Bartók Béla első suiteje
szerző: Csáth Géza
Ennek a zenedarabnak a partitúrája négy esztendeig várt e hazában az első teljes előadásra. Ma már bizonyosan nem bánja Bartók. A siker mintegy fokozott erővel pártfogásába vette az annyi akadályokkal megküzdött pompás, zseniális munkát.
A jó puskák csövét valamivel szűkebbre fúrják, minthogy a golyó kényelmesen keresztülszaladjon benne. Az a kis akadály növeli a lövés erejét és célbiztosságát. A győzelem pálmája mindig többet érőnek tetszik, ha véres csatasíkon nő meg, mintha diplomaták szállítják fehér zászlók alatt cserépben.
Bartóknak is meg kellett érni, hogy először alaposan megváratták, azután pedig, hogy a filharmonikusok műsoráról egy parázs botrány keretében lekerült a munkája. A zenekari tagok kijelentették, hogy "ilyen őrültségeket" nem játszanak, erre ők nem kaphatók és megtagadták az engedelmességet a karmesternek. Végre Hubay, a kitűnő hegedűművész és lelkes dirigens vállalkozott zenekarával az előadásra.
A művészt azt hiszem bármilyen arisztokratikus, magának való természet is ─ elkeseríti a meg nem értés. Hiszen az egész lénye ─ törekvés a kifejezésre. Különösen a muzsikusé. És mindenekelőtt azé a magyar muzsikusé, aki érzi, hogy heverő, beporosodott partitúráiban a magyar szimfonikus zene dokumentumai fekszenek. Mert ez az első, amit el kell mondani Bartók munkáiról és ─ ma ─ a suitejeről. Ő négy esztendő előtt, tehát Vándor-Weiner Leo fellépésével, egy időben találta meg önállóan a magyar szimfonikus formanyelvet. Azt tehát, amit Erkel, Mosonyi, Liszt és annyian csaknem teljesen hiába kerestek. Ennek a megoldásnak őszintének kellett lenni, minden nyoma nélkül a magyar motívumokkal való experimentálásnak. És a nemzetközi nagy zenei formákban! Nem a ritmusban, a dallamokban kellett elhelyezni a fajiságot, hanem valahol másutt. És ez nem akart sikerülni sehogy sem. Fölösleges magyarázni, hogy a modern művészet ahol a jelszó az individualizmus: az "egyéninek" szinte beteges tisztelete, mennyire megkívánja a fajiságot mint az egyéninek szükségképpeni attribútumát.
Bartók I. suitejet az a csárdahangulat jellemzi, amit például Ady Endre "magyar-verseiben" találunk. Céltalan könnyes elbúsulás a boros pohár mellett hajnalig. Duhaj fölujjongás és hejehujázás...Tragikus, komolykodó ellágyulás holmi mohó és durván-férfias erotikában. Mindez stilizáltan és egy érzékeny, elfinomult kedély áthangolásában.
Ugyanez az érzékenység magyarázza Bartók aggódó idegenkedését a közönségestől ─ a dallamszövésben, a konstruálásban, a harmóniákban, a hangszerelésben. A zenekara szokatlanul színpompás. De ellentétben a modern franciákkal, illetőleg a németekkel, nincsen meg benne a valőrös (Debussy), illetőleg a dinamikai (Strauss) monotonság. Friss, erős, fantasztikus, egészen új és zseniális ez a zenei nyelv és frissek, tiszták, hatalmas foltokban világítanak, csillognak a zenekari színek. Azt hiszem, hogy a pódiumon a zenekarban játszó muzsikust csakugyan megdöbbenti a sajátos szólamvezetés. Úgy ahogy bizonyos festők technikája a vásznon közelről abszurdnak és érthetetlennek látszik. Távolról nézve azután kivilágosodik, hogy mért volt rá szüksége a művésznek. Éppígy Bartók bonyolult szólam-"pointirozás"-ának látszólagos zűrzavarából, disharmóniáiból nemes és új hang-hatások bontakoznak ki tisztán, meggyőző szépséggel.
A munkának igen nagy sikere volt. A közönség mintegy elégtételt adott Bartóknak. Lelkesedett, ünnepelte a szerzőt, Vándor szerenádja óta nem volt Budapesten zenekari kompozíciónak ilyen sikere.