A lap feldolgozottságának foka

Beleznay

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Beleznay
szerző: Kaffka Margit

– Veszi mán?

– Fenét veszi!

       Két varjú összetalálkozott a torony gombja alatt, a piaristák temploma cifráján, és ezt kérdezte egyik a másiktól.

– Elveszi Beleznay Pista Zebegény Lórikát?

– Á! Ilyen hosszú udvarlásból, ingyen nyalakodásból sohase lett még házasság! Kár, hogy a lyány anyja elnézi az ilyet! Kár azért a csinos lyányért!

– Kár-kár, de hát mit csináljon, lelkem? Nagy dolog a szerelem mégis… Az a bűnös, aki a szerető szívek közé akar állni. Kár az ilyen nagy szenvedély ellen egy harmadiknak tusakodni! Kár!

       A piarista torony elmés madarai nyilván korosabb szinyéri dámák beszélgetéseit hallgatták ki a lombos udvarok eperfái alatt, habos kávénál, vagy a keresztanyám szőlős lugasában, kötőtűk szemjei fölött. Ott beszéltek ilyenformán; de nem mintha igazi botránkozás vagy polgárias, gonosz szűkszívűség élt volna lelkük mélyén. A szinyéri asszonyok ötven és hatvan között még jól tudtak emlékezni, s igen értették és kedvelték a „romantikát”. De hallga: nem az érzelgős, kispolgári regényezés olcsó, biedermeier divatja volt ez minálunk, hanem valami vadabb, szellősebb, ízesebb – a lápi betyárok tempója az úrinépben. Asszony, férfi egyformán szerette itt a színes, akadályos, történetes szerelmek szenzációit, élvezte és részt vett benne öntudatlan költő gyanánt; így formálódott balladás menetűvé s gazdaggá a szívek dolga, s a szereplők is tudták, hogy érdeklődés, részvét, tisztelet szól feléjük minden ítélkezésből. Szívük mélyén csak azokat a kis „hopszenteket” nézték le itt még az öregasszonyok is – azokat az idegenből ideszármazott hivatalnoklyánykákat, akiknek a „könyökén nyől ki az illemtudomány”, helyesek, csinoskák is, mindig gardírozottak, mégse néz rájuk „a kutya se”, legfeljebb, ha a szabályszerű hat héttel egy-egy rendes, okos, „kicsinált”, unalmas tisztes házasság előtt. A vérbeli szinyéri lány, asszony sohase félt kelleténél jobban a varjúkárogástól; tudta, hogy egy kis „érdekesség”, egy kis nimbusz, egy kis mérsékelt szóbeszéd még a szerencséjének se árthat meg nagyon. Furcsa világ volt ez! Mintha csak itten született volna a literatúra…

       Most Zebegény Lórika volt soron. Ő állt a nap alatt; róla beszéltek a varjúk a toronygombon – meg az én keresztanyám.

       Idevalósi lány volt; még az öregapja is ugyanannak a Megye utcának kopogó fapallóján lépkedett, amelynek egyenetlen járdaköveit most Lórika taposta vasárnaponkint, tizenegy órás, parfümös misére menet. Bátor daccal húzta ki ilyenkor szép derekát, és villogón, keményen tekingetett szét; összerántott, komoly szájjal fogadta a legényfiúk köszönését, akik sort álltak lyányoknézni a piarista klastrom vasverécéje mentén. Ott volt közöttük Beleznay Pista is, a megyei főjegyző. Már nem is rögtön vált ki a sorból, hogy csatlakozzék hozzá, hazakísérje; csak egy kicsit kényelmesen, mintha tanakodna, menjen-e, kissé túl biztosan a dolgában, mint afféle régi, nyilvános udvarló. Hisz bizonyosan tudta, hogy ott fog ülni ma is délután négytől holdvilágos éjszakáig Lóriéknál, akár benn a ripszdíványon, szorosan megsimulva a lány mellett; akár (nyár-időn) a lugas lócán, míg Zebegényné sóhajos, tétova anyai diszkrécióval a köteles délutáni álomra vonul. Már akkor három teljes farsangon „rőfölték” végig együtt a megyeház nagytermét, egymás mellett ültek vacsoránál a kaszinói majálisok után a „kerthelyiség” poros ákácai alatt, pezsgővel, cigánymuzsikával, minden elmaradhatatlan kellékével a vidéki szerelemnek. S ha valami ezekből egyszer-máskor mégis elmaradt, az emberek már jelentősen néztek össze, és átintegettek egymásnak. „Fâcherie van köztük!” – mondták a varjúk is a toronygombon, mert pont így hallották a keresztanyámtól.

