Bauer házassága
| Bauer házassága szerző: Csáth Géza |
Bauer pont ötkor fölkelt az asztalától. Összeszedte az aktacsomóit. Kabátot váltott. A zsebéből kivett egy kézitükröt, megnézte a nyakkendőjét, átfésülte a haját, megigazította a bajuszát. Végre a sétapálcát a kezébe véve, ott hagyta a hivatalát.
Egyenesen Telkesékhez ment. Három hét óta nyilvános vőlegénye volt Telkes Malvinnak.
Annak idején nagy meglepetést keltett mindenütt, hogy az öreg Telkes Valér, a gőgös, klerikális földesúr odaadta a leányát Bauer Edének, a fiatal törvényszéki bírónak, akiről ugyan mindenütt beszélték, hogy nagy jövő vár reá, de az is köztudomású volt, hogy az apja valahol lent Bácskában a parasztoknak méri a pálinkát. Sokan azt állították, hogy az öreg arisztokratának nagyon megtetszett a hatalmas termetű, piros arcú, elegáns megjelenésű zsidó fiú. Alapjában véve azonban a legfőbb ok az volt, hogy Malvin valami rabszolgai szerelemmel vonzódott a fiatal bíróhoz.
Bauert igen tehetséges jogásznak tartották a törvényszéknél, különösen az elnöknek volt a kedvence. Valójában úgy csinálta meg a karrierjét, hogy az emberek gyöngéivel alaposan számolni tudott. Ezért, akik nem ismerték, strébernek tartották, ellenben személyes ismerősei hitet tettek rá, hogy egyike a legszerényebb, legkedvesebb embereknek. Igazában az úgynevezett közepes tehetségű, rendes emberek fajtájába tartozott. Kitűnően vizsgázott mindig, és az volt a kedvenc eszméje, hogy az emberek életét a saját akaratával, a saját tervei szerint kell megépítenie. Soha nem csalódott. Keményen, erősen dolgozott és a célhoz mindig odaért.
A szabója, akinek elsején mindig lefizette a tíz forintot, az édesanyja, akinek minden csütörtökön megírt egy levelet, a törvényszéki szolga, akitől megkövetelte, hogy jól kiszellőztesse a hivatalszobát, ugyanannak az embernek ismerték Bauert, akinek ő magát tartotta.
Pontosan fél hat volt, amikor becsöngetett Telkeséknél.
A szobalánytól, aki ajtót nyitott, megkérdezte:
- Hol van a kisasszony?
- A szobájában. A méltóságos úr kéreti a nagyságos urat a könyvtárba.
Az öreg Telkes Valér halotthalványan egy karosszékben várta. Hellyel kínálta meg, azután lassan, az ő száraz hangján beszélni kezdett.
...Kedves barátom, előre is kérem, hogy ne szóljon közbe. Hallgasson végig. Szerencsétlenség történt. Jól tudom, hogy vissza kellene adnom önnek a szavát, ha nem tudom én, a leányom megvakulna, megsiketülne vagy ha az valamilyen baleset következtében elnyomorodnék. Mindez nem történt meg, és mégis vissza kell adnunk a szavát. Ő egészséges, mint volt, azt hiszem, az ön szándékai se változtak, úgy mégis vissza kell adnom a szavát. Kérem, maradjon nyugodtan, és ezek után hallgasson meg. Malvin tegnap délután kerékpárra ült és elment egy fordulóra a berkenyei útra. Az inas kísérte, mint rendesen. Este hét óra volt, mikor Berkenye alá értek. Sietve visszafordultak, hogy majd fokozottabb tempóban jönnek hazafelé, mert majdnem sötét volt már. Alig jöttek egy kilométert, elpukkadt Malvin gumija. Négy gyanús csavargó ment arra az úton. Azok megálltak és nézték, amint Malvin az inassal tanácskozott, hogy mit csináljanak. Ittasak voltak, valami idegen dialektusban beszéltek egymással és röhögtek. Malvin azt mondja, hogy ő a következő pillanatban már az inas gépére pattant és teljes erővel hazafelé indult. Hiszen ismeri Malvint. De ugyanakkor az egyik bitang ordítva utána szaladt és a küllők közé hajította a botját. Az úton senki se volt. Az inast hátul ketten leteperték, a negyedik szintén Malvin után iramodott. Malvin a géppel elbukott és szaladni kezdett, sikoltozott. De utána szaladtak, megfogták, betömték a száját, az útról az árokba cipelték. Nem tellett bele három perc, arra hajtott Sándor, a feleségem bátyja a fiával. A kocsisa vette észre a dolgot. Sándor leugrott. Mire fölismerte, hogy aki ott ájultan fekszik, az Malvin, akkor már a gazok elfutottak. Két revolvergolyót küldött utánuk. Ők hozták haza Malvint. Rögtön, még este elhívatták az orvost. Azt mondja, hogy Malvinnak nincs semmi más baja, de nem leány többé. Sokáig haboztunk, hogy miképpen mondhatjuk el önnek ezt a dolgot. Végre is összesen tíz-tizenkét ember tudhatott a dologról, akik hallgatnak. De Malvin határozottan kívánta, hogy hozzak önnek tudomására mindent a legrészletesebben, és adjam vissza az adott szavát, amit ezennel megteszek. Most már nem köti semmi a lányomhoz.
