Beöthy Ödön

A Wikiforrásból
Beöthy Ödön
szerző: Csengery Antal

Beöthy Ödön született Nagy-Váradon, 1796. deczember 5-én.

Atyja híres alispánja volt Biharmegyének. Már mint ifjat, sőt gyermeket nagy észtehetség tüntette ki Ödönt kortársai fölött.

1812. márcziusban, mikor a philosophiai tanfolyamot végezte, a Váradon toborzó Chiemayer huszárokhoz állott be. Rövid időn, mint huszárkadét Lengyelországba vitetett az oroszok ellen. Néhány hónap múlva hadnagy, majd a Pozsonyban felállított könnyű lovasoknál főhadnagy lett. E csapat a francziák ellen indíttatván, Beöthy Ödön is részt vett minden későbbi ütközetben. Jelen volt Lipcsénél, Párisban s a nagyszerű dijoni táborban. Az európai általános béke helyreálltával ismét Lengyelországba ment, honnan azonban 1820-ban, nyolcz évi és egy pár hónapi katonáskodás után, hazájába, a polgári magánélet örömei közé tért vissza.

E magánélet csendét nyelvek tanulásával, történeti és politikai munkák s régi remekírók olvasásával töltvén, 1826-ban biharmegyei táblabirónak neveztetett ki.

Itt veszi kezdetét közpályája.

Alig lépett föl e téren mint szónok, s a megye bizalmát csakhamar megnyerte. 1828-ban Biharmegye részéről a porták összeírására küldetett ki: e megbizást azonban nem fogadta el. Ugyanazon évben, tisztújítás alkalmával, csaknem az egész választó sereg másodalispánnak kiáltotta őt ki. De a megye főispánja megtagadta a kijelölést, s a választás csupán a kijelöltekre volt szorítva.

A követválasztás szabadságát nem korlátozta főispáni kijelölés. S az 1830-ki országgyűlésre közakarattal követnek választották Beöthy Ödönt. Súlyos betegsége miatt azonban csakhamar visszajött Pozsonyból.

1832-ben a nagy-báródi (Biharmegye) oláh nemes kerület választotta őt főkapitányának. Székét ünnepélyesen foglalta el.

Ugyanazon évben nyilt meg a hosszas országgyűlés, mely 1836-ban végződött.

Beöthy ismét követ lett. Szóvivője a protestánsok kivánatainak, ostora a lélekismeret szabadsága ellen elkövetett sérelmeknek. Indítványozta, mondassék ki a vallások egyenjogúsága, a lélekismeret teljes szabadsága. Itt veszi kezdetét a kath. klerus hosszas, szenvedélyes harcza Beöthy ellen. Szerették volna, ha visszahúzza vala országos ülésben, a mit a kerületi ülésben indítványozott. Közhír szerint, melyet maga is igazolt, 60 ezer pengő forinttal kináltatott meg, ha visszahúzza inditványát. Boszankodva utasította vissza.

Azon időtájban történt, hogy követtársa, Tisza Lajos, Beregmegye egyik követével, Füzesséry Gáborral, Debreczenben összetalálkozván, közöttök némi tettlegességre került a dolog. Ezért kénytelenek voltak mind a ketten odahagyni az országgyűlést. Tiszának azonban nagy népszerűsége lévén a biharmegyei protestáns nép között, párt gyűlt körűle, mely újra megválasztására izgatott. Beöthy az esetre, ha az újraválasztás megtörténnék, leküldte Pozsonyból lemondó levelét. E körülmény csak növelte az ellenpárt tevékenységét. A klerus is mindent megmozdított, hogy az újraválasztás megtörténjék. Tisza mindazáltal nem fogadta el a követséget. Pártja Budaházyt, a megyei főügyészt, választotta meg. Emlékezetes nap, mert e választáson Kölcsey Ferencz bukott meg. Kölcsey volt a haladási párt jelöltje, a ki csak nem rég hagyta oda az országgyűlést, mivel megyéje, Szathmár, az úrbér tárgyában megváltoztatta utasítását. A Tisza-pártot Budaházyhoz némi személyes hála csatolta. Magán hála buktatta meg a közügy ünnepelt emberét. Az első eset, mely azon időkben, a személyes pártoknak Biharban külön véleményszinezetet adott. Azontúl mindinkább eltért a pártok útja. Jelen volt e választáson báró Wesselényi Miklós is. Mindent elkövetett barátja, Kölcsey mellett, kiben az ellenzék, sőt az országgyűlés legjelesebb szónokát vesztette el. Látván a kicsinyes megyei szempontokat, melyek az országos férfiú ellen küzdöttek, Budaházyt akarta Wesselényi visszalépésre birni. Hasztalan. «No hát menjen fel ön - mondá türelmét vesztve Wesselényi - de soha vissza ne jöjjön!» Valóban nem jött vissza. Budaházy meghalt Pozsonyban, az országgyűlés alatt.

