze az éjszaka embereivel, akikkel sok kedves dolgot élt át. Nem állhatta meg, hogy emlékeinek sivár temetőjét meg ne nézze, egy pohárka konyak mellett.
A piszkos kirakatüvegen keresztül kedvetlenül hullt be a napsugár és amíg Bertalan lassan-búsan iszogatott, körülmelengette a fejét és gondolatokat érlelt meg benne a melegével. Ezek a gondolatok az ugrándozó gondolatok osztályához tartoztak, illegtek-billegtek és hanyag gondtalanságukban kifolyt belőlük a tiszta színigazság, hogy tudniillik az aqua lustralis kútfejének paradicsomi őre kétségtelenül rosszallásának és a sikert illető aggályainak adna kifejezést, ha őt itt látná. Minthogy azonban az aqua lustralist mindennemű aqua-testvéreivel együtt körülbelül úgyis elvitte az ördög... vagyis... sőt, illetőleg éppen hogy nem vitte el, mert először is és legfőképpen Caracalla császár... de ezt egyelőre hagyjuk, ezt az aktát Bertalan egy nyugalmasabb percében még okvetlenül kiemeli majd megint emlékezetének irattárából és érdemleges betekintés után behatóbban is foglalkozik majd vele... hanem hát már csak azért sem, mert végre is minden jóravaló eszű ember tudja, hogy a jó, a kellemes dolgok sem folynak le soha úgy, amint őket az ember előre elgondolja, valami jelentéktelennek látszó apróság, teszem azt, valaki így kezdi a dolgot: éppen, de éppen most ment el, nem látta? Ejnye, ejnye, pedig mindez ideig várt magára! - igen, hát ilyen apróság tönkreteszi és egészen más mederbe tereli a dolgok folyását, - hát szintúgy viszont a bajok is túlnyomó részben csak a színpadon következnek be olyan előre kicirkalmazott úton közeledvén, mint - vegyük csak fel példának - ennél a Kohaninszky-esetnél is. A Kohaninszky azt mondta, isten veletek! Hát jó! Hát ezt mondta. Hát ő, Bertalan nem mondta még soha a remegőszájúnak: a fene enne meg, és - fájdalom - a fene még csak meg sem kóstolta a remegőszájút. És Kohaninszky sírt! Érdekes! Be volt rúgva, ennyi az egész! Csak józanul, a túlzó fantázia kiküszöbölésével kell gondolkozni és az ember azonnal tudja, szinte maga előtt látja, - így van, ez a helyes kifejezés, maga előtt látja a dolgok alakulásának mikéntjét. Ez pedig jelenleg a következő: butafejű Kohaninszky - miután bújában még a nálamaradt pénzt is elitta - holtrészegen ment haza. Otthon, gyámoltalan kegyelem-rebegései közepette kétségtelenül az ő nevét is megemlítette szörnyű neje előtt, aki azóta szakadatlanul tombol dühében e szent vasárnapon. Már most, ugyebár, ha ő most beállít oda, mint valami nagyszívű középkori lovag és a pénzt egy pompás mozdulattal leteszi az asszony elé a piszkos konyhakredencre, - mert be úgy sem vezetik ilyen körülmények között, az világos, - az egész jelenet az undokságok gyűlöletes halmaza lesz, elmarad a hála, elmaradnak a szép lelki-jelenetek, amelyekre pedig ő, Bertalan, úgy, de úgy vágyott mindenkor, tanúja rá az öreg liliom-szabó, - mondani is fölösleges, hogy kiről van szó, mert mindenki tudja, hogy ki ruházza a mezők liliomait, hiszen nem is a liliom itt a fontos, nem is az öreg szabómester, ugyebár, hanem jelenleg az a megdönthetetlen tény, hogy Bertalannak máris kezd visszatérni a régi jókedve, csodás humora, vagyis azon igazság igazolódik, hogy az aqua lustralis forrásvidékéhez vidám kedéllyel kell közeledni, - de hogy a megkezdett mondat befejeződjék, tehát igen, esetleg még lehordják, sőt megvan a valószínűsége annak is, hogy a felbőszült hitves kitaszítja. No igen, igen, nem nevetség ez! És ő egyszer csak odakint álljon az utcán buta pofával, kidobva, pénz nélkül és hallgassa, amint az aqua lustralis gyönyörű, égszínkék folyama elhömpölyög mellette és gúnyos nótákat dudorász a fülébe!? Szó sincs róla! Járt ő már így! ...járt ...járt!