Telkes elhallgatott. Bauer le-föl járt a szobában, és arcán ömlöttek végig a könnyek. Úgy érezte, hogy az élet komiszul elbánt vele. Összeroncsolta az ambícióit, a karrierjét, a terveit, amelyek mind eme házassághoz kapcsolódtak, összetörte az egész jövőjét, az énjét, a szerelmét. Kétségbeesett szenvedés nehezedett rá, amelyet elviselni, úgy érezte, nem tud. Lehetetlennek látta a menekülést. Azt hitte, hogy a számításai egy vonás nélkül be fognak teljesedni. És most minden romba dőlt. Sohase volt nőbolond, de mindennap gondolt a nászéjszakájára. És részletesen kidolgozta magának a mézeshetek szerelmes kedvteléseit, az első ősz szerelmes melankóliáját, az első gyerek diadalmas örömét és a többit. Most mindez másképp lesz. Nem tudni, hogyan, de egészen másképp, rosszul, hibásan.
Bauer az öntudatos, higgadt férfi félbolond módjára járt ide-oda a szobában. Végre lerogyott egy karosszékbe, és az arcát a kezébe temetve, siránkozó hangon így szólt:
- Hát én nem tudom, mit lehetne csinálni mostan!?
Csuklott, össze volt törve. Így még nem látta senki őt.
Az öreg Telkes közbeszólt:
- Mondom, kérem, Malvin visszaadja önnek a szavát, határozhat tehát, ahogy akar!
- Hol van Malvin, látnom kell Malvint!? - mondta Bauer fölugorva.
- A szobájába menjen.
Bauer mint egy alvajáró körösztülfutott egy sor szobán, azután benyitott Malvin ajtaján. A kanapén feküdt Malvin. Egyedül volt. A leány fekete ruhát viselt. Az arca bájos, piros volt. Nagy fekete szemei mosolyogtak, mint tegnap vagy azelőtt. A szája hasonlított egy kinyílt mályvarózsához. Amint ott az ottomán piros szőnyegén feküdt fekete ruhában ez a nagy termetű, édes arcú leány, maga volt az asszonyi báj és szépség. Nem szólott, Bauer odaosont hozzá és összecsókolta: ezúttal igazában először. A leány átölelte a férfi nyakát, az pedig szinte marta az engedelmes, puha rózsaszín arcot. A leány halkan sírni kezdett.
A férfi megvigasztalta:
- No ne sírjon, jó kisleányom. Mit sírunk, mikor nincsen semmi baj. Ki beszél itt bajról?
Késő estig ott maradt.
Csak amikor Telkeséktől lejött és a hideg csillagos éjszakában elindult haza, kezdett benne gondolkodni az igazi lénye: Bauer Ede, a törvényszéki bíró, az élet szerencsés kezű spekulánsa.
És ezzel a Bauerrel kettesben egy iszonyú éjszakát töltött el otthon.
Ilyenféléket írt egy darab papirosra:
--- Nem lehetünk sohase boldogok. Az a szerencsétlenség tönkreteszi a boldogságot és betolakodik minden boldog percünkbe. Egy tökéletlen, félig sikerült élet lenne ez számomra. Egészen másképp akartam én ezt, és nem tudok belenyugodni, hogy másképp legyen. Nem az előítélet és az ostobaság kicsinyessége az, hanem a számító emberé, akinek a tervei nem teljesültek, holott görcsösen ragaszkodik a teljesüléshez. Mit csináljak? Pedig szeretem magát, Malvin... ma jobban, mint valaha...
Sokszor elolvasta és nem tudott folytatást találni. Azután fölugrott, ide-oda futkosott a szobában.
Kétségbeesett küzdelem folyt a két Bauer között. Újra asztalhoz ült, lemásolta a levelet s tisztázatban hangosan elolvasta. Majd hirtelen összetépte mind a kettőt. A hajnal úgy találta, amint az asztal mellett ülve felöltözve, sápadt, fáradt arccal lámpafény mellett meredt tekintettel nézte Malvin arcképét. Ekkor fölállt, gyöngéden megcsókolta az arcképet, eloltotta a lámpát és ruhástól rádőlt az ágyára.
Azonnal elaludt.