Beöthy nagy dicsőséggel futotta végig követi pályáját, mint egyik kitünő bajnoka a haladási eszméknek, egyik legjelesebb tagja az ellenzéknek. Az országgyűlésről sok szónoki babérral tért vissza. Útjában mindenütt tapasztalta a nép rokonszenvét. Többször beszélte, mint érezte magát alacsony, kis termetével a szálas termetű jászkunok közt, miként emelkedett lábújjhegyén, mikor a tisztelgő küldöttség szónoka őt «nagy»-nak nevezte.

1837-ben megházasodott; s pusztai jószágán, Új-Marján (Biharm.) házat és gazdasági épületeket emelvén, gazdálkodni kezdett.

Kevés idő múlva a megye csendét egy püspöki pásztori levél zaklatta föl. A vegyes házasság kérdése Németországból hozzák is átszivárgott. Az áldás megtagadása a vegyes házasságtól nagy ingerűltséget támasztott. Biharmegye teremében szóba jött e kérdés. Beöthy, a vallásügy apostola, mint a megyei protestáns nép nevezte, nagy hatású szónoklatokat tartott, melyeket külföldi lapok is magasztalással közöltek. Egyszer, mint maga is vegyes házasságban élő, a közgyűlésben jelen volt egyházi tagoknak írásban visszaadta az áldást, melyet az eskető pap reá adott volt. «Tegye - úgymond - levéltárába a t. káptalan!» Ugyan ez alkalommal levelezés támadt közte és a nagyváradi megyés püspök, Lajcsák Ferencz között. E leveleket Németországban is nagy tetszéssel fogadták. Beöthy már akkor ismeretes név volt az egész protestáns világ előtt, külföldön is. Annál inkább gyűlölte őt az egyházi rend egy része benn a hazában. E befolyásnak sikerült őt, mint követjelöltet, 1840-ben megbuktatni. Helyette más képviselőt választott a megvesztegetett köznemesség. Azonban alig telt el egy pár hónap, s a közgyűlés visszahívta e követet. Az értelmiség felülkerült, s oly nyomást gyakorolt az ellenpártra, hogy életjelt sem igen mert az adni. Egyhangúlag választatott meg Beöthy követnek, s a zászlót, a mely alatt a városba besereglettek, megyei végzés következtében, a választási ünnep emlékéül, a megye levéltárába tették. S az országgyűlés eloszlása után elhatározta a megye, arczképét is lefestetni nagy fiának, és a nagy teremben, a hol a közgyűlések tartatnak, függeszteni föl. Oly tisztelet, a milyenben Beöthyn kívül csak gróf Széchenyi Istvánt részesítette Biharmegye. Beöthy azonban e kitüntetést nem fogadta el.

