Barlang lelke
szerző: Tompa Mihály
Erő felkelt, - kiterjedt és teremte,
Alkotva lőn mindennek száma, rende:
A mindenség nagy gépe, egy hajszálnyi
Igazítás nélkűl elkezde járni.
Pihent, járt, folyt, égett, veszett s tenyész e,
Minek mint volt útja s rendeltetése,
S hogy működvén, magát ne rúgja széjjel:
Minden körűl lőn abroncsolva léggel.
Erő megnézve, mit teremte karja,
Gyönyör- s elégüléssel függe rajta;
Hanem Zavar, ez irigy, durva szellem,
Müvét ócsárolni kezdte fennen.
Sőt, felbőszűlve a magas tökélyen:
Rombolni, dúlni kezde szörnyüképen;
Hogy visszajőjön, min kedvet talála,
A zűrzavar kietlen vad világa,
S a földet bősz haragban megrohanva,
Nyomán a pusztulás gyász romja, hamva;
Erő, sokáig csak mosolygva nézte,
Szólt komolyan megfenyegetve, végre:
'El, vad szellem! amelyet bősz dühed ront,
Enyém a mű, enyém felette a gond.
Ki alkotásra törpe s képtelen vagy:
A dúlással, karod mit kezde, felhagyj!
Majd rontok én, ki épiték! Enyém lész
Az életen a hűn dajkálkodó kéz;
Enyém a pusztulás feletti nyomdok,
Ki rontva alkotok s alkotva rontok.
Azért szűnj meg, - ne kísértgesd türelmem
Hosszú voltát, te átkos durva szellem...'
De Zavar a kezdett uton tovább ment,
S megesküdt, éllel felforgatni mindent.
Magas hegyek gerincein megállva,
Zugó vihart fútt a világra szája;
Nyögött a rengeteg, - s a büszke tőlgyek,
Egymásra felszaggatva, törve dőltek.
Aztán mint a vakondok, vak dühében,
Magát a föld gyomrába fúrta mélyen;
És hánykolódni kezdett oly erővel,
Hogy minden élő rettegéssel tőlt el.
A föld erős oldalbordája, csontja,
Ős gránit-sziklák törtek meg ropogva;
A tenger ingó teknőjébűl, a part
Felett, a víz nagy zúgással kiloccsant.
Erős várak rogytak halomba, büszke
Tornyoknak nem maradt csak romja, üszke.
Felfordul a sírbolt, ledől az oltár,
A nagyságos Isten házába' volt bár.
Fut aki él, - és két vérző kezével
Takarva bé szemét, sír, jajveszékel,
Sohaj, sivalkodás, átok s imádság,
A levegőt, egymást szaggatva, rázzák.
S hogy még nagyobb legyen, mit szerte látott,
A zűrzavar, kétségbesés s az átok:
Zavar, vén ember-arcot ölt magára,
Mellén borúlva el nagy ősz szakála,
S magát egy út melletti romra vetvén,
Őrjöngő fájdalom látszik keservén.
Kiált, nyög, - és keblét szaggatva, tépve,
Omló könytől ázik fel sárga képe.
S örűlt, hogy e vad kínt szemlélte annyi
Fogékony szívre gyorsan elragadni;
S ki már megenyhűlt, vagy nyugodt maradt még:
Szilaj kétség útjára vitte ekkép.
E vad szerepben, így lepé meg őtet,
Hatalma a felgerjedett Erőnek.
S egy percben a mennyboltig felragadva,
Másban megint az omladékra csapta.
Aztán lebűvölé... s annak felette
Felvőn egy nagy hegyet s reá vetette;
A hegy s a bűv-erő ugy rányomúla,
Hogy szabadúlni nem tudott alúla.
Rugott, vergődött, hogy nyilást ha lelne...
S mint a kenyért, kelő kovásza, lelke:
Forró lehe a bércet feldagasztja,
Kisebb, nagyobb barlangot fúva abba.
És méreg futja el küzdése közben,
Látván hogy rab s hatalma megtörötten.
Bujkál üregbűl, rém gyanánt, üregbe,
Jövén menekni és rombolni kedve.
De megréműl Erő dörgő szavára:
'Légy szörnyeteg, e vak barlangba zárva!
Dulván építs...! s ez alvilági élet
Gyötrő csalárd játékát űzze véled!'
És rab maig. A képzelet gyakorta,
Tört képeit múltjának összehordja;
Ugy tetszik, hogy szabadságban van újra,
S Erő müvét éh vággyal rontja, dúlja.
S örűl, siró szerepjét ujra játszván,
S hogy száz kebel vérzik könyhullatásán:
És mind ebben csupán csak egy való van,
Hogy a barlangban könyje hull valóban.
Mint aki álmában sír és szemének
Harmatját érzi képén, hogy felébred:
Könycsepp hull a rabszellemnek szemébűl,
Melyből a barlang száz csudája épűl.
Mert ami képet lázas álma vészen:
Megtestesűl kővé váló könyében;
Erdő, halom, lapály és bérci kőszál,
Állat, növény és embermű előáll.
Itt oszlopok felett dús csarnok íve,
Ott a templom szobrokkal ékesítve;
S felette a sok sípu orgonának,
S az oltáron angyalkák függenek, állnak.
És mindenütt, száz változatban áll a
Küléletnek százféle képe, tárgya:
Míg néhol, egy mesés, csodás világbúl
Átvett alak rémséges képe bámúl.
És a fogoly magához térve, lázadt
Dühvel lerontja, mi könyéből támadt;
Aztán megint építni kezd, - csalékony
Álmak között sirván az omladékon.
Majd kóborol, - fáklyádat elfuvalja,
A cincogó denevért rendre falja;
Felsí midőn a szekérutra téved,[47]
Hol egykor rabja lőn Erő kezének.
Áll a világ. Vész, inség olykor éri,
De mindezt nem Zavar okozza néki;
Hol bomlik: változást Erő akart ott,
Mert ő alkotva ront, és rontva alkot.