Bertalan csak a negyedik pohárka után jött rá, hogy áldatlan dolog már önmagában véve az is, hogy egyáltalán álldogál és sütteti a fejét az izzó nappal.
Bement a belső, hűvös szobába, leült és maga elé állította az ötödik konyakot. Mivel azonban a Kohaninszky-ügyet mégsem látta precízen elintézettnek, elhatározta, hogy levelet ír neki és abban feltárja őszintén a helyzetet, egyszersmind a maga lelkét is. Ismerjék és tudják meg végül, hogy véletlenül közéjük zuhant meteorral van dolguk, amihez legtanácsosabb volna közel sem menni, mert esetleg megégetik magukat.
Papírt, ceruzát kért és írni kezdett.
- Kedves öreg barátom, orrvakaró Kohaninszky!
Te most bizonyára bús vagy, de majd mindjárt jókedvű leszel. Én most itt egyedül, elhagyatva ülök, egy kissé be vagyok rúgva és ilyenkor nem szeretek önmagammal beszélgetni, vagyis nem szeretek nagyon okos emberrel beszélni, mert alulmaradok. Ezért most veled beszélek, aki buta vagy, de jó vagy és tavaly télen kidugtál nekem egy forintot az ablakon. Ezért most visszaküldöm a pénzedet, örülj és ha eddig is aggódtál, kínlódtál, ne engem okolj, hanem ezt a ronda Jakabot. És ne hálálkodj, az ronda dolog, de meg nem is való ilyesmivel közeledni hozzám, akinek rendkívüli lényéből önként következik az ilyen rendkívüli nagyságú dolog, mert valóban az ez, amit most teszek, mert nem az, hogy a pénzedet visszaadom, mert egyen meg téged a fene a pénzeddel együtt, hanem az, hogy miattad, az irányodban való szeretetem miatt eltűröm, elszenvedem, hogy az aqua lustralis aranytiszta folyama, amit egész életemben kerestem, elzúgjon itt mellettem és már közelítenem sem legyen szabad hozzá, mert most már nem megtisztítana az, amint álmodtam, hanem mivel most már miattad, az irányodban való szeretetem miatt megint rámkulcsolódik sovány karjával a mocskos szegénység és így emiatt nem mozdíthatom a karomat, tehetetlenül belefulladnék. Bár tudom, hogy minden szavamért kár, mert ti a buta eszetekkel közel sem járhattok hozzám, mert neked az az egész, hogy hogyan tehetnéd lóvá a ronda feleségedet meg az, hogy trara, a posta jő... és több ilyen hiábavalóság, - mégis ideje, hogy egy pillanatra kinyissam birkaszemed előtt ezt a szikrázó lelket, csak meg ne vakulj tőle, hát légy óvatos, mintha a napba néznél. Előbb azonban okvetlenül meg kell mondanom, hogy a ménkű vágna bele ebbe a förtelmes remegőszájúba, amiért betolakodott hozzám. Mert tulajdonképpen miatta van az, hogy most megint be vagyok rúgva és hogy most megint kezdhetem a visszacsinálást. Amint hogy az én