«A rendek kegyességének és hazafiúi lelkesedésüknek - írta levelében - érzem nagyságát; de érzem egyszersmind tetteim parányi voltát is. A jutalmak legdicsőbbike az, a mit hazafiak adnak: mert ezt nem egyesek önkénye veti kegyelemként oda az azért sovárgónak, mert ezt szabad férfiak szabad akaratja adja, s nemzet szenteli nagygyá. De mivel épen ez a jutalmak legdicsőbbike, azért tárgyai is csak dicsők lehetnek. Hol a szigorú kötelesség végződik, ott van kezdete az erényszülte érdemnek. Mi marad ennek, ha amaz nyeri már el azt a pályadíjt, mely csak a küzdés edzette erényt, csak a kötelességen túl és felülemelkedő áldozatokat illetheti. Fenn és magasan kell a nemzeti jutalom dicső koszorújának függeni, hogy csak fáradság, küzdés, legelszántabb, feszültebb törekvés érhesse azt el. Becsét veszti, ha a mindennapi pályán haladók is kényelmesen juthatnak fel ahhoz. Én három éven át haladva, a t. karok bizalmával megtisztelve, kötelességem teljesítésére fordítani minden igyekezetemet, és ezen kötelesség teljesítése az, de csakis az, a mit, ha erőm akaratomnak hű segéde lehetett, tettem. Ily tett, a melynek ellenkezője szoros büntetést érdemelne, nem érdemelhet kitüntető jutalmazást. E szűkkörű tettért a rendek helybenhagyása nekem bő jutalom vala. Engedjék a rendek, hogy e szép jutalmat nyugtató önérzetemmel együtt, mint legdrágább kincsemet, de igaz keresményemet, tarthassam meg keblemben, és ne legyek kénytelen meg nem érdemelt jutalomért pirulni. Valaki képének közgyűlések teremébe helyezése oly fény és dicsőség, melynél több polgárt bajosan sugározhat körül. Nem példátlan ez ugyan hazánkban, de azon tisztes férfiúnak[1] ez osztályrésze, ki nyolcz országgyűlésen volt a haza ügyének fölszentelt bajnoka, ki a fenyegető s incselkedő kisértéseket kiállva, egy hosszúra terjedt munkás élet számos évein keresztül szerezhetett és szerzett érdemeket. Nekem szeméremokozta keserűséggel epesztené keblemet ezen fényes megtiszteltetés; mert nem szégyenít, nem gyaláz semmi annyira, mint a nem érdemelt megtiszteltetés és jutalom. Remélem, nem fogják a rendek rám mérni azt, mi alatt roskadnom kellene, s nem fognak illetni oly fénynyel, melynek tündöklése és melege isteni, de engem emésztve égetne. Hogy tehát képem a megye teremében felfüggesztessék, azt kénytelen vagyok mély tisztelettel, de határozottan el nem fogadni. De ha a rendek, ha szeretett polgártársaim és rokonim képemet keblekben méltányolják egy helyre, az édes örömet fog reám árasztani; mert létemmel van összeolvadva azon tisztelet, melylyel öröklöm stb.»

A szerénység mellett egy titkos sejtelem is indíthatta Beöthyt, hogy ne fogadja el a megtiszteltetést. Jól ismerte a tömegek kegyének ingatagságát; ismerte az erőket, a melyek rendelkezésére állottak elleneinek. S mintha előre sejdítette volna a napokat, midőn részeg csapatok dúltak a tanácsteremben, káromolva, a kinek csak nem rég képével akarták diszesíteni e teremet.

1841-ben tisztújítás következett.

Időközben Tisza Lajos neveztetvén ki főispáni helytartónak, ellensúlyozása végett Beöthyt kényszerítette az ellenzék, hogy vállalja el az első alispánságot. Beöthy engedett végre a nagy többség óhajtásának. Senki se mert vele mérkőzni; s kijelöltetvén, közfelkiáltással választatott meg. Oly föltétel alatt vállalta el a hivatalt, hogy három éven túl semmi esetre nem viszi azt. Elődének visszaélése indította őt e nyilatkozatra, a törvényes választási jog fentartása érdekében.

Beöthy alispánsága a megyei kormányzás példánya volt. Mindenre kiterjesztette figyelmét. Megmutatta, hogy az egyéniség sokszor pótolja a rendszer hiányait is. A közigazgatás élénkebb, jótékonyabb, a törvénykezés gyorsabb, pontosabb, részrehajlatlanabb lett. Ellenfelei keresték biráskodását. S a rendes hivataloskodás határain túl is sokat tett a megyei nép jóléte emelésére. Egy inséges év után takarék-magtárak állítására, burgonya- és fatenyésztésre buzdította a népet. Megkivánta, hogy mindebben az egyházi és községi előljárók adjanak példát. Minden módon igyekezett állásuk fontosságának öntudatára ébreszteni a községek előljáróit; fejleszteni a községi életet. Az adó pontos beszedésére, alkalmas időben, mikor a népnek keresetforrásai megnyíltak, figyelmeztette az illető tisztviselőket. S e tárgyban teljesített egy nagy mulasztást, a mit utóbb fegyverűl használtak föl ellene. A jobbágytelki nemességet ugyanis adó alá vetette az 1836: XI. törvényczikk. E törvény mindaddig nem ment foganatba. Sőt a kik közelebb ültek a megye kormányszékén, azon «kiváltságsértő törvény» eltörlésével biztatták a szegény köznemességet, hogy biztosítsák részökre szavazatát. Beöthy elrendelte a törvény végrehajtását. Ez által fegyvert adott ellenei kezébe.

A surlódás ugyanis csakhamar bekövetkezett a megye és új az főispáni helyettes között.