       A megyei főjegyző csinos, vállas, barna fiú volt a harmincas évek elején. Szépen tudott szeretni! Nem ugrált, nem fecsegett sokat, de mély jelentőségű igéket mondott halk nyomatékkal, vagy fojtott szenvedélytől rekkenő hangon. „A Sors, Lórika, érti?… a Sors!” Vagy ezt kérdezte: „Mivel bizonyítsam be magának, hogy az életemnél is jobban szeretem?” Lórika nem tudott felelni erre, de elbódította a szavak hihetetlen újsága és meglepő fordulata; biztos volt benne, hogy soha, senki szerelmes még nem szólt ígyen a választottjához, hogy e szívrezgető szavak egyenest neki találódtak ki, az ő számára születtek; s forró és hálás, egész életére való hűségre kötötték le szívét. Tudta, hogy mi a kötelessége egy vállalt szerelemben; lassankint megszűnt „számítani” a többi házasulandók előtt; lefoglalt lány lett. A gavallérja most már elhagyhatta, ha akarta, de ő nemigen mozdulhatott másfelé – ha csak rokoni ajánlások útján, messze vidékre, valami kényszerházasságba nem menekül özvegy emberhez, vagy akinek a lehelete rossz szagú, vagy egyéb kiderült fogyatékossága miatt nem kap a maga pátriájában feleséget… De Lórika semmi ilyenre nem gondolt! Állta a sarat elszántan; dacolt az egész „világ”-gal (ezt szívesen mondogatta is!) – vállalt emberének kényre-kedvre hősiesen kiszolgáltatta sorsát és minden kisasszonyi lehetőségét. Nem mondhatni, hogy nem tisztelték is bizonyos értelemben ezért. Korabeli lányok, volt iskolatársai és báli riválisai, ha sorra férjhez menegettek, enyhülten és kegyelettel barátkoztak vele tovább is, és névnapra, uzsonnára mindig együtt hívták meg, mindig egymás mellé ültették Beleznayval. E fiatal asszonyok előtt néha megnyitotta szívét, feltárta aggodalmas szerelmét, panaszkodott (mint egy feleség), ha „már megint lumpolt Pista” – sírt egy-két könnyet, forrót, sietve felszáradót, hamar letörülte, egy kis púdert dörzsölt a szeme alá (túljárt néhány évvel a húszon), és összeszorított kis öklével heveset, nagyot ütött a kanapé rugalmas karjára. „Kutya világ!” – így fakadt ki; vagy azt mondta mélyültebb hangon, hogy a sors pont ő ellenük esküdött. Némán, bizonyos tisztelettel hallgatták e fiatal anyák, kik bizonnyal színtelenebb regény útján jutottak el a tűzhelyig. De a varjúk a toronygombon konokul még mindig azt kérdezték: „Veszi mán?”… Miért is nem veszi?

       Végre is a keresztanyámhoz kellett fordulniuk. „Hát megtiltotta a vénember, lelkeim – az öreg Beleznay; mivelhogy szegény a lány! Nincs egyebe az özvegy anyja panziójánál; hiába jó család, ha holt koldus! Igaz, hogy Zebegény Feri, a közjegyző nagybátyja Lórinak, segíti is őket, de ki tudja, ráhal-é a végin, nem kártyázza-é el még életibe mindenit, mert az is jófajta, lelkeim! Hisz kedves cimborák, puszipajtások Beleznay Pistával, kivált mióta még jobban ivásra adta magát szegény bánatába. A vénember az oka, lelkeim… megeskette, hogy amíg ő él, nem veszi el Lórikát!”

       Megeskette!… Egy hét múlva már így mondták a varjak is a toronygombon. Költői valószínűséggel ki volt így kerekedve a történet, indokolva a motívumok; mindenki belenyugodhatott. Lórika csak kurtát sóhajtott, elterelő, energikus kis kézmozdulattal, s gyorsan, tüntetően másról beszélt; ha szóba hozták neki az öreget. Ebből is világos volt; igen, itt rejlik a titok… A vén gőgös, rosszlelkű! Azért, hogy nekik még van Beleznán néhány maradék holdjuk; azért, mert a második felesége ráhagyta a Hajdúvároson a csinos téglaházat?… „Szegény kisasszony – sopánkodtak a húsért járó cselédlányok a »szék«-ben –, olyan szépecske volt pedig, mint a kinyílott rózsa!” – „De most már aszalódik – fejtegette Zebegényné okos Katija –, megsenyveszti a hiábavaló hévség. Tegnap este is, láttam, tizenegy óráig csókolóztak a gangon, mikor az öregasszony már lenyugodott.” – Keresztanyámnak is (már hogyne!) tudomása volt e sűrű és hosszú, kései csókolódzásokról.

