Beh megcsendesűltem
szerző: Jakab Ödön
Míg mellettem voltál s enyémnek tudtalak,
Legboldogabb ember voltam a nap alatt,
Csapongó kedvemnek alig volt határa,
Oda se néztem az élet sok bajára,
Kaczagva, dalolva jártam a világot,
Nem is jártam, hanem szárnyakon repűltem;
De mióta te is itt hagytál engemet:
Édes feleségem, beh megcsendesűltem!
Pedig a te karod, ölelő két karod
A szabadságomnak korlátokat szabott,
Rab voltam egy kissé, szolgaságra vetve,
Ki nem mehet mindig, a merre szeretne;
Csakhogy az a rabság olyan édes volt ám,
Boldog szolgaságom oly örömest tűrtem!
Vége rabságomnak, szabad vagyok s mégis,
Édes feleségem, beh megcsendesűltem!
Mint a folyó, melynek medrét a míg gátak
Szorítják két felől, addig vígan vágtat,
S zajongó vizével a merre csak elmegy,
Szilajon szökellve folyvást énekelget;
De ha gátja szakad: hangját veszti legott,
S vánszorogva halad, szélesre terűlten.
Lám, én is a folyó sorsára jutottam!
Édes feleségem, beh megcsendesűltem!
Nem is leszek én már vidám soha többet,
Vége minden jónak és minden örömnek!
A mi volt, az elmúlt, hiába sajnálom:
Álom volt az egész, múló, fényes álom!
Temetésed zaja felébresztett abból,
Szomorú valóság gyásza leng körűltem,
Oh beh árva vagyok, beh nyomorúlt vagyok!
Édes feleségem, beh megcsendesűltem!
Nincs is nekem immár semmi kívánságom,
Csak az, hogy az Isten tégedet megáldjon,
Ölelő karodat, szerető szivedet,
Minden szem porodat egyenként áldja meg!
Legyen a sírhalmod örökké virágos,
Süssön a nap rája örökké derűlten,
S meg ne tudd soha a másvilágon, hogy én,
Édes feleségem, beh megcsendesűltem!