A megyei főorvos meghalt. Az új főorvos kinevezését, némely más megyék gyakorlatára hivatkozván, magának követelte a főispáni helyettes. A megye, hivatkozva több régi eseten alapuló szokásra, szabad választást sürgetett. E jogvita felköltötte a régi párttusákat. Keserű harczok következtek, naponként újabb sérelmekkel. A megye többsége föliratban kérte a kormánytól a helytartó elmozdítását. Felülről dorgáló leirat érkezett a panaszló rendek ellen. Bizalom parancsoltatott. E bizalmat vesztegetett kortescsapatokkal akará a helytartó pártja megszavaztatni. 1842. évi márczius 5-én volt a közgyűlés. Már korán betörték a tanácskozó terem ajtait, s részeg tömeg foglalta el a teremet. «Nem adózunk!» volt a jelszó, mely alatt a tömeget becsődítették Beöthy ellen, a kiről hirdették, hogy adó alá vonta a köznemességet. «Csak szóhoz juthassak!» mondá Beöthy. Nagy nehezen sikerült. Meg nem végezte beszédét, s már őt éljenezte a tömeg, a melyet ellenei hoztak be.

E diadallal nem érte be a derék hazafi. 1843-ban csak azon föltétel alatt vállalta el az országgyűlési követséget, ha a megye a közteherviselést elfogadja. A választó gyűlésben magával a köznemességgel szavaztatta meg ez utasítást.

A három év leteltével Pozsonyból küldte meg Beöthy lemondását az alispánságról. De azontúl sem szűnt meg folytonos befolyást gyakorolni a megye közdolgaira, mint a megyei ellenzék vezetője.

Szomorú napjai voltak e napok a pártküzdelmeknek. A kedélyek ingerültsége a legnagyobb fokra hágott. A főispáni helytartó ellen folyvást szaporodtak a panaszok. Végre királyi biztos küldetett e panaszok megvizsgálására. A királyi biztos részrehajló eljárása azonban csak a sérelmeket növelte. Közgyűlésekben egymást érték a botrányos jelenetek. 1845. deczember hó közepén (15-17) már valódi harczban állott az értelmiség a főispáni helytartó párthívei által bevitt nyers tömeg ellen. A megyeház előtt katonaság volt felállítva. Ingerűltséget szűlt maga a tárgy is, mely fölött a viták folytak. S növelte az elkeseredést a modor, melyben a tanácskozás vezettetett. Egy szónoktól megtagadta a helytartó a szólás rendén őt illető jogot. A szónok nem engedett. A szónokok számát a becsődített nyers tömeg szavazatával akarták ellensúlyozni. Akadályozták a tanácskozást és szavazást sürgettek. Az ellenzék taktikája ellenben az volt: tanácskozással fárasztani ki a tömeget s megnyerni, ha mámora enged.

Legrosszabb esetben addig akarta húzni a szónoklatokat, míg az ellenfél kortesfőnökei kifogynak a költségből, a melylyel a köznemességet a megye székhelyén bentartották. Más alkalommal sikerült ez eljárás. Kilencz napig húzták egy tárgyban a tanácskozást. Most azonban a három nap alatt kifáradt türelem deczember 18-án elérte a véghatárt. Széksértési keresetet sürgetnek az elnök-helytartó ellen. Egy tiszti ügyész tollat vesz, föltenni a keresetlevelet. Az elnök távozik a teremből. Utána mentek többen párthívei közül. A nagy közönség is készül elhagyni a termet. E pillanatban a teremből kitóduló néptömeg zajába fegyverzörej vegyül. A szomszéd kis teremből, a melynek ajtaján a helytartó távozott, a nagy terembe, s itt a zöld asztalra megyei hajdúk rohannak, az ellenzék szónokaira irányzott szuronyokkal. Bunkós botokat emelve a szónokokra rohan a kortes-csapat is, a mely már reggel, a tanácskozás előtt, vérrel fertőztette a termet. A hajdúk között egy szolgabiró és eskütt viszik a vezérletet, újjal mutogatván azokra, kiket áldozatokúl jelöltek ki. A menekvők előtt kívülről az ajtó bezáratott. Beöthy kardja tokjával fogta föl a csapást, melyet fejére intézett egy hajdú, s ha egy pár becsületes ember, köztök egy katona, nem védelmezi, áldozatul fogott volna esni. A megyeház előtt felállított katonaság felnyomulása vetett véget e vérengzésnek. Ily előzmények után Beöthy elleneinek eget-földet meg kellett mozgatniuk, hogy 1847-ben az országgyűlésre ne küldessék azon férfiú, ki az «administratori kérdés» országos sérelme illustrálásához oly kiáltó adatokat tud vala szolgáltatni. A vesztegetés megbuktatta a közügy e kiváló bajnokát, több ezerre menő szavazata daczára is. Így történt, hogy az 1848-ki márcziusi napok otthon, a megyében találták őt. A megyei nemesi egyetem ott is csakhamar ős népgyűléssé alakult. A régi pártok elenyésztek, s Beöthyt megrémült ellenei is fölkérték a mozgalmak fegyelmezésére. Az egybegyűlt nép az összes biharmegyei nemzetőrség fővezérének, s aztán, a visszahívott egyik követ helyett, országgyűlési képviselőnek választotta őt. Az első népképviselő Magyarországon.

