Barátaimhoz
| Barátaimhoz szerző: Komjáthy Jenő |
Elhagytál, hűtlen lepkehad,
Hogy gazdag kelyhemet kiszívtad:
Sebaj! Szabad vagyok, szabad!
És vissza téged sose hívlak.
Korlátlanul, fönnen csapongva
Magán, de úr vagyok honomba.
Ha itt siváran veszni hagynál,
Nem nyögne zokszót ajakam:
Minél magányosabbnak, annál
Nagyobbnak érzem önmagam.
Légy üdvözölve, dús magány!
Nem siratom a völgy szerelmét.
Legyek, mint kövi sas magán,
Magasból tartva büszke szemlét!
Bajtársaim a villám és a felhő,
Nap csókját én érezzem első!
Lelkem! Ha egyszer elragadtál,
Adj innom üdvöt, széditőt!
Minél magányosabb vagy, annál
Hatalmasabb, annál dicsőbb.
S ha jő a vész, a játszi-zord,
Dicső haragját fönnen érzem;
Nem hint az én szemembe port,
Szilaj szerelme lesz a részem.
És a lakatlan sziklaháton
Megalkotom szellemvilágom;
Belátom innen az egészet,
S rideg lakom benépesül,
És ott alant minél sötétebb,
Annál világosb itt felül.
Magamba nézek mélyen én,
S teremtek új, pazar világot;
Szivem termékeny rejtekén
Fogannak örök ideálok.
S egyetlenségtől ittasodva
Fürdöm a metsző sugarakba. -
Csak hagyjatok, ha nem szerettek!
Lelkem magától felhevül;
Künn zúg a tél, s ő még se reszket,
Csak annál melegebb belül.
Nincs többé számotokra hely,
Ti hűtelen érdekbarátok!
Nincs lakma, gyöngyöző kehely,
Mi mosolyogna, várna rátok.
De, ha van szív, olyan magányos,
Oly büszke és olyan talányos,
Oly gazdag, oly boldogtalan nagy
És olyan forró mint enyém,
Kit istenálmok elragadnak:
Jöjjön, szívemre zárom én!