Balog Fáni
szerző: Gárdonyi Géza
A falu végén van a temető.
Bokrok kerítik, s benne vadfű nő.
Nem jár itt senki; legfeljebb a madár,
ha útközben egy fakaresztre leszáll.
Az is a csenden, amely ott honol,
elbámul. S halkan, szomorún dalol.
Vadrózsát szedtünk a szőlőhegyen.
Az utak mentén ott bőven terem.
S hogy egy-csokor legyen még ma belőle,
betértünk az elhagyott temetőbe.
Itt egy behorpadt sírdomb oldalán
leült a kedves fehérarcú lány,
s a rózsát vegyítve fűvel, gyöngyvirággal,
egybekötözte fehér cérnaszállal.
A kert csöndes volt. Mink is hallgatánk.
E hely álmából szállt valami ránk.
A kezecskéjét ajkamhoz emeltem:
"Én Csipkerózsám! Gyöngyvirágom! Lelkem!"
És ő felelt mélázón, szelíden:
"Vajjon ki az, ki alattunk pihen?"
A sír keresztje fakó, régi volt.
Írásával a fű fölé hajolt.
Fölemeltem. S olvastuk betűzgetve:
ITT NYUGSZIK
BALOG FÁNl
GYENGE TESTE
ÉLT 17 ÉVET
Semmi több,
csak egy évszám, amely már letörlött.
"Tizenhét év", - szólt Vilma elmélázva.
S megnedvesült szemének kék virága.
"Tizenhét év, - mondottam eltűnődve, -
egy tavasz szállt ővele a földbe."
Ültünk ismét a síron csendesen.
Koszorút font az én kis kedvesem.
A kakukfű ránk illatot lehelt.
A távolban egy madár énekelt.