Bartók Lajos
szerző: Jakab Ödön
Mióta bezártak sötét koporsóba,
Sok tavasz virult ki és nyílt el azóta,
Tested alaktalan porrá bomlott már rég,
De az elmúlásod most is egyre fáj meg!
Hiába mondják, hogy boldog, a ki elment,
Letett a temetőn minden földi terhet,
Nem nyomja több bánat, nem öli több kín ott:
Mégis csak egyre fáj nekünk a te sírod!
Fáj az a sok nemes, el nem mondott ének,
A mik oda vesztek mindörökre véled,
Mint a fával, melyet ha korán kivágnak,
Oda vész termése sok jövendő nyárnak.
Fáj, hogy annyi erő szilaj harczi kedve,
Annyi vágy, akarat mind sírba van fedve!
hogy a roppant tűz, mi szivedben ége,
Úgy kialudt, mint egy gyönge mécses fénye!
Nem is ember voltál: eleven tűzoszlop,
Melyből világosság és melegség omlott;
De mivel lobogni, fényleni születtél:
Végre, mint minden tűz, te is — hamú lettél!
Marok hamú lettél, hideg sírgödörben,
Hol más pora többé nem búsul, nem örvend,
Ámde a te porod nyughatatlan ott is,
A te porod, tudom, érez, szeret most is.
Mely álmatlanná tett itt fenn annyi éjet:
Honszerelmed gondja, tudom, most is éget,
S melynek ölén a szép gyermekévek teltek:
Szülőfölded után most is sír a lelked.
Visszasírsz te oda, folyvást visszavágyol.
Álmot szövögetve onnan egy kis lányról.
Kiről a nagy költő bús szerelme zengett
Egykor a tó partján, szomorúfűz mellett.
És ha éjközépen pattannak a zárak,
Boldogan hagyod el síri nyoszolyádat,
S hol mélán tűnődik az erdődi várrom,
Haza röppensz oda egy holdvilágszálon.
Sorra látogatsz ott minden kedves helyet,
Mindenüvé elvisz a hű emlékezet,
Az apai házba, az udvarra, kertbe,
Senkitől se látva, senkitől se sejtve.
Aztán ha bejártál mindent a faluban,
Útad egyenesen fel a várba suhan.
Melynek sötét falán régi, fényes kornak
Lejárt századai némán bóbiskolnak.
És elbeszélgetsz ott, míg a kakas szólal,
Két szintén bujdosó, szomorú vándorral:
Petőfi az egyik, másik meg a párja.
Szép, szerelmes mesék tündér Juliskája.