eddigi életem szakadatlan rekonstrukció volt mindeddig, ha leittam magamat, ha valami bolondot mondtam vagy tettem, pedig mindezt igen gyakran megtettem, mindig rekonstruálnom kellett magamat, mialatt az okosak mentek a céljuk felé és nem maradt időm elültetni azokat a nagyszerű magvakat, amelyeket az öreg liliom-szabó csempészett bele a lelkembe a megszületésemkor. Most is rekonstruálódom, mindig és mindig, közben a szép, fényes fekete hajam kihullik, ami megmarad, megőszül, az emberek elhagynak és én szép lassan bele rekonstruálom magamat a sírba és ott azután megszűnik ez a tudományom, ha a sírbolti férgek már lerágták rólam ezt a kevés húst is. És egyébként is minden tudományom fogy, kopik most is, lám, már nem tudtam magamban összegezni a volt és még rám váró szépségeket, amelyek ebben a két napban felém integettek. Fogyatékosság ez, az bizonyos, de bár ezt a fogyatékosságot át tudnám csempészni magammal a halottak közé. Ott csodás változás történnék vele, mert hibából nagyszerű erénnyé tökéletesednék. Mert majd ott lent, ahol a koporsókészítők munkájának ellenőrzésén kívül nem lesz más teendőm, mint visszagondolni az életemre, bizony sok bánatos, helyesebben megbánó fogszívásra ingerlő, kellemetlen kis piszokkal kellene bajlódnom. Bár most eszembe jut, hogy ezt a kérdést én már végképpen tisztáztam, piszokról szó sincs többé. Caracalla császár leszállt a trónjáról, a palástja bíbor, mindent betakar vele, mindent, nem látszik más, csak a bíbor, meg a császár acélkemény arca, de te ehhez, kedves Kohaninszky, trara a posta jő, marha vagy, egyáltalán untig elég, ha legalább azt megérted, hogy mindig a legnagyobbat, a legpompásabbat akartam és ha azt el nem érhettem, rezignáltam és így, ezen az úton talán te is meg tudod érteni a kis piszkokhoz való barátságomat. És azt, hogy a legnagyobbat el nem érhetem, nem az erők hiánya okozta, hanem a szenyespofájú szegénység. Ó, te vizesszemű, öreg postatiszt, salabakter Kohaninszky, ha te tudnád, hogy lilaszínű nyári hajnalokon, amelyeknek éjszakáján dúsgazdaggá tettem magamat bizonyos csíramentes folyadékok segítségével és jártam a magányos utcákon, milyen könnyen születtek, milyen buján termettek elém a ragyogó ötletek, mindegyik egy-egy pompás színes, illatos virág! De amikor el akartam ültetni őket, hogy nőjenek, pompázzanak... akkor elémállt a rongyos, büdöstetű koldus, a szegénység és pimasz mosollyal gonosz kérdéseket suttogott a fülembe, kérem, mi lesz holnap? Ide vagy oda akar menni? Nem lehet, jó uram, mert a cipője rongyos!