       Ő kezdett legelőbb megint türelmetlenkedni; mikor egy év újra letelt. „Mi lesz már most? Mégis mit akarnak?” Valaminek történni kellett volna tudniillik. Szinyér tempóérzéke és drámai ösztöne ezt így várta – valami új fordulat, esemény… de hát semmi?… Szapulni kezdték Zebegénynét: miért nem áll a sarkára, miért nem kötelezi legalább biztos szóval le a fiút? „Hát tulajdonképpen nyilatkozott-é egyáltalában valamikor? – Világosan, magyarán? – Macskanyöszörgés esztendőszámra – ebből most már elég! A lány elvirul; ki tudja, meddig elélhet még az a vén szikkadt Beleznay! – Most még le lehetne segítni valahogy!” Keresztanyám (amilyen áldott jószívű volt mindig), kitűnő pártit szerzett volna Lórikának, derék, vagyonos falusi patikust (meg se érdemelte a haszontalan) – hogy a leány gőgös köszönettel utasított el minden jó tanácsot, kijelentette, hogy ám lássa –, ő mostantól fogva leveszi róla a kezét. Hálátlan! Mire várhatna, különbre, egy ilyen kihíresztelt leány?… Szép fordulat lett volna, tagadhatatlan, nótába venni való; a hűtlen menyasszony, ki mással megy esküvőre; a legény, ki duhaj bánatában betyárosan nagyokat, keserves szépeket mulat s később mégis… félig, dacból, félig vigasztalódva… megházasodna tán, elvenne valakit a fiatal, most cseperedett lánykák közül. De mindebből nem kaptak a szinyériek!

       Most már sokan találták „botrányosnak”, ha vacsorák közben, vendéges asztaloknál Beleznay Pista mélyen odahajolt (nagyon fontos és titkos, benső beszélgetésben) a Lórika kivágott blúza fölé; s ha a fehér abrosz szegélye alatt a két kéz görcsösen, folytonosan, mindent fitymálva összekapcsolódott. Egészen fiatal babalányok mamái rosszallón sziszegtek, s ha éjféltájban az asszonynép visszavonult, becsípett férficimborák néha már túl bizalmas célzással ütöttek a Pista vállára. Ám ilyenkor hirtelen felkapta a fejét, szeme közé nézett a boros barátnak, de olyan villanással, hogy kijózanodott tőle, és hebegve hallgatott el. „No, ne izélj, öregem!…” Nem lehetett a főjegyző olyan mámoros, hogy csak legtávolabbról is sérteni engedte volna Zebegény Lórit. Az, szegényke, asszonybarátnéi közt ült odaát a szalonban; körülötte új sütésű fiatal leányok, akik után átjöttek a kis udvarlóik a vacsorázó asztaltól, borosüveg mellől is, évődni velük, vagy epedő arccal a szoknyájuk mellett gubbasztani, mint az övé is valamikor, hajdanában… Most már ottmaradt nyugodtan a férjekkel. A menyecskék bizalmasan beszéltek a régi lány előtt, gyerekszülést, asszonyos titkokat, édes „pikantériákat” is; „Hisz Lóri előtt már lehet!” – Igen, elhagyták lassan a neve mellől a kicsinyítő szótagot; az elmúlt farsangon nem is táncolt már, a terem karzatán ült sötétes ruhában, s elboruló szemmel nézte a fiatalokat.

