Beethoven
szerző: Gáspár Kornél
Lombtalan erdõn, õszi borúban
Panaszosan sír a szél, a halál;
Majd tovalebben, sötét vizekben,
Omló falak közt, borús szivekben
Sikongva száll.
Most lecsap a mélybe, csillagtalan éjbe,
Mély értelmû lélek örvényes ölébe.
Ujra felcsapong már s messze, messze jár.
Egyre távolodva, halkabban zokogva
Örök, õsi titkok honába hat;
Suhogva lebbent csillagos fátyolt
S ott jár a teremtés árnyai alatt.
Mély futamba halva, lejtve áthidalja
Az idõt, a távolt;
Nekünk öröklét, neki pillanat.
Jön már vissza, vissza, már magába itta
Ami epedést, kínt száz világ terem;
Gyöngyözve, zúgva, mélyen zokogva,
Mindegyre nõve, mindjobban robogva
Omlik szivünkre száz nagy sejtelem.
Mind ami fény volt, mind ami álom,
Szebb, szomorúbb, semhogy valóra váljon,
Reánkviharzik rejtelmesen.
Sohase látott mezõkre vágyunk,
Uj hangok, színek mámora von;
Magasra lobban elfojtott lángunk,
Dereng világunk, ragyog az élet,
Túl vagyunk gondon, törpe bánaton;
Üdv, akarat, cél már nem holt igézet,
Gyönyör fog el, mely simogat és éget
S valami epesztõ, szép fájdalom.
Mind ami túlmély, hogy ember kibírja,
Mind ami túlszép, hogy szív dalba sírja
Miénk örökre, árnytalanul;
Merész a röptünk, nyitva világunk,
Végtelenbe látunk, repesve szállunk,
A titkok éje ezer lángra gyúl.
S íme csend támad, magunkhoz térünk
S mit tudunk, mit értünk?
Hogy zendülve rezgett pár gyatra húr.