És ilyenkor leszaggattam a pompás virágokat, összetéptem és beletapostam őket a csatakba. Igen, sok különös, rejtélyes jövőjű csodanövény szökkent csírába a lelkemben, amelyeket talán mennyei parancs tiltott el a megnövekedéstől, mint a babiloni tornyot. De most már kiálthatod diadalmasan, te vén postakocsis, Kohaninszky, trara, a posta jő, trara a túlvilági posta jő és fontos titkok kulcsát hozza el neked! Itt küldöm ugyan vissza a pénzedet, de ne örülj neki, egyáltalán ne örülj kérlek, ne örülj még, mert a boldog ember buta ember, a szomorú ember pedig mindent megért és én azt szeretném, ha megértenéd a misztériumot! - Figyelj! - Sokszor, amikor holtrészegen fetrengtem, egészen tisztán és biztosan láttam a saját lelkemet hófehéren ott bolyongani a legmagasabb tűzfal ormán, amint a napfény felé kapkodott és ilyenkor keserűen sírtam, mert vissza kellett hívnom, a ragyogó, pompás lelket vissza kellett parancsolnom a sárban fetrengő, pálinkaszagú, mocskos burkolatába, a testembe! Pedig milyen közel járt már a fényesség birodalmához és őhozzá, a különös öreghez! De őróla most nem beszélek, nem, mert sárga sivárság önti el a lelkemet, mint a Szahara homokja és mert sírnom kell, most is sírok, Kohaninszky, most is, mert ilyenkor feltámad előttem szegény, kedves, meghalt öcsém arca. Nem vagyok még részeg, kedves Kohaninszky, nem nagyon és hát azért vedd komolyan te is, amit most hallasz, akármilyen furcsának találod is és sírj te is! Mert az én öcsém szép, kékszemű fiú volt, de a szeméből szívbaj, szörnyű szívbaj kandikált elő az óriási pupillákon keresztül! A beteg gyermek okos, vén, ő is az volt. Jó, kedves, dacos és kegyetlen. Furcsa csoport ez, de így volt. Sokáig, hosszan hallgatott gyakran. Egyszer, ilyen hosszú hallgatás után azt mondta, most kigondoltam valamit, most istenesdit fogok játszani. És hát fogta a macskakölyköket, nyakig bele mártotta őket a vízbe. Amelyik hallgatott és megadón nézett rá, mintha mondaná, ó uram, te tudod, mit cselekszel! - azt kihúzta a vízből, szárazra törölte ismét és félelmetes komolysággal mondta, ezt megjutalmaztam! - Amelyik pedig nyivákolt, azt belefojtotta a vízbe. - Zúgolódott! - mondta. - Ez a sorsa! De nem, de hiába minden, mert ő, a szabómesterek doyenje, akiről így kertelve beszélek, ő nem felel, övé a gyönyörű boldogság, amiről mi csak álmodunk, vagy amit kezdetleges módon hamisítunk a magunk számára, övé az, hogy mosolyogva hallgathatja a bántó szókat, hogy gyönyör és szánalom nélkül való közönnyel szemlélheti, amint a süket csendesség, ami válasz gyanánt a sikoltozásunkra felel, mint forralja sűrűvé, feketévé, kozmássá a szívünk vérét a pokolbeli tűzön! Rettenetes ez! Tudom én, sok vitám volt már vele, sokszor maradtam győztes, rettenetes ez, és ő napokig ott engedte égni lelkemben a tudatot, győztem, győztem, és - nem tiltakozott! És ilyenkor délutánonként, amikor felébredtem, bámulva láttam, hogy ilyen óriási, ilyen rettenetes diadalaim után is csak olyan hülye, nyefegő hangon enyelegtem a zsírospofájú henteslánnyal, mint azelőtt. Hej, Kohaninszky, hej, ha tudták volna, ki beszél velük! És ha az utcán találkoztam okosarcú emberekkel, eltűnődtem, vajon ők is folytatnak-e ilyen rettenetes lelki munkát? De jobban szerettem tudomásul venni azt, hogy nem folytatnak, mert így vetélytársak nélkül maradtam és csodálkozva kérdezhettem, miért nem borulnak le előttem? - és belemerülhettem a fel-nem-ismertségnek illatos, langymeleg tavacskájába, amelyet, ha talán részed lesz benne, meg ne bolygass, öreg Kohaninszky, amelyet vizsgálódva fel ne kavarj ősi kampósbotoddal, mert hátha az illata hirtelen elszáll, mert hátha kihűl és te dideregni fogsz benne! Kedves öreg barátom, úgy ivás közben te is gyakran megsétáltattad a lelkedet a babiloni vizek mentén, hidd el nekem, hogy gyakran, amikor a szörnyű elhagyottság körülcsapdos fekete szárnyával, lezárom a szememet, megszédülök, tiszta, édes kertszagot érzek, friss levegő verdesi lágyan az arcomat és odaröppenek a tiszta, gyönyörűen tiszta, szép élet közepébe! Elmúlt szerelmek illatát is érzem, de a szerelem az örökszépnek virága csupán, lehullik, rút lesz és halotti szagot áraszt! De én a virágnak a gyökerét, az örökszépet magát, a gyökerét akarom, feltépem a földet! De mindhiába. Csak a magam sírgödrét vájom ki. Vágyódom is már beléfeküdni, akkor a lelkem szabad lesz, nem kell többé visszakényszerítenem pálinkaszagú burkolatába, szabad lesz és felszállhat a mennyei lakomához!