       Az alakja sem volt már olyan karcsú és rugalmas, mint néhány esztendővel ezelőtt; de Pista is, mintha köpcösödött volna, és a sötét haja oldalvást megvilágítva olyan volt, mint a mákos patkóban a szürkés töltelék. A Lóri anyja egyre többet sóhajtozott, s egyre több cigarettát szívott, melyekkel Beleznay látta el évek óta. Sokan tudtak a kegyetlenül sértő, gúnyos, haragos izengetésekről, melyekkel a vén Beleznay bántalmazta sokszor az özvegyet. Lassankint egyre kevesebb névnapra, vacsorára hívták meg őket, a régi barátnők is visszahúzódtak, megrostálódtak – a közvélemény csendes indokolatlansággal lassan ellene fordult ennek a viszonynak. Csak iskolába járó bakfislányok rajongtak fiatal hévvel a Zebegény Lóri szép, árkolt szemeiért, és egymást könyökön taszítva mondták: „Nézd, mily érdekes!” – És úgy suttogták a vén Beleznay nevét, mint a nyári színkör darabjainak zord intrikusáét. Abban az évben már olyan lányok is mentek férjhez, akik ezelőtt „néni”-nek szólították Lórikát.

       Egy szép reggelre aztán a sokat emlegetett Sors lépett közbe; úgy látszik, az is megunta már a „cselekmény” e furcsa megmerevülését, a százszor kiélt gesztusokat, a holtpontot. Egy kis szél, amilyet butának hívnak mifelénk – Beleznay Pista másnap délután gyászszalagosan, levett kalappal, összeráncolt szemöldökkel és földreszegült nézéssel ballagott az apja koporsója után. – „No most!” – „Végre!” – mondogatták a gyásznépben s fel a toronygombig az egész városban mindenütt. Most már csak lesz valami ezzel a szerencsétlen Lórival!… Vártak egy hónapot, kettőt – vártak egy félesztendős: végre összenéztek. „De ilyet!…” Csak keresztanyám tudta a helyes magyarázatot. „Megígértette vele a halálos ágyon – megátkozta a fiát, hogy (elvehet akárkit) – ezt az egyet, Zebegény Lórit, nem szabad elvennie soha!” Sokan meg se lepődtek már, csak legyintettek a kezükkel; mindig sejtették, hogy semmi jó nem lesz ebből. Beleznay Pistát a mákos tészta fejével megint megpróbálták lányos házakhoz hívogatni – kedvéntölt fiatal asszonyok is biztatóan nézegettek rá.

       De Pista is hű volt a maga módján. Úri leánnyal, asszonnyal sohasem kezdett számba vehetően: de ha kánikulában vándorszínészhad érkezett a kaszinókerti arénába – minden esztendőben élvezhették a szinyériek, hogy kucsíroztatja végig a Megye utcán a mindenkori szubrettet, a szőke vagy barna, karcsú vagy molett, szépre pingált kis színésznőt. A Zebegényék szorosra zárt zsalus ablakai alatt is, igen, mert „fâcherie volt köztük” ilyenkor. Odabenn mélyebbek lettek a karikák valakinek a szép szemei alatt, éjszakánkint sírt is valaki – de azért oly biztosan tudta (hisz annyi szezonban végigpróbálta már), hogy csak végit kell várni az ilyen bolondságnak. Még mielőtt a trupp odébbállna, föl fog hangzani az ő zsalus ablaka alatt egy holdas éjszakán a cigánynóta, epedőn, bocsánatkérőn, vagy szilaj, követelő szerelemmel, s jön Beleznay másnap délután, jön a szép, férfias megtérés, szerelmes alázkodás; jöhet az asszonyos duzzogás, délután hosszat a vizitszoba dívánján, magakéretés, lassú engedés, okos lelkire beszélés és aztán megint szent a béke. S megint a holdfényes séták a veteményeskert útjain, fullatag csókolódzások a lugasban; s ó, néha már csakugyan túl forrók voltak ezek a bennük égett, a mindent-eldobásnak, a teljes magafelejtésnek édes-keserű íze – dacos, generózus, önrontó –, egyszeri és nagyszerű úri könnyelműsége. De lényegében semmi sem változott. Ha új ember vagy idegen került a városba, suttogva mutogatták neki a nevezetességet. „Ez az a lány, akinek tíz esztendeje udvarol egy fiatalember. Nem veheti el, azt mondják, mert sújtja az apai átok!” – Zebegény közjegyző meg Beleznay közt is feszült lett a viszony az utolsó időkben; a Lóri nagybátyját addig zavarták ezzel a „buta históriával”, míg végre formálisan kitiltotta a cimboráját a húgáék házukból. („No, hiszen jókor!”) – Ettől kezdve csak utcán s ablakon keresztül, rejtve és titkon szólhattak egymással a szerelmesek. Iskolából jövet sokszor látták Lórit kihajolva az ablakán; az arca elébe fehér pálmalegyezőt tartott szegényke, mintha az megóvná titkát a kíváncsi szemek elől. Beleznay ott állt előtte az újonnan öntött aszfalton, mely a déli nap hévségében meglágyult a talpa alatt. Bizony, ilyennel cserélték meg a régi jó járdakövezetet – miután tíz esztendeig koptatta e zsalus kisablak előtt. A tarkója fölött egyre világosabb szürkében játszott a mákos töltelék színe – mi, iskolások figyelgettük viszolyogva; de egyéb nem változott. Miért!… Miért is?… – Már a varjuk sem tudakolták a toronygombon: a keresztanyám is egyebekre volt kíváncsi. Hát miért kérdezte volna éppen Beleznay Pista önmagától?

