Balzsam egy sebre
szerző: Gárdonyi Géza
Egy barátomnak meghalt a gyermeke. Nyolcéves leányka volt. Szép fehér arcú, fekete szemű okos gyermek. Agyvelőgyulladás érte, és most mikor minden virul a természetben, ezt az egy virágfürtöt letörte a halál.
A Dante erdeje jut az eszembe, ahol a letört ág helyén vér csordul a a fából és a fa megjajdul:
- Perché mi schiante! (Miért szaggatsz engem!)
Elkábultam a hírnek a hallatára, merthiszen az apa író, akinek az örök Isten leheletéből több jutott, mint másnak. Az ilyen ember szívéről marokkal tépheti le a húrt a fájdalom, van mit tépnie.
A gyermeket eltemették. Az apa világgá ment. Nem is tudják merre. Talán ő maga se tudja. Csak fut az oldalába lőtt nyíllal s azt gondolja, menekülés a futása.
Magam is külföldön jártam és csak most, mikor megjöttem, hallottam mi történt. Azóta minden gondolatom a Futó, bujdosó apát kíséri s bár tudom, hogy nincs szó, amely elállítsa az ő könnyeit, szeretném odanyujtani neki puha és fehér selyemkendőül az én egyszerű hitemet.
A hit.
Micsoda múzeumba tett rozsdás szó manapság. A csontból és bronzból való bálványistenkék közé vetettük s azt gondoljuk ott is marad. De nem marad ottan. Nézze ön, kedves, szomorú barátom a sírok kertjét: mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fűszálak közül akkor tündökölnek elő a szent-jánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok.
Az élet országútján van egynehány esztendei járóföld, amelyen úgy haladunk át, hogy nem nézünk az égre. Azt mondjuk:
- Hazugsággal van megtömve az élet. Az ég is hazugság. Minden csak hazugság. Csak az bizonyos, hogy vagyunk és az, hogy nem leszünk.
Ebbe a gondolkozásba méginkább belekeserít egy-egy szerettünk halála. Volt és nincsen. Ki ragadta el tőlünk, micsoda gonosz hatalom? Az égre fordítjuk könnyes szemüket, - mert a föIfajduló ember mindig arra fordul:
- Te vetted el Isten.
És az ég nem felel. Oh, hogy is felelne, gondoljuk elkeseredetten s nem nézünk többé csak a földre, amely elnyeli a mi kincsünket.
- Visszaadod-e föld valaha? És a föld is hallgat.
Az ember pedig kiveti a hitnek a maradékát is a szívéből.
Hanem arcán, mikor lefelé megyünk a hegyről, hűvösség fázít bennünket látjuk, hogy az élet célját nem találtuk meg az ormon. Az alkonyat idején önkéntelenül is fölnézünk az égre, a rég megtagadott és elfeledett égre és gondolkodásunkba belefénylik egy új gondolat, amely ezzel a szóval kezdődik:
- Hátha mégis...
Hátha a hit mégis érték s különválasztandó az elavult istenképektől. Hátha az életnek van célja, csakhogy az emberiség hajóját nem ember kormányozza s mi úgy vagyunk, mint a Kolumbus matrózai: nem hisszük, hogy a sötétség óceánján túl van és megtalálható az új világ.
És akkor vesszük észre, hogy betük csillognak az égen, ragyogó kézjegyek. A nap minden reggel feljön és a csillagok minden este feltündökölnek. Mi rejlik a nap és a csillagok mögött, ha nem az az értelmes erő, amely kormányozza a látható és a láthatatlan ég világait.
Mert nemcsak az valóság, amit látunk.
A föld középpontját nem látta soha senki. De van. És a föld e pont körül forog. A világ középpontját se látta soha senki. De van. És a földek és napok láncait ez a Középpont tartja a kezében.
Nem kellett nekem soha teleszkop, hogy meglássam az égi világ szédítő alkonyát, csak a mikroszkophoz nyultam remegő kézzel. Azt gondoltam, hogy minél apróbb az élet, annál tökéletlenebb. És láttam húszezer szemnek egymásra csatolt erejével mákszemnyire nagyított élő eleven teremtéseket, amelyeknek a a teste épp oly csodás, mint a miénk csakúgy a táplálkozás tartja fenn a testüket, mint a miénket, két szemökkel úgy néznek, mint az ember s küzdenek, dolgoznak, szaporítanak, élnek mint mink.
S mikor az üveget már oly erősre csavartam, hogy a levegő hullámzó fényfolyammá változott s benne eltűntek azok a kis teremtések, hallani véltem a kiáltásukat:
- A parányokat akarod e látni? A te szemed csak minket láthat az üvegen át, minket, akik a vízcseppben az óriások vagyunk!