- Gyere ide Kohaninszky, gyere és vezess el! Gyámoltalan vagyok, piszkos részeg vagyok megint, jöjj, kedves öreg barátom! Megint körülvesz a piszok, vezess el innét, keressük meg együtt az aqua lustralist! Vezess el, nem bír a lábam! Tulajdonképpen nincs is lábam, mert nem ember vagyok, hanem uborka, amelyet ő, ő egyszer mulatságból, ahogy a falusi gyerkőcök csinálják, még apró korában beleszorított valami ócska palackba. Aztán az uborka nőtt, már nagyobb lenne, mint a háza, de annál inkább rabbá lesz! Pedig csak az üveg, a nyomorúság hitvány csehüvegje állja az utamat, amit egyetlen ökölcsapással szét lehetne zúzni! Kohaninszky! Ha magad nem jöhetsz, küldj valami erős embert, aki lezúzza rólam ezt az átkozott burkolatot, amelyen keresztül láthatom a valóságos életet, de ami elállja az utamat! Jöjj, kedves Kohaninszky, itt küldöm a pénzedet!
*
Bertalan a Városliget egyik padján tért magához, teljesen képtelen volt visszaemlékezni arra az időre, amelyik a pálinkamérésből való eljövetelétől fogva eltelt. Azt sem tudta, hogyan jutott ki onnét. A szíve betegen hánykolódott, rettenetes szomorúság tépte a szívét. A nap felhők mögé siklott, a hűvösebb levegő gyámolítgatni kezdte. Szeme előtt délibábszerű képek táncoltak.
Sokáig ült ott még vergődő lélekkel és amikor végre felkelt, halálos fáradtságot érzett.
Arra sem tudott visszaemlékezni, hogy mi történt a pénzével. Közönyösen, unottan keresgélt a zsebében, az sem okozott volna már neki meglepetést, ha egyetlen krajcárt sem talál.
De a pénz összegyűrve, hanyagul összezsúfolva, megvolt hiánytalanul. A gyűrött bankók közt szennyes papírlapot talált, amelyre ceruzával mindössze ennyi volt írva:
- Kedves öreg barátom...
Ez volt a Kohaninszkyhoz írt levél.
Csüggedést, utálatot érzett. A papírlapot elhajította és megindult Kohaninszky lakása felé. Útközben rendezgetni kezdte a pénzt, fásultan, mintha tavalyi újságpapírral bíbelődnék.
A forró idő akkor hirtelen lehűlt. Besötétedett. Hatalmas villámlás száguldott keresztül a fekete mennybolton és megeredt a zápor. Mindez néhány perc alatt történt.
Bertalan futni kezdett és beugrott az első kapu alá. Cigarettára gyújtott és unalmában az utcai menekülőket nézegette. Egyszer a túlsó gyalogjárón kedves kis öregasszonyt pillantott meg. Az esernyő miatt nem látszott az arca, csak a hófehér haja. És a hófehér haj, az öregasszony minden mozdulata olyan volt, mint Bertalan régen meghalt édesanyjáé. Az első pillanatban utána akart sietni, de a lelkére sötét, ólomsúlyú sejtelmek nehezedtek, nem mozdulhatott.