       „Ivászat” volt egy szép, kora őszi éjszakán megint. Nemcsak Beleznay cselekedte. A mi lapos, filoxéra dúlta vidékünkön a férfiéletek egyetlen, időszakos élménye volt ez, egy-egy kártyán kezdődő, cigánnyal folytatódó, éjjeli muzsikán, kisablak alatt végződő mámoros éjszaka. Ezek tartották fenn a hímnemű emberben a távoli lehetőségek ízét, az egyéni szabadság tudatát; a vidéki hivatalnokélet csúnya unalmú posványa ellen egyetlen orvosság és menedék volt ez. Beleznay Pista már az éjjelizenénél tartott. Nekidúlt a falnak a zsalus ablak alatt, és azt mondta: „A keserves úristenit… hát így vagyunk mán?”… A cigányprímás felesége (aki vályogtűzhelyet tud rakni) később úgy mesélte a keresztanyámnak, hogy sírt is Pista úr, zokogott; mert a Lóri függönyei mögött csak nagyon későre és neheztelőn kurta pillanatra gyulladt fel a szokott és kötelező gyufaszál. – Pista úr azután szemébe vágta a kalapját, átölelte a nagybőgőt – cifrát, keserűt, mély jelentőségűt káromkodott, aztán az árnyékához fordult. Ott döcögött mellette a ház holdsütötte falán; tömzsibben, zömökebben, mint tavaly, tavalyelőtt. „Hát gazember vagyok én?… Ugye, az vagyok?” – Az árnyék nem felelt, de ő elértette az ezer keserű szemrehányást; a hivatalát is végleg elhanyagolta már, tisztújítás közeledik; a hajdúvárosi házra tavasszal vette fel Lipi szenzáltól az első ezrest. És tudta, hogy egy kedves lélek sokat sír miatta a homályban.

       Kurtán fizette, hazaküldte a bandát; tétován bódorgott a hűvösödő hajnalban; az Úrikaszinó előtt eszébe jutott, hogy itt jó korhelylevest kapni. A szellős üvegteremben Zebegény Feri, a közjegyző ült magában, a másik özvegylegény. Két könyökére támasztott állal, kesernyés nézéssel bámult el az üres üvegek, a borfoltos, szivarhamutól mocskos tegnapi abrosz fölött. Beleznay egy pillanatra megállt, valami döbbenésféle fogta el. „Ez édesnagybátyja ennek a szegény apátlan árvának!” A szíve, boros szíve furcsán összeszorult; hogy segítsen rajta, nyeglén, hangosan rikkantott oda. „Szervusz – sógor!”

       A közjegyző rámeredt egy percig zavaros szemével, mintha nem értené, aztán nagyot csapott az asztalra, hogy megtáncoltak rajta az üres poharak. „Úgy?… Mókázni mersz velem?… Hát úgy tudd meg, ebadta kölyke, hogy ha mához három napra igazándi sógorom nem leszel, ott lőlek főbe, ahol talállak, mint a kutyát!” – A szemük nézése összeakaszkodva maradt egy percig… akkor váratlanul, sután, a részeg ember téveteg lágyságával illant át Beleznay képén egy fáradt mosoly. Közelebb lépett.

       „Ugyan, pajtás, ne izélj… mit izélsz, Feri? Nem köszönsz énnekem az utcán… hát ezt érdemlem én tőled, pajtás? Hát mi bajunk minekünk egymással, hát… igazába… nem lehetnék is én tenéked sógorod? Hát miért is ne lehetnék; ki tiltotta ezt meg énnekem? Debizonyisten, senki nem tiltotta azt meg! De megállj, megmutatom a kutyaistenit; még máma estig a sógorod leszek, ha addig élek! Akkor beszélj osztán!”

