Baudelaire és Verhaeren
szerző: Kosztolányi Dezső
Lehet-e verset - egyik nyelvből a másikra - fordítani? Nem lehet. Mért nem? Egyszerűen ezért: Désir például azt jelenti magyarul, hogy vágy, a francia szó öt betűs és magas hangú, a magyar szó négy betűs és mély hangú. Ha pontosan fordítok, úgy, hogy egyetlen árnyalat se sikkadjon el, akkor a fordított szöveg majdnem azokat a fogalmakat kelti föl ugyan az olvasóban, mint az eredetié, de a fogalmak színe más lesz, merőben más, minthogy a szavak a versben nemcsak a fogalmak jegyei, de zenei értékek, hangjegyek is. Az olvasót a költő nemcsak gondolattal óhajtja megragadni, de - legalább oly mértékben - érzékien is, hangokkal, összecsengéssel. Désir helyes értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne, például: vezér. E két nehézség közt tétováz az, ki idegen verset akar átültetni. Valahogy módot kell találnia, hogy mindkét követelménynek, az értelminek és a zeneinek is eleget tegyen. Ezért mosolygok, valahányszor egy versfordítás hűségéről hallok. Kihez, vagy mihez hű, a szótárhoz, vagy a vers lelkéhez? Fordítani nem lehet, csak átültetni, újrakölteni.
Ezért kell a költőnek - de költő legyen a talpán, ki ilyesmire vállalkozik - teljes szabadságot adni, és művészi, illetve bizalmi kérdésnek tekinteni, hogy mit tart meg és vet el az eredeti szövegéből. A műfordítás ennélfogva elsősorban alkotó, kritikai munka. Aki foglalkozik vele, kell, hogy a szavak és betűk karmesterének tudja magát, teljesen értse és érezze az eredetit, még pedig oly fölényesen, hogy szükség esetén - és erre mindig szükség van - változtatni is tudjon rajta, az eredeti szellemében. El kell ejtened a szöveg egy dúsan és érzékien-buja rímét? Ejtsd el, lehet, hogy itt az első szakban a gondolat tömör egyszerűsége fontosabb, de később, adandó alkalommal, a harmadik, vagy negyedik szakban a magyar összhangzatok lehetőségéből pótolnod kell, és addig se feledd, hogy adós vagy vele. A forma szűkszavúságra kényszerít és három angol szót eggyel kell kifejezned? Tágítsd a jelentést, de akkor találj olyan szót, mely mind a hármat magában foglalja, vagy legalább is egyiknek se mond ellent. Van egy hüvelyknyi helyed, minthogy itt véletlenül a magyar nyelv tömörebb? Nosza, színezd és vidd tovább a verset, de úgy, hogy semmi csorba se essen rajta. Mindig tudnod kell, hogy milyen nagy cél felé haladsz, de az apró betűkre - a göröngyökre is - vigyázz. Ilyen állandó résen levés, csupa szem és csupa fül, csupa agy és csupa szív munka, egyben analitikus és szintetikus összefogás a műfordítás. Hogy a versbe mennyi szüremkedik be az átköltő szelleméből, az szinte ellenőrizhetetlen. Ha elzárja egyéniségét - ami sohase sikerül - ha el akarja zárni, akkor az a veszély fenyegeti, hogy lélek nélkül való nyelvgyakorlatot végez. Goethe és Byron, a két nagy kortárs, fordítgatta egymást, Goethe a Manfredet, németre, Byron a Faustot, angolra. Érdemes összevetni ezt a két fordítást, hogy a német Manfred nyelve mennyire fausti és az angol Faust mennyire manfredi.
Két verseskönyv van előttem, francia versek magyarul, mind a kettő a békéscsabai Tevan cég kiadása: Baudelaire és Verhaeren. Az eredetivel való összehasonlítás izgalmas próbája a költő tehetségének. Mert itt előttünk van az eszmény, melyet meg akar közelíteni, az eredeti. Sohase ily könnyű az ellenőrzés. Az az érzés, mely az eredeti verset sugalmazta, az eredeti eredetije, elpárolog és csak a váz, a vers marad ránk.
György Oszkár, ki «A rossz virágai» című kötetben Baudelaire összes verseinek majdnem felét adja, már tíz évvel ezelőtt, abban az időben is foglalkozott e kötet tervével, mikor Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Zalai Bélával együtt az egyetemen felolvasásokat rendeztünk. Azóta, mint a francia nyelv tanárja, vidékre került, és csöndesen foglalkozott kedves munkájával. Sokszor évekig nem hallottam róla. Most kész könyve úgy hat rám, mint ifjúságunk közös álmának a beteljesülése.
Íme, itt egy verseskönyv, melyből a magyarul olvasó közönség is fogalmat alkothat az újkori dekadens költészet őséről. Baudelaire 1867-ben halt meg, a franciák most ülik halála ötvenedik évfordulóját, a magyar irodalom pedig ezzel a kötettel ünnepel. A munka, amit a fordító végzett, nagy, a feladat, amit maga elé tűzött, óriási. Baudelaire - ötven év múltán megállapíthatjuk - klasszikus. Távol az újkori iskoláktól, az impresszionizmustól és a szimbolizmustól, sötéten magasodik ki egyedül a tizenkilencedik századból, az egyénisége erejével, a kemény formanyelvével. Éppen ez teszi nehezen fordíthatóvá. Amikor mint fiatal költő bemutatkozott Théophile Gautiér-nek, a «makulátlan» költőnek, a mester elsősorban azt kérdezte tőle, szeret-e szótárat olvasni. Baudelaire mosolyogva bólintott rá. Mert mindig érezte a szavakban szunnyadó eleven erőt, pontos művész, aki soha egy henye igét nem írt le. Versei tehát nem hígíthatók fel és bonthatók ki, mint sokszor a jobb költők versei is. Nála nincs modor. Amit mondtam, mondtam, amit írtam, írtam. Kereken kiáltja amit érez, vagy gondol, sejtetés nélkül, durván. Az átültető vagy megtalálja az egyetlen kifejezést, vagy elejti. Középút nincs. Baudelaire-t fordítani annyi, mint egy közmondást visszazengetni. Hozzá kell vennünk, hogy formája tökéletes, rímei a finnyás francia akadémikusokat is megszégyenítik.