- Miért jött utánam az édesanyám? - tűnődött szomorúan. - Mit keres a kedves gyengeség a hatalmas erősségek között? A császár még nem hagyott el végleg, palástjának bíbora még itt lobog a szemem előtt és a mérhetetlen távolból még hallom az isteni források zúgását! Miért jött el most? Végem van, érzem. A lábam remeg, a nedves kő hívogat, hogy roskadjak le rá.
A szeme könnyes lett, lehunyta és befedte kezével. Violaszínű, tüzes karikák táncoltak előtte, mögöttük, a barna messzeségben hatalmas szikla állt, amelyből Caracalla császár, mint egykor Mózes, vizet fakasztott jogarával. A szikláról kristálytiszta habok zuhogtak alá és összefolytak egy reszketeg, sírdogáló kis öregasszony szeméből ömlő könnypatakocskával. És ott, ahol a kettő összecsapott, ott látta fuldokolni önmagát, hallotta a maga sikoltozását.
Hirtelen felnyitotta a szemét, a keze nedves volt a könnyektől. Kereste a fehérhajú kis öregasszonyt, de az már beleveszett a tolakodó emberáradatba.
Az eső még szakadt, de Bertalan sietve megindult.
Csurom víz volt, amikor kiért a ligetbe és befordult a házba, amelyikben Kohaninszky lakott. Benyitott a házmesterhez és idegesen kérdezte:
- Itt lakik Kohaninszky Frigyes nyugalmazott számtanácsos?
- Igen... - mondta az vontatottan és vizsgálódva nézte Bertalant.
- Mit bámul? - kérdezte az mérgesen. - Itthon szokott lenni ilyenkor?
- Szokott, szokott, de ma nincs és talán már nem is lesz... olyan furcsa dolgok történnek a lakásban... voltak is itt... de különben én nem tudok semmit, amint hogy nem is mondtam semmit - tette hozzá piszkos óvatossággal.
Bertalan kitámolygott, a kapu alatt elővette a tükrét és belenézett. Rút, öreg, feldúlt arc nézett vissza rá.
- Gazember! - mondta meggyőződéssel.
*
Éjfél után egy óra volt, amikor Bertalan hazaért. A szobája ajtaján, a résbe csúsztatva, levelet talált. Már a címzésen megismerte Karolin írását. Tudja isten, hogyan került oda a levél olyan rövid idő alatt. A leány ezt írta hegyes, pedáns, vénlányos betűkkel:
- A virág visszahozta a régi, kedves időket!...
Pár pillanatra Bertalant is rózsák vették körül, némelyiknek a tövise meg is sebezte a szívét, de az sem úgy sajgott már, mint azelőtt.
Szomorúan tette le a levelet, már nem érdekelte és érezte, nem is óhajtja, hogy érdekelje valami.
- Gyalázat, ami ma velem történik! Ez a nyomorult élet orgiát akar rendezni felettem!
Felkelt és a nyitott ablakhoz lépett, amelyen pazarul hullt be a holdfény, pompás ezüstbodrokat verve és lágyan simogatta Bertalan izzó arcát, közben egyre fogyva, enyészve, amíg nem maradt belőle egyéb, csak egy fényes foltocska, amely ott reszketett az asztal kopott terítőjének arabeszkjei között.
- Elment, elhagyott ez is. Teljesen egyedül vagyok!... Csak jönne valaki, akárki!...
A gyertya vérvörös lánggal lobogott az asztalon, végét járta az is.
Ekkor a melléklépcsőn, amelyet csak egy fal választott el Bertalan szobájától, nehézkes, csoszogó lépések hangzottak.
Bertalan feszülten figyelt, nem hallotta, hogy bárki is csengetett volna.
A lépések egyre közeledtek, néha megszűntek. A közeledő megpihent és hosszút, mélyet sóhajtott.