És ekkor értettem meg, hogy a teremtésben az alaki nagyság nem nyom a teremtő érték-serpenyőjén semmit, hogy a világtérben hömpölygő földek nem több fontosságuak az Úr szemében mint a vízcsöppben kerengő rotatóríák.
A buta véletlenség világteremtő erejét hinni nem tartom emberi értelmemhez méltónak. A mindenségben lehetetlen nem látnom az erőt, az erőben a rendet, a rendben az Elmét.
Csak a célt nem látom.
De vajjon tarthatom-e nyomoralt hínárnak és fekete süppedéknek a célt, mikor a feléje rohanó világok és feléje élő teremtmények látása bámulatba dermeszti a lelkemet. Az ég és föld egyaránt csodákkal behintett, de meg kell ismernem, hogy az én kis lámpásom csak földi használatra adódott e mostani életre nekem. Egy Kant is hiába csavarja feljebb a maga lángját, a mindenség titkába nem világíthat. Az Alkotó sötétséggel bástyázta körül a maga birodalmát.
Hát minek erőlködik az emberi elme! S ha már a hiábavalóságig erőlködött, micsoda értéke van annak a kijelentésének, hogy: amit nem látok, az nincsen s amit nem értek, az mind céltalanság!
Kétségtelen, hogy a gyöngeség érzése leverő. A földön nincs olyan teremtés, amelynek értelméhez képest a mi értelmünk isteni ne volna. Érteni akarjuk az eget is. És a titánság nyög fel bennünk, mikor visszahullunk.
De minek akarunk mi behatolni az örökkévaló titokvilágába, mikor a mi mulandó részünk földi birodalmának rendjét sem ismerjük.
Pedig ahogyan a kút vize visszatükrözi az ég csillagait, a mi földi életünk is visszatükrözi a földön túl való élet fényességét.
A virág magból születik és a föld nyirokja indítja meg benne az életnedvek kerengését. Az ember sem keletkezik önmagától és az emberi test első életforrása az anyai szív.
A testi szív és a lelki szív!
A szülők szeretik a gyermeküket. A gyermek a szülőket. Az emberek milliói mint méhsejtek egymás mellett családokra vannak aprózva és a szeretet aranyhálója tartja össze az emberiséget.
Az egész élet szeretet. Még a gyűlölet is. Ezt leheljük be, ezt leheljük ki. Ebben élünk öntudatlanul, akaratlanul is s mikor azt mondjuk:
- Rideg ez a világ!
Csak nézzünk belé mélyebben és meglátjuk, hogy az emberek egymás szívénél melegszenek benne.
Nincs földi boldogság a szeretet határain kívül. Ez minden. Ami ezen kivül van és értéknek látszik, az mind csak délibáb.
A szeretet aranyát pedig csak a fájdalom forrasztja szorosabbra, a fájdalom tűzcseppjei.
- Ezt jó tudni annak, aki sír.
Csak egy-egy utazás, pár heti elválás is mennyire meghúz egy előbb nem is érzett ideget bennünk, de a viszontlátás édes itala feledtet velünk minden keserű poharat.
Vajjon aki a szeretet kötelékeivel fűzte össze az emberiséget, engedheti-e
azt, hogy az örök elvállás örvényébe hulljunk egymás karjaiból.
Aki a szeretetet legfőbb kincsül tette a szívünkbe, arról nem lehet vélnünk, hogy nem ismeri a szeretetet.
Emberi elménkkel is fel tudjuk fogni, hogy amilyen véges a tudás, oly végtelen a szeretet, Tudásunk határfalait megtalálhatjuk, de hol ér véget a mi szeretetünk. Az apák és anyák szívéhez intézem ezt a kérdést:
- Van-e mértéke annak a szeretetnek; amelyben gyermekeiket hordozzák.
Aki azt mondja: - Van! - annak még nem volt beteg a gyermeke.
Hát ha lelki erőink között ez a legerősebb erő, ennek kell legbecsesebnek is lennie. Aki ezt belénk adta, nem adta esztelenül, sem céltalanul s ha el is pusztul valaha az egész földteke, a földteke gazdája kiragadja belőle ezt a kincset, mint ahogy az égő ház lakója azt ragadja föl, ami neki a legnagyobb, legkedvesebb értéke.
Nem voltunk és vagyunk.
Vajjon aki a semmiből elő tudott teremteni bennünket és világosságot s meleget teremtett belénk, nem volna ereje, hogy vissza ne engedjen semmisülni a semmibe?
Az ön bájos gyermeke nem halt meg, szomorú barátom, csak elutazott. Átlebegett azon a hídon, amely a mulandóság és örökkévalóság partjait köti össze. A hid tulsó végén ölelő karok vártak rá és örömkönnyek hullottak kedves szép arcára s majdan, ha mi is odaérkezünk, ahova ő, mi is találunk ölelő karokat és örömkönnyeket és ön ujra megcsókolhatja életfájának letört szép virágát.