György Oszkár áhítatosan forgatta könyvét, akár a pap a bibliát. Ez a végtelen szeretet megérzik munkája minden betűjén. Tökéletesen érti és érzi az eredetit, jó francia és jó magyar, fölényesen: versel, tud hűtelenül-hű lenni a szöveghez. Egyes versei: «A haj», «A táncoló kígyó», «A balkon», «A szép hajó», «Útra hívás», »Délutáni dal», «Áhítat» kiválóan sikerültek. Pár remekbe készült sort az utóbbiból: «Ó nézd: évek, mik elmerültek Az ég erkélyein ódon ruhákban ülnek». A fontost csak ritkán hanyagolja el. Így az Obsession című szonett gyönyörű leleményét: le rire énorme de la mer, «a tenger roppant nevetése» nála ide halványodik: «Olyan, mint vad kacaj, ha zúg a habvetés»... Általános kifogásom az, hogy az eredetit néhol a keményebb hangnemből a lágyabba hangolja át, bizonyára azért, mert az ő vérmérséklete is lágyabb. Pár példa: La muse venale című szonettben (melynek magyar címe helytelenül kufár múzsa, mert ez a múzsa önmagát adja el, a kufár pedig az, aki mással kereskedik, nem önmagával) a vers írója azt kérdi a múzsájától talál-e parazsat, pour chauffer tes deux pieds violets, hogy melegítse a januári hidegtől violaszín lábait. Horvát Henrik német fordításában is: «Den Fuss zu wärmen, deinen kälte-blauen». György Oszkárnál: «Ibolya lábadnak hol lelsz parázsszenet?» Vagy: a Chevelure híres és többször idézett fölkiáltása «O féconde paresse», ó termékeny lustaság. Nála csak: «Ó termő nyugovás.» Vagy: La Mort des Amants-ben, a szintén sokat emlegetett sorban «Des divans profonds comme des tombeaux». Nála ahelyett, hogy a díványt egyszerűen megtartotta volna, kidobta a versből és a dívány finomabban, nem is jó magyar szóval, csak: nyughely. Vagy: Les deux bonnes Soeurs-ben, tombeaux et lupanars: a sírok és a bordélyházak helyett csak «a sír s a kéjtanyák». Számba kell vennünk, hogy olyan költőről van szó, ki nemcsak az életben szerette «elképeszteni a bugrisokat» (épater les bourgeois) de a verseiben is, és sohase élt körülírással.
Emile Verhaeren-t, kinek egy csomó versét Peterdi Andor szólaltatja meg, könnyebb tolmácsolni. A belga lírikus nem ily hatalmas költő, és szigorú formaművész - formái pongyolasága miatt a franciák is támadták - kicsit festő is és muzsikus is, csupa szín, ragyogó, áradozó, patakzó folyamatosság. Itt az átültető több szabadságot engedhet meg magának. Képeit felbonthatja, öt jelzője közül el-elhagyhat egyet, vagy a szükséghez képest meg is szerezheti. Ezzel a szabadsággal Peterdi Andor sok helyütt élt, sok helyütt pedig visszaélt. Az egyik verset megcsillagozta és odaírta, hogy «szabad fordítás», de a legtöbb szabad fordítás, ami egyáltalán nem lenne baj. Ő ellenben nem egyszer - minden ok nélkül - sorokat is kihagy és szintén minden külső és belső ok nélkül - sorokat told a helyükbe. A «Parasztok» első szaka szóról-szóra az eredeti ellenkezőjét fejezi ki. Verhaeren közismert malom-versének néhány sorát idézem. Les orničres s'en vont vers un horizon mort, a keréknyomok a halott látóhatár felé mennek, kígyóznak. Nála egy hasonlat, mely nincs is az eredetiben: «És minden domb egy árva sírhalom.» «Quelques huttes de hętre... néhány bükkfa-kunyhó.» Nála: bükkfasátor, nem is szólva arról, hogy ez a kép a bükkfa terebélyét, lombkoronáját idézi eszünkbe. A befejezés se szerencsés. Az utolsó sor: «Le vieux moulin qui tourne et las, qui tourne et meurt... a vén malom forog és fáradt, forog és meghal.» Ezt a szót «meghal» jelképesen kell értenünk, de ezen nem lehet és nem szabad változtatni, mert - éreznünk kell - ezért íródott az egész vers, ide akart jutni. A malom meghal. A fordításban azonban: «Szárnya nehéz, erőtlen s leszakad.» Szóval a hozzáköltés megváltoztatja az eredeti szellemét, a jelképes költeményből valószerű vers válik. A malom szárnya leszakadt. Ezekkel a kifogásokkal korántsem akarom kisebbíteni Peterdi Andor munkájának értékét, csak arra figyelmeztetem, hogy a versek nem egy helyütt tisztításra szorulnak. Különben «Az ujjaim», «A szerzetes halála», «A fák», «A hó» címűek sok, fordításban ritkán található élő sorral ékesek, s arról az egyszerűségről és egyenletes melegségről tanúskodnak, melyet eredeti verseiben is becsülök.