Batthyány minisztériuma pedig, a megye kérésére. Biharmegye főispánjának nevezte ki Beöthyt. 1848. évi juliusban már mint főispán jelent meg a felsőházban. Első föllépése volt, a kiváltságos alapon nyugvó felsőház reformját indítványozni.

Az országgyűlés által nem sokára, mint teljhatalmú országos biztos a ráczok ellen működő alsó táborba, s utóbb, Vay Miklós helyett, Erdélybe küldetett. E megbizatását, a hadsereg vezérletével folytatott surlódások miatt, alig hogy átadta Csányi Lászlónak, a midőn Kossuth értesítette, hogy a diplomatia terén szándékozik fölhasználni ügyességét.

Beöthy egy előterjesztésben fejtette ki nézeteit a diplomatiáról s a nagy politikáról, melyet Magyarországnak követnie kell. Nagy véleménynyel volt a diplomata állásáról. Capefigue szavait idézte, mennyi kiváló tulajdonnak kell egyesülnie egy diplomatában. «S mindezekhez hódító tulajdonok a nők körül», úgymond. «Ebből is kitetszik, veté tréfásan utána - hogy én nem vagyok e pályára való!»

1849. ápril 5-én vette Beöthy a rendeletet, hogy induljon Bukarestbe. S hogy keleten rangjáról fogalmat nyújtsanak, kinevezték ezredesnek. Tudta ugyan, hogy Bukarestben az orosz hatalom által visszahelyezett vegyes kormány e hatalom befolyása alatt áll, s hogy Oláhországban a török udvar akkor nagyon alárendelt szerepet vitt: mindazáltal ápril 9-én elindult Nagy-Váradról. Bem altábornagytól Erdélyben ajánló levelet kért Ségur franczia consulhoz. Ségur, ismételt kérések daczára is, megtagadta Beöthynek az útlevelet, mindamellett, hogy mint a kereskedelmi érdekek képviselője kivánt Bukarestbe utazni. Ugyane tárgyban ápril 28-án, Brassóból Fuad effendihez, a magas porta teljhatalmú biztosához is fordult Beöthy, jelentvén egyszersmind, hogy az erdélyi hadsereg fővezére is óhajt egy katonai küldöttséget indítani Bukarestbe, azzal a biztosítással, hogy a szomszéd fejedelemségek határai tiszteletben tartatnak általa. Habár azonban e tárgyat többször megemlítette Beöthy, valahányszor a magyar fegyverek előhaladásáról tudósításokat küldött: a válasz mindig elmaradt. Egy ízben a helyett, néhány anonym sor kiséretében, a bukaresti hivatalos lap egyik számát vette, a melyben a kajmakánság minden magyarországi útlevelet érvénytelennek nyilvánít s Erdélylyel megszakít minden közlekedést.

Brassóban május 1-én kapta meg Beöthy az ápril 14-ki nyilatkozatot. Sok kifogása volt az ellen. Szemtanútól hallám, hogy végig sem hallgathatta felolvasását s olvasás közben sapkáját indulatosan a földhöz vágta.

Tudta, érezte, milyen hatást gyakorol az a diplomatiára. Már ekkor szárnyaltak hírek az orosz beavatkozásról. Pünkösd napjára támadást is vártak az erdélyi szorosokon.

Ily körülmények közt, midőn Bukarestből az útlevelet, s Debreczenből, hol a magyar kormány székelt, az egyenes választ hasztalan várta, Szebenből május végén tudatta a kormánynyal, hogy visszatér küldetéséből. Ugyanonnan erélyes tiltakozást intézett Fuad effendihez az orosz beavatkozás ellen, a neutrális földről, a mely, a beütés után, szintén nem igényelheti, hogy a magyar fegyverek semlegességét tiszteletben tartsák.

Biharban egy képviselői hely megürülvén, Beöthy Ödön a Pestre visszaköltözött országgyűlésen, és aztán Szegeden már mint országos képviselő volt jelen. Elégületlen lévén a kormányzó politikájával, ellenzéki szellemben szólalt föl néhányszor a tanácskozásokban.

A világosvári események után még egy ideig lappangott benn a hazában; 1849 végén sikerült a külföldre menekülnie.