       Kifordult; odakinn fiákerbe ült; már tudatosan, elszántan cselekedett; a piarista pátert akarta felverni – ízibe, rögtön, hajnalok hajnalán. Háromszín szalagos házassági hivatalnokra nem volt szükség még akkor.

– Szentatyám, mennyi idő alatt érkezhet meg a püspöktől egy diszpenzáció?

– Neked, fiam? Ahá!… Hát sürgönyileg egy-két óra alatt. Közel van! – buzgólkodott aligébredten az öreg; Lórika régi gyóntatója; minden városi lében kanál, értő, résztvevő, kedves vén pap volt. – Csak maradj a lakásodon, fiam! De okvetlen ott maradj! Ha megjön, mindjárt értesítelek!

       Mikor a sekrestyés délelőtt fél tizenegykor bekopogtatott Beleznay ajtaján, mély, egyenletes horkolást hallott belülről.

– Tessék ébredni! Tessen jönni!

– Hová az Istenbe?

– Házasodni, kérem alássan! Isten rendelése szerint házastársul venni Zebegény Lórika tisztességes hajadon kisasszonyt.

       Pista nem mindjárt emlékezett. Felült a díványon, két keze közé fogta nehéz, buksi fejét, úgy tűnődött; kérette magát egy darabig. „Vagy úgy?” – mondta végre felocsúdva.

– Hát akkor nincs mit csinálni! Menjünk!

       Nem esküszöm az életemre, hogy mindez szórul szóra így volt; s a továbbiakra sem. De keresztanyám így mesélte, és ő csak tudja; a varjúk is tőle tanulják a toronygombon.

       Még a kezét se mosta meg esküvőre Beleznay; azon gyűrötten, vörös, kilumpolt szemekkel, jól ki se aludva hajtatott a menyasszonyos ház elé. Lórika éppen a portörlőt verte ki az ablakon.

– Jézusmária, Pista!

– Jöjjön, üljön ide mellém! Viszem!

– Hagyjon nekem békét, ne bántson engem, Pista!…

– De istenúgysegé’, nem tréfálok! Viszem esküdni, itt a diszpenzáció! Itt a két tanú is, az egyházfi meg a szógám!

       Lórika szabódni akart, asszonyi kis gőgje, sok lányos ábrándja lázadozott; nem így képzelte ő az esküvőjét. Fátyolosan, mirtuszosan… Legalább venne magára valamit; egy poros kartonblúzban állt ott. De egy hang a szomszéd szobából – az anyja hangja – kurtán és sürgetve utasította. Levette hát a kontyáról a baboskendőt, feltette piacra járó kis kalapját; úgy ült be a párja mellé, úgy ment a templomba. A jó páter várta már a sekrestyeajtóban, maga is izgatottan, nehogy megmásuljon a vőlegény szent szándéka. Egykettőre készen voltak a gyónással, esketéssel.

       Két varjú ült a toronygombon, mikor a házasok kiléptek a reggelbe; ezek már a nagyanyjuktól ösmerték ezt a hosszú történetet. „Korán keltél, Pista!” – csúfolódott a fiatalabb, de a másik, egy öregasszony-varjú huncutkán sandított a szemével, s azt kérdezte finoman: „Úgy… itt már nem is kell átélni azokat az izgalmakat, mint más fiatal asszonynál… úgy értem?…” Mondjam-e, kinek az eperfáján lebzselt ez a varjú befőttkötözéskor?…

       A házasságról azt mondják, példás lett. Mikor Pista három hét múlva először kirúgott a hámból, reggelig lumpolt – a felesége szemrehányás nélkül, gyengéden fogadta, lefektette, ápolta, becézte, mint egy torkos, elrontott gyomrú kisgyereket. De később azt mondta: „Miért nem hívjuk ide inkább a maga cimboráit, szívem? Van itt bor, lesz vacsora, feketét, korhelylevest is különbet főzök, mint a kaszinó-fogadósné!” – Így lett minden két hétben. Jó vacsora, bor, csinos szobalány; Lórika diszkréten elvonult éjfél előtt; a fiúk istenítették, az ura büszke volt rá; most derült ki, hogy milyen okos kis perszóna, micsoda kincs. Sose látták Beleznayt kocsmázni, házonkívül mulatni többet. Lórika jó darabig szépült is még; három pompás nebuló anyja lett; most is élnek, ha meg nem haltak. Csak éppen a keresztanyám nem tudta soha hová tenni azt az elmulasztott egy tucat esztendőt; ő meg a varjúk a toronygombon.