Baudelaire, un bon počte de second ordre

A Wikiforrásból
Baudelaire, un bon počte de second ordre
szerző: Tóth Árpád
Nyugat 1910. 21. szám

A nyáron heteken át Baudelaire-t bújtam. "Emporte-moi, wagon! enlčve moi, frégate!"... a versek vittek, mintha valamely lusta, keleti sah bizarr pompájú, túlparfömözött, súlyos gördülésű vasúti kocsijában ültem volna, a fülkék csillogó, kemény ablaküvegén át különös távlatú, egzotikus tájakra tekintőn. Néha-néha, mégis, úgy tetszett, monotonná lapul a panoráma s bár még mindig érdekes, furcsa vonalzással bujálkodik a groteszk és gigászi tenyészet, mégis kulissza-táj, Potemkin-mesterkedés az egész. Az efféle érzésnek bajos, talán lehetetlen is jól a végére járni s ha mégis eltűnődtem a nyitján, azért tettem, mert éppen azoknál a Baudelaire-verseknél ért ez a kijózanodás-féle, melyek mint régóta híres és jellemző költemények, a különféle antológiákban állhatatosan újra meg újra elénk közlődnek. Úgy magyaráztam a dolgot, hogy elém, ki új generáció ízlésében nevelődtem, más értékelemekből rajzolódik a Baudelaire nagysága, mint amelyekből a vele közvetlen szomszédosságú nemzedék állította össze magának s találta nagynak az ő költői alakját. S úgy vélem, ennél továbbható "halhatatlanság"-ot nem is érhet el senki: bármily kiváló a költő, minden ízlésváltozás idején meg kell halnia, főnixpor lesz belőle s csak úgy támad ismét új életre, ha ebben a porban oly elemek is találtatnak, melyek az első inkarnáció idején talán nem tűntek életfentartó fontosságúaknak, de amelyek az új idők levegőjében szerves jelentőségűekké, új életet zsendítőkké melegülnek. Baudelaire, ha nem is a "Charogne", a "Don Juan", vagy a "L'homme et la mer" érdeméből, ma is meghat, leköt - elsőrangú nagyság.

Mindez azért kívánkozik a tollam hegyére, mert egy sok részletében igen okos, komoly Baudelaire-kritika került mostanában elém, mely Baudelaire-t másodrendű poétává fokozza le. A cikket Faguet írta. Mondanivalói közül éppen főérve különösen érdekes és gondolkoztató, az, mellyel Baudelaire képzavaraiból következtet a költő kisméretűségére. Néhány Baudelaire-verset részletesen elemez (értekezése nagyobb részét éppen ezek a boncolgatások teszik) s elmésen, élesen világít rá a képek zavaros és ellentmondó, olykor igaztalan voltára. A képtisztaság kérdése, úgy gondolom, ma is elsőrangú fontosságú egy-egy költői egyéniség értékelésénél s így, ha kiderül, hogy Faguet-nek igaza van, Baudelaire védelme meggyöngül. Nem akarok azzal a könnyű fogással élni, hogy arra hivatkozzam: elvégre csak néhány Baudelaire-vers képzavarait mutatja ki a szigorú kritikus. Kétségtelen, hogy efféle kuszáltság csaknem minden Baudelaire-költeményben konstatálható. De azt is meg kell állapítanom, hogy noha fölöttébb érzékenynek s aggodalmaskodónak érzem magam a versek képzavaraival szemben, a Baudelaire-esetek (kivéve az egy ily vaskos kötetnyi versben itt-ott okvetlenül előforduló pongyolaságokat) nem bántottak, sőt az én Baudelaire-élvezésemnek egyik pikáns, ható zamatát éppen ezeken ízlelem.

