Barátkozás
szerző: Gárdonyi Géza
A Kairó-kávéházban vagyok. Jó, kényelmes és tiszta kávéház ez. A falakon afrikai emberek: tevével menő arabok, sakkozó törökök, meg mindenféle szerecsenek. Van egy háremkép is: a kardtánc. Ez különösen tetszik mindnyájunknak, akik idejárunk.
A kávéház így vasárnap tele van. A villamos lámpák úgy égnek, mintha a nap világítana. A vendégek sürűjében kávéslegények futkosnak; át-átvonaglanak a székek között, meg előkérülnek kávéval, sörrel, puncscsal vagy hideg ivóvízzel. Szóval sok ember frissíti az egészségét.
Az én kis zugom előtt egy nagy vörös-márványasztal terjedez. Hétköznapokon hírlapasztal az. Most egy öttagu család ül körülötte.
Kereskedőfélék. Egy cigánybarna, bokros szemöldökü öreg úr, aki valahányszor fölpillant, két nagy szemöldökét a homloka közepére emeli. A fejebúbja kopasz. Ez bizonyosan a nagyapó. Ez ül az asztalfőn. Mellette barna nő. Ezek a leányai. Másik oldalán egy hórihorgas szőke fiatal ember, meg egy kis fiu, - bizonyosan a papa meg a fia.
A zene szól. A négyéves fiúcska - egy kékszemű kis Napoleon - föltérdel a karosszéken és belepaskol a kanállal a habos kávéba. Bizonyos, hogy a színházból jöttek ide, mert egyébről se beszélnek, mint a színműről, meg az előadásról. Hogy ez, meg az milyen aranyos volt. Különösen Küry Klára. Hát még Kassay! Jaj, az ember majd meghal nevettében.
A fiúcskát nem érdekelte a beszéd. Nagy kék szemei komolyak voltak. A kávéhabot nézte és paskolta a kanállal. Hogy im a hab kiföcscsent, mind ránéztek. Elvették tőle.
- Aladár, -mondta az apja szigoruan, illetlen vagy!
Azzal megint tovább beszéltek a színházról.
A kis Aladár visszahanyatlott a karosszékben. Ásított. Pillantást vetett e közben a tevét vezető arabusra, azután a szék nádfonatával kezdett játszani: átdugdosta a lyukakon az újjait.
Ebben a kávéházi sokaságban mindenkinek volt beszélgető társa - csak ő volt itt egyedül.
Az ajtón ekközben megjelenik egy papagájorru hadnagy, és egy fahéjszínszőrü szetter-kutya. A hadnagy leül az ő föntartott helyére az ablak mellé. A kutya befutja a kávéházat. Nagyot prüsszent egy félredobott szivarcsutka előtt. Fölvesz és megropogtat egy kifli-véget. Aztán eltünik a billiárd-asztal alatt. De ime, alig egy perc múlva azt látom, hogy ott áll a kis szöszke nagyszemü gyerek előtt és ránéz szinte mosolyogva.
Aladárka unatkozott eddig. Nem érdekelte sem Afrika, a falon, sem a nagyok beszéde az asztalnál. Azonban, hogy a kutya megjelent előtte, nagy kék szemei megélénkültek: elmosolyodott, és leszólt hozzá a karosszékről:
- Tutya, tis tutya!
A kutya vidáman csóválta a legyezőjét. Szemei kedvesen ragyogtak. Föltette az egyik lábát a székre. A gyerek kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa. A kutya meg felnyújtotta hozzá a fejét.
A kávéházban nem volt több gyerek, és nem volt több kutya. A gyerek nem ismerhette azelőtt a kutyát, mert akkor a nevén szólította volna. A kutya nem ennivalóért ment a gyermekhez, mert a gyermek nem evett.
A gyermeknek tetszett a kutya megjelenése. Szava volt hozzá és szeretete. A kutyának tetszett a gyermek, mert hozzáment, megértette a szavát meg a szeretetét. És ekkor ők is beszélgettek egymással, mint ahogy a nagyok is beszélgetnek egymással, meghallgatva és megértve, és érdekesnek találva egymást.
A gyerek meg a kutya. Hogyan kerülnek ezek össze?