De bár a távol ködében eltünt szemeink elől: eredeti alakja, kiváló egyénisége oly éles körvonalokban áll előttünk, melyeket nem törülhet ki se idő, se távolság.

A nemzedék, a mely ismerte, míg el nem enyészik, mindig fogja látni az eleven kis embert, vaskos termetével.

Korán őszült sárga-fehér hajszálai, fehér szemölde, kipödrött rövid bajusza, villogó eleven szemei oly tekintetet kölcsönöztek kerek arczának, mint egy oroszlánfő. Ezért írta róla egy német költő:

«Látálak lelkes oroszlán s az isteni
Szikrát látám szemedből fényt lövellve,
Dörgő szavad hallám, s látám emelve
A szíveket körűled átmelengeni.»

S midőn szónokolt, többnyire hátraveté e kis oroszlánfőt izmos rövid nyakán. Keresztbe fonta karjait, mint Napoleon, s csak a szónoklat legszenvedélyesb helyeit kisérték keze árnyazó mozdulatai. Éles tekintete egy szemletartó vezér önérzetével futott végig olykor a gyülekezeten. Érezte, hogy ő rendesen ura a gyülekezetnek, a melyben szót emel, mint Neptun a haboknak. Senki sem volt nála biztosabb a hullámok között; senki sem bírt több mértéket tartani a szenvedély árjai és szélvészei között. Két oly diadaláról emlékszik Biharmegye története, a melyre egy O'Connell büszke lehetne.

Egy márcziusi napon, 1842-ben, a mint fennebb láttuk, nagyszámú köznemességet csődítettek össze ellenei. A tanácskozó terem ajtait már korán betörték, s a termet «nem adózunk!» kiáltások közt foglalák el. Ez volt a jelszó, mely alatt az izgatott tömeget egy más kérdésben akarták fölhasználni a haladás bajnoka ellen. Beöthy megjelent az ingerűlt nép között. Némi küzdés után sikerült szóhoz jutnia. Csak ezt óhajtá; az eredményről bizonyos volt. Mi tanui valánk a nagyszerű jelenetnek. Láttuk, mily önérzettel szállt szembe az előitéletekkel, melyek a tömeg tudatlanságára támaszkodtak. Erős volt a támasz, de megingattatott. Hallottuk szavaira csöndesedni az ingerült zajongást. A föl-fölvillanó ólmos botok lassanként eltünedeztek, mint a februári napokban Lamartine szónoklatára a vörös zászlók, a franczia nép Aventin hegye, a párisi városház előtt. Még nem végzé szavait, s már őt éljenezte a tömeg, melyet ellenei hoztak be. S e tömeg, a bihari köznemesség, egy más alkalommal feláldozta a nemadózás kiváltságát, midőn ünnepelt szónoka ez áldozattól föltételezte a követi szék elfogadását.

Egyike volt Beöthy kora legnagyobb népszónokainak. S mint népszónok, legerősb a rögtönzésben. Hangja nem érczes, nem kellemes, de éles, erős, nagyterjedelmű s inkább harsogó, mint dörgő. Többnyire szónokolt, ritkán beszélt, még társalgásban is rendesen túlkiabált a beszéden.

Előadása rendkívül eleven, folyékony. Szónoki virágaiban sok költői kép. S e képekben változatosság. Többnyire nagyszerű körrajzok; inkább az, mi a természet műveiben bámulatra ragad, mint a mit egy teljesen bevégzett szobron keres a műphilosoph. Inkább a gondolat nagyszerűsége, mint a kivitel szabatossága. Őserő inkább, mint tanulmány. S e harsogó hegyi patak mellett, melyhez hasonlított ragadó szónoklata, gyöngéd virágok is fakadtak. Ki nem emlékszik szavaira, melyekkel a vallás ügyét az 1836-diki országgyűlésen letette: «Nem halt meg a leányzó, csak aluszik?» A német nő, ki a fentidézett verset írta, a szent könyv e szép hasonlatát foglalá Beöthyhez írt sonettje utolsó versszakába.

Mindez azonban csak egyik oldala Beöthy szónoklatának. A lélekemelő, megragadó eszmék mellett megannyi grotesk alakok, gúny, élcz, humor, satira. Humor a szó legnemesebb értelmében. Keserű igazságok a mosoly leple alatt. A régi kormányszéki eljárásnak nem volt élesebb ostorozója. Az 1844-iki sérelmi országgyűlésen Klauzál panaszos szónoklata volt az uralkodó. Beöthy megjelent, s a kedélyek fölvidultak. S szónoklatának e fegyvereitől még jobban féltek ellenei, mint harsány szavától.