Itt a versírás alig illethető imponderabiliáihoz értünk. Faguet elhamarkodta a dolgot s nagyon is iskolásan nyúlt a baudelaire-i finomságokhoz. Francia tradíciókat követ, keményen, túlságos egyszerűséggel és józansággal, azokat a Boileau-féle raison-esztétikusokat, akiknek minden vízióelrajzolás túlságosan fáj. Akik a voltaire-i eposz allegorikus alakjait nagyon is szemügyre akarták venni s akik felszisszentek a Cid - amint ők állítják - egyetlen képzavara miatt is, mikor az öreg, arculütött nemes azon siránkozik, hogy a vénség jeget ömlesztett az idegeibe. Baudelaire "képzavarai" nem mérhetők ezzel az egyszerű kifogással: "insensibles aux yeux!" A Baudelaire fantáziája különös, ópiumos fantázia, metaforáinak a technikája valahogy a félálom furcsa képzetkapcsolása, mikor egyszerre; logikátlanul, de abban a hangulatban és állapotban egészen természetes módon cserélnek helyet s folytatják tovább az álmot a látott dolgok. Mikor Baudelaire-ben azt olvassuk a nőről, hogy ajkáról bizarr, panaszos hang "tántorgott" elő s a következő strófában ez a hang egyszerre mint egy szegény, szennyes, beteg kisleány elevenedik meg, aki miatt a családja pironkodnék s szívesen tudná már a sírban -, egészen ez a kábult, furcsa, fájó álomhangulat fogja el a lelkűnket s teszi különössé, misztikussá a következő soroknak az emberi egoizmusról szóló általános frázisát, melyet Faguet oly fölényes hidegséggel gúnyol.

Baudelaire-nak ez a jellemző, különös metafora-építése, igaz, sok esetben megbosszulja magát. Szigorúan megszerkesztett; lendületes végigazság, elmefoglalkoztató, túlon-túl világos pointe-ek felé törekedő, logikus menetet próbálgató verseiben rossz helyre kerültek az efféle bizarr képzetkapcsolások. Éppen azokban az antológiás költeményekben, melyek a régebbi ízlésű élvezőt elsősorban érdeklik s melyeknek eme egyenetlenségei könnyen vezethetnek Baudelaire lebecsülésére. De hány olyan helyre bukkanunk Baudelaire-t olvastunkban, ahol éppen ezek a különös technikájú metaforák, ezek a kétféle érzékszerv szerzette képzetek bizarr egymásra következtetéséből formált kettős jelzők éreztetik meg velünk az igazi poézis édes lázát. Az "A une Mádoné"-ra, a "La Chevelure"-re, a "Parfum exotique"-ra s társaikra gondolok, melyek közül az egyik előtt, a "Recueillement" előtt, Faguet is kénytelen felkiáltani: "Il n'y a pas "ŕ dire; c'est incomparable!"

Faguet többi kifogásai nem fontosak. Maga sem igen érzi komolyaknak őket, hangja egyszeriben könnyed, tréfálkozó. "Passe pour cela" mondja, mikor arról beszél, hogy Baudelaire nem fejt ki új igazságokat, hiszen akárhány nagy poétának szemére lehetne vetni ezt a fogyatkozást. Az "eszmei tartalom" emberének méltatlankodó, rövid felkiáltásával halad tovább, mikor a Baudelaire szerinte terméketlen "spleen"-jét kárhoztatja s csak öreges évődés, mikor a "neuraszténiás" fiatalokat azzal vádolja, hogy Baudelaire-t azért szeretik, mert az ő egyetlen kötetét könnyebb számon tartani, mint a rengeteg kötetszámú Hugot vagy Lamartine-t. S mikor tekintélyeket tisztelő aggodalmaskodással magyarázni próbálja Sainte Beuve Baudelaire-szeretetét, végül rezignáltan jegyzi meg mégis: "Enfin, il l'a aimé". Úgy látszik, főképp a képzavar-ötlete késztette kritikája megírására s a többi kis érvet csak cikk kikerekítő mellékes dolognak érezte maga is.