Eszembe jutott itt egy gyerekkori négylábu pajtásom: egy téglaszínű foltokkal tarkázott, fehér lomposszőrü kutya. Falun laktunk.
Sok minden állat volt ott: szárnyas meg szárnyatlan. De én csak ezt a kis selyembundás jószágot szerettem. Ez kísért engem mindenüvé, mint az árnyék. Elkísért az iskolába is. Megvárt, míg kibocsátottak. Mellettem volt a csatangolásaimban: a legelőkön, az erdőn, a szántóföldeken. Télen, mikor szánkáztam, ugatva rohant lefelé a dombról a szánkó mellett, és nagyokat bukfencezett a hóban. Azt hiszem, sohasem hívtam, hogy jöjjön, mégis mikor egyszer elveszett, sajnáltam. De ma is, ha rágondolok, elérzékenyülök. Hova pusztulhatott ez a jó, hűséges teremtés, ez a kedves, okos kis pajtásom? Csak most tudom meggondolni, hogy ez a kutya értett engem: tetszettek neki az én tetteim, az eszemjárása, a játékaim, - szóval: az ő lelke, meg az én lelkem, egy állat lelke meg egy fejletlen ember lelke - valami kapcsolatban volt, valami meleg, őszinte baráti kapcsolatban.
Hogy az egész háznépből miért szeretett ő éppen engemet a legjobban, ma sem tudom. Enni a konyhán kapott; - így hát falatokat nem lesett énnálam. Valami megfejthetetlen vonzalom csatolta őt hozzám. Én azt hittem, érti a beszédet is, mert valahányszor beszéltem vele, úgy figyelt, hogy lehetetlen volt mást gondolnom.
- Délután elszökünk eprészni, Zordon, - mandottam egyszer neki, - elmegyünk az erdőbe. Haza se jövünk estig.
A fülét hegyezve, ragyogó szemekkel nézett rám, és amikor elmondtam, mit akarok, megrázta a fejét, csak úgy lebegtek a fülei; és vidáman táncolt körül.
Néha birkóztunk is. Én hétéves voltam akkor. Ő ha kétlábra állott, olyan magas volt, mint én. Derékon fogtam és belevágtam a fübe. A kutyának mindig tetszett ez a mulatság. Valami sajátságos röhögéssel pattant föl, és összevissza marcingált a fogaival. De mindig vigyázott, hogy meg ne harapjon.
Hogy az ebadó még akkor nem divatozott, a falu tele volt kutyával. Néha, mikor az iskolába mentem, nekem futott egy-egy borzas kuvasz. Azonban én nem féltem. A mi Zordonunk védett: bátran neki fordúlt. Feszült lábakkal állott meg szemben a támadóval: szeme haragos nézéssel meredt reá. A fogát vicsorítva, visszaszívott lélegzettel herrgett s a kellő pillanatban nekiugrott, ha akármilyen nagy volt is az ellenség.
A következő percben már szaladtunk, és nevettünk mind a ketten. Mert hiába mondja nekem akár az egész M. K. Természet-tudományi társaság, hogy a kutya nem tud nevetni. Tud biz az. Ahogyan ki tudja fejezni a haragját, éppúgy ki tudja fejezni a vidámságát is. És ha tud haragudni, tud örülni, kevélykedni, tettetni, alattomoskodni, éppúgy,mint az ember. Miért hogy éppen nevetni ne tudna?
Dehát, im itten ez az Aladár gyerek, meg ez a szetter-kutya, - még csak a kölcsönös megszokás vonzalma se lehet közöttük. A gyereknek egyszerűen: kutya ez; - a kutyának meg gyerek amaz. És ezek a nagy tömegben megtalálják és megértik egymást.
... A nagyasztalnál fizettek. A hórihorgas sovány úr a fiára fordította a figyelmét.
- Kusti, mars! - szólt a lábával is dobbantva a kutyának.
A kutya megrettent és elfutott.
Az apa begombolta az Aladár gyerek kabátját, a fejére kis huszársapkát igazított; a kezére meg keztyüt húzott a gyereknek. Azután az ölébe vette. Elől ment a nagyapó; utána a két leánya; leghátul a papa.
Az Aladár gyerek visszanézett az apja vállán át és integetett a kezével:
- Pá kutya, pá!