S az élénk kerek arcz, e méltóságos kis oroszlánfő, ilyenkor torzalakot öltött. Szemeiben, mennyei tűz helyett, gúny villámai czikáztak, a taglejtés gyorsabb, elevenebb, jellemzőbb lett, gyakran egész a bohózat határáig. S néha oly hirtelen követték beszédében torzképek a nagy gondolatokat, mint Shakespeare színműveiben, hol a tragikus személyek gyakran vegyülnek grotesk alakokkal.

S ülőhelyén néha nem kisebb volt Beöthy, mint a szószékben. Danton fölkiáltásait, Mirabeau közbeszólásait csak ő öröklötte a magyar szónokok közt. Olykor egy fölkiáltása egész beszédre válaszolt. Egy közbeszólás megsemmisítette egész szónoklat hatását. «L'interuppteur égalait en lui l'orateur», mint Hugo Victor mondá Mirabeauról. S míg az ellenpárt szónoka tiltakozott a közbeszólás ellen: a kis oroszlánt már a közönség kaczaja és tapsai fedezték.

Kár, hogy az irodalom részére oly kevés példánya maradt fenn ez erőteljes, e változatos népszónoklatnak.

De alig lehete máskép.

Beöthy hatalma, mint láttuk, a rögtönzésben állott. Egyszer akarta papírra tenni, vagyis inkább toll alá mondani beszédét. A kezdő szavaknál fennakadt, az akkor még divatos megszólításon, a tekintetes karokon és rendeken. S másnap Biharmegye ünnepet ült. Beöthy Ödön tartotta követjelentési beszédét.

Ott, Biharmegye termében, pazarolta el a kis néptribun szónoklata legszebb virágait. E teremben, hol egy évtizednél tovább állott szemközt ellenséges táborok gyanánt a Beöthy- és Tiszapárt, mint a Colonnák és Orsiniak Rienzi korában.

Csak az országgyűlésekről maradtak fenn némi beszédtöredékei, rosszúl összeszerkesztve. Mert e lángész gyors röptét, e sebesen rohanó szónoklatot gyorsíró is alig volt képes követni. A közlelkesedés vagy kitörő kaczaj közepett gyakran kihullt kezeiből a toll. Nem egyszer ragadtam én is papirt, utánjegyezni Beöthy előadását. Úgy jártam, mint egykor a szép stájer föld vasútján a tájképekkel. A gőzerő, olykor alagutakon keresztül, gyorsan röpített, s az egész vidék képe, hol átfutottam, csak szakadozott benyomásokban, itt ott, egybefüggés nélkül maradt fenn emlékezetemben. Ilyen a lángész rögtönző szónoklata. Alig vet oda néhány jellemző vonást egy képhez, s már más, költőibb tárgy kinálkozik phantasiájának. Be sem végzi némely képeinek rajzát, s már más, nagyszerűebb körrajz színezéséhez fog. S a bevégezetlen, félbenhagyott részek a gondolat-egybefüggés hiányát tüntetik fel, melyet nem pótol ki semmiféle naplószerkesztő.

Hallani kelle Beöthyt; leirni lehetetlen volt. E nagy rögtönző szónokolva gondolkodott. Ki veszi rossz néven, ha e gondolatok, szó szerint papirra téve, nem mindig oly szabatosan, oly összefüggőleg vették ki magokat, mint valamely írói mű, a szerző «nonum prematur»-ja után? Azonban voltak ötletek, gondolatok, melyek nyelv, kifejezés, stil tekintetében is oly talpraesetten jöttek ki szónokunk agyából, mint Minerva, kiről írva van, hogy talpig pánczélban, fegyverzetten jött a világra.

Ilyen volt Beöthy, mint szónok.

S szónoklatának vegyülete magán életében, jellemében is mutatkozott. Nyugtalan, zsémbes természet, ingerlékeny véralkat, nehéz helyzetekben sok mérséklettel. Kedélyében jó adag kiméletlenség, kihivó dacz, megvetés, gúny mellett sok gyöngédség s több nemes érzés. Kedvcsapongása, ha más tárgyból kifogyott, önszemélyét állítá pellengérre, oly kiméletlenséggel, mely elleneit vérig boszantá. S legyőzött ellenei iránt nagylelkű, engedékeny, majdnem a gyöngeségig.

Megbecsülhetlen tulajdonok az ellenzéki padon.

S valóban Beöthy kitünő tagja volt a baloldalnak. Megtestesült képe a magyar ellenzéki tábornak a márcziusi forradalom előtt. Erősebb az ostromlásban, mint az alkotásban. A szent kürt harsogása Jerikó falainál. Megingadoztak szavára a régi visszaélések, az ódon szerkezet bástyái.