Bertalan arcát hideg verejték lepte el, az ajtóhoz akart rohanni, hogy bezárja, de nem bírt megmozdulni. - Sikoltozni kezdett:
- Anyám, kedves jó anyám, jöjj vissza, jöjj el értem, vidd el magaddal a szívemet, az tiszta, az a tied! Siess! Kohaninszky jön értem!
Már ekkor nyikorogva, lassan benyílt félig az ajtaja és a félhomályban duzzadt, vörösarcú ember nézett be. Fején nem volt kalap, gyér, szürke hajáról vízcseppek estek a küszöbre. A látogató nem szólt, nehezen, hörögve lélegzett és hívólag intett Bertalannak.
- Kérlek, kedves jó Kohaninszky, - rebegte Bertalan, - itt van a pénzed! És neked adom ezt is... ez volt az oka!
Remegve nyújtotta a tükröt Kohaninszky felé. Az elvette, forgatta duzzadt, nedves kezében, majd mosolyogva eltette. Hörögve sóhajtott, majd átölelte nedves karjával Bertalant és húzta magával lefelé a sötét lépcsőn. Bertalan remegve követte, nem mert az arcába nézni. Lementek, keresztül a sötét udvaron. A kapu tárva-nyitva állt. Az utcán egyetlen lélek sem járt. Mentek szótlanul, be a Ferencváros ősi házai közé. Már ott volt ismét a bőrgyár, betört ablakaiból most a fekete csendesség bámult a hajnali vándorok után.
Bertalan ekkor észrevette, hogy Kohaninszky léptei nyomán vízfoltok támadnak. És látta, hogy a házak mögül előcsillan a Duna halványszürke tükre.
Szörnyű riadalom kapta meg Bertalan szívét, le akart borulni Kohaninszky előtt, de ez nem engedte el. Már a város utolsó házai is elmaradoztak, közvetlenül előttük folyt halk sziszegéssel a Duna. Ott jártak a fövenyes parton, Bertalan térdig süppedt az iszapba. Vergődni, rimánkodni kezdett.
- Ne vigy magaddal Kohaninszky!... Tele van a szívem szeretettel... ne vigy magaddal, ne fojts meg!... Engedd, hogy a szívemben égő tűztől pusztuljak el! Ne fojts meg!...
Kohaninszky nem felelt, elővette Miroár Jakabot és messzire behajította a Dunába.
Derékig gázoltak már a jéghideg vízben, amikor Kohaninszky megállt és remegő, duzzadt kezével felmutatott az égre. - A hajnal színei akkor ömlöttek szét, a keleti égbolt mintha bíborpalásttal lett volna befedve.
- Ismered?
- Caracalla császár bíborpalástja! - ujjongott Bertalan. - Engedj, Kohaninszky! Szabad vagyok! Az imperátor eljött értem!
De Kohaninszky nem engedte. Hideg, nedves karját még szorosabbra fűzte Bertalan köré.
- Várj!
Akkor Caracalla császár köntöse egy ponton fekete-bíborrá tüzesedett, mintha égő fáklyát szúrtak volna belé. Gomolygó, mérges, fekete füst ülte meg a keleti égboltot és mire az eloszlott, a császár palástjának csak kormos, hitvány foszlányai úsztak a derült égen. És a bíborpalást helyén két utolsó, ibolyakék csillag tündökölt.
Bertalan lelkét isteni nyugalom szállta meg, nem remegett többé. Felmutatott az égre.
- Nézd, mintha az anyám ibolyakék szemeit látnám! Talán azok égették át a császár bíborpalástját!
- Valóban az anyád szemei azok! - suttogta Kohaninszky. - Eljött a keresztelődre... A víz most éppen a szívedig ér, ez az aqua lustralis, most van a te keresztelőd!... Vagytok néhányan, akik a halálra születtetek!... Ne félj!
Kohaninszky hirtelen elengedte Bertalant és lebukott a víz alá.
A nedves iszap kicsúszott Bertalan lába alól és ő már szállt is fel az ibolyakék csillagpár felé.