A lap feldolgozottságának foka

Becsüld a rossz pénzt is

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Becsüld a rossz pénzt is
szerző: Gárdonyi Géza

(A megszólaló igazgatója egy fővárosi reáliskolának.
Nyarankint más-más országokba utazik.
A költsége azonban mindig megtérül,
mert fényképeket hoz haza.
Eladja a kultuszminisztérium azon osztályának,
amelyik a földrajz szemléltető oktatásán is dolgozik.)


- Az semmi, mikor csak tolvajok iránt kell vigyázatosnak lennem: jó szem és jó lakat, s a tolvajnak nincs rajtam üzlete.
Tolvajoknál sokkal veszedelmesebb a csaló. Bizonyíthatja, aki valaha Sziciliában járt, Bédekker is ugyancsak kevés hotelt csillagoz meg a sziciliai fejezetében. De ott még a csillagos hotelgazda is kötélből érdemelne nyakravalót. Az egyik ilyen csillagos hotelnek, a palermói Hotel de France-nak, a számláját magam küldtem el Bédekkernek. Tíz tételt kellett benne töröltetnem, valami 80 lírányi summát. Koholt bejegyzések voltak.
Dehát azok a sziciliai huncutságok se boszantottak annyira, mint egyszer egy milanói főúrnak a csalása.
Szűkecskén volt akkor a pénzem, és egy százlírást váltottam a Galeria Vittorio Emanuele egyik kávéházában. A pincér csupa ezüst ötlírást pengetett vissza, s az egyik ötlírással rászedett.
Tovább utaztam abban az órában Génuába, és a vasúti állomás trafikjában hallottam rá először a Szicíliából már oly igen ismert non vale ítéletet.
Visszadobta a trafikos:
- Non vale!
Nézem a pénzt.
Hát nincs azon se pénzszám, se évszám, se helynév, csak valami címer az egyik lapján, kétbetűs monogram közé fonottan, s valami allegórikus kép a másikon, egy-két érthetetlen betű alatta.
Ett a boszúság persze.
Ha Magyarországon vagyok, rögtön írok Fényes Lászlónak és abba a kávéházba másnap már nem lép ember. Dehát Olaszországban nincsenek Fényes Lászlók.
Egy becsületes képű vén fizetőpincérnek mutatom aztán Génuában a pénzt másnap ebéd után, hogy hűsítőért fizetek. (Pokoli meleg volt aznap. )
- Nézze, hogy megkárosított egy milánói huncut. Sziciliában meg szoktam nézni a pénzt, ha váltottam, de már Milánóban nem gondoltam rá.
Az öreg pincér sajnálatot kifejező arccal veszi kezébe a pénzt.
Szemléli mind a két felén.
Szemléli felráncolt homlokkal.
- Bizony, szinyore, - biceget, - sok gazember jár szabadon, nemcsak Sziciliában, hanem Milánóban is.
- Dehát semmit se ér ez a pénz? Hiszen ezüst.
Vállat von.
- Másfél lírát ha ér az ezüstje.
- Nem érne többet?
Fölemeli a terítő sarkát s rápendíti a pénzt az asztal márványára.
- Nem ér ez, szinyore, annyit se. Mert ez csak vas, ezüstözött vas.
- No a rozsda egye meg, akkor hát hazaviszem gyerekjátéknak.
- Gyerekjátéknak?
- Annak. Szicíliából úgyis hozok vagy ötven különféle cín-ezüstpénzt, és vak nikkelt. Csak mégishát egyszerre ötlírás rosszpénz kissé fájdalmas.
- Hát bizony, szinyore, kevés az akasztófa, - bólogat felráncolt homlokkal az öreg.
S hogy másik asztalhoz hívják, elsiet.
Kedvetlenül kevergettem a limonátámat, és szivarozgatok.
De mégis valami jó érzéssel nézem az öreget: annyi giz-gazember, annyi zsebkerülgető után mindig vigasztaló egy becsületes arcnak a látása. Mert olyan volt az öreg pincér, mintha Ribera valamelyik oltárképéből lépett volna ki, olyan életefáradt, komoly, igaz-arcú ember.
Mennyi gond és mennyi munka lehet egy ilyen élet mögött!
Az öreg térül-fordul. Közben rám is fordítja felráncolt homlokú vén arcát, mintha kérdezné:
-Rendelek-e még valamit?
Egyszercsak hozzám jön:
- Szinyore, hogy ne legyen kára: én ismerek egy gyűjtőt, aki éppen ilyeneket gyűjt. Madárkereskedő, és idejár kávézni. Hamisítványokat gyűjt. Adok egy lírát azért a rossz pénzért.

- - - - - - - -
S megvette négy lírán.