De a szélsőségek, melyek e ritka egyéniséget alkották, nagyobb előnyök szónokban, mint államférfiúban.

Bevégezetlen maradna szobrunk, ha ez árnyalatokat is föl nem lepleznők.

Nem a gyors felfogás, helyes tapintat hiányzott e jól alkotott főben, hogy nem kisebb államférfiú legyen, mint népszónok volt; hanem a körülmény, az ismeret, tanulmány. Eszméiben meg volt az emelkedettség, nagyság, sőt fenség; a mélység hiányzott. Csodálatos ösztöne volt, a legjobb rendszabályokat megválasztani. De másoknak kellett formulázni. Reformügyek körül szerepe az általános vitákkal végződött, - a harmadik felolvasásnál: mint Angliában mondanák. A részleteknél mindinkább fogyott türelme és ismerete.

Nem csuda. Az ifjúkor mulasztásait a későbbi évek szorgalma nem pótolhatá.

Huszárnak csapott föl, mielőtt a jogtudományokat hallgatta volna. S nyolcz évet töltött katonaságban, az ifjúkor legszebb, tanulásra legalkalmasabb éveit.

Szép pálya ember- és világismeretre, de, főleg harczias időkben, mint azon korszak egy része volt, nem kedvező elméleti tanulmányokra.

Két dolog van, mit Beöthy a hadi pályán annyira elsajátított, hogy jellemének alkatrésze lett. A rend, pontosság s a katonai parancsszó, mely nem tűr ellenmondást.

Az első tulajdon örökítette nevét, mint alispánét. Rendet hozott be a rendezetlen megyei közigazgatásba. Az egyéniség, mint megjegyeztük, néha pótolja a rendszer hiányait.

A katonai parancsszó lehetetlenné tette az országos ellenzék élén, ha Deák széke üresen állott. Régi dolog, már Cormenin is megjegyezte, hogy az ellenzék nem tűr fegyelmet.

S midőn 1826-ban közpályára lépett szónokunk, az országos intézmények sem voltak kedvezők államférfiak növelésére.

A kiváltságos nép tartományi ősgyűlései aligha képeztek valahol államférfiakat. S ily gyűlések visszhangja volt a régi magyar parlament. Emelkedettebb hely nyit a szemnek szélesebb látkört. S a magyar államférfiak országos álláspontra is csak azért léptek, hogy ismételjék a megyei szószékek házi bölcseségét. Boszankodással említé gyakran épen Beöthy, miként olvasta föl egyszerűen utasítását Szepes vagy Árva követe, midőn ellenkező hatását várták Deák meggyőző okoskodásainak. Általánosabb európai szempontokról csak igen ritkán volt szó. Annál kevésbbé volt a magyar parlament azon hely, hol európai ügyek jöhettek tanácskozás alá.

Egy kis tenger volt ez országgyűlés, ötvenkét folyam egybefolyt hullámaiból. S e folyamok nem egyfelől hoztak magokkal hínárt, iszapot. Itt-ott kortesbotok úsztak a hullámokon, a megyei pártküzdelmek gyászos emlékű fegyverei vagy pártszenvedély vihara szennyezé el a fölvert habokat. S hol dúlt nagyobb szélvész, mint épen a Királyhágó alatt éveken által?

Beöthyt megedzették a viharok. Nem egyszer láttuk küzdeni, daczolni a hullámokkal, az örvényekkel. Volt idő, egy rideg deczemberi nap, midőn életét is csak a gondviselés őrizte meg.

Csuda-e, hogy néha rajta is látszott a megyei zavarok némi salakja?

A párt, melynek karjain emelkedett követi székébe, tőle várta házi nyugodalmát. S az országos panaszok Pozsonyban benne keresték egyik hatalmas ügyvivőjüket. S felülről reményt nyújtának a megyei pártfőnöknek, hogy mérsékeljék az államférfiút. S Beöthyben némi ingadozás támadt. Azt hiszszük, az 1843-diki országgyűlés nem legkedvesebb visszaemlékezései közé tartozik, habár nem volt egyetlen pillanat, mikor az országos ügy túlnyomó nem vala tekintetében a tartományi érdekek fölött. De mérsékelni a szenvedélyes szónoklatot már magában annyi, mint hatásától fosztani meg. A szónok nagysága Beöthyben ott végződött, hol az államférfiú nagysága kezdődik. Nagy volt épen azért, a miért tökéletes államférfiú nem lehetett.