Ballada az elűzött és visszatért grófról (Johann Wolfgang von Goethe)
Oh, jöszte be, drága, jer édes öreg,
E terembe' nem leshet senki se meg,
Csak jöszte! Lakatban a závár.
Anyánk a misén van. Atyánk a berek
Sürüjében a farkas után jár.
O danolj, de sok ízbe, szép tünde mesét,
Kis öcsémmel hadd jegyezem meg,
Rég várjuk a szép mese énekesét,
Örűl a mesének a gyermek.
Zord éjjel az ellen elöntve falát
Ott hagyja az ős, a dicső palotát -
A kincse titokban elásva...
A gróf kimenekszik a kis kapun át,
Mit hordoz ölében az árva?
Mit rejt köpenyébe oly féltve szegény,
Hol szíve ütései vernek?
Lánykája, a kisded. Az alszik ölén...
Örűl a mesének a gyermek.
Föltetszik a reggel - oly tág a világ,
Párnát ad az erdő, árnyékot az ág,
Dalért alamizsna a hála.
Ujulnak az évek, a hárfa-danák,
Övig ér a levente szakálla.
De a lányka is érik, a kedves, a friss,
Révében az ócska köpenynek,
Kedveznek a szépnek a csillagok is...
Örűl a mesének a gyermek.
És évre az év csodasebten halad,
Fakúl a palástja, palástja szakad.
Nem fér bele többet a kedves.
Csak nézi az apja a rongyok alatt:
Örömében a két szeme nedves.
Oh mi szép, mi nemes! Kimutatja korán
Gyökerét, hol erős faja termett.
Mily dús a szülő, a kié ez a lány...!
Örűl a mesének a gyermek.
S fejedelmi lovag jöve szép paripán
És kérve kinyujtja kezét a leány,
De nem ád adományt a levente.
Megfogja kezét s szól: Nem hagyom ám,
Maradjon örökre kezembe'
S a dalnok: Uram, ha megismered őt,
Disze lesz fejedelmi teremnek...
Eljegyzem a zöldben az Isten előtt...
Örűl a mesének a gyermek.
Megáldja pap őket... A férje karán
Örvendve, könyezve indúl a leány,
Csak fáj a szülétől a válás.
Az agg is elindúl, élődve dalán,
De az égnek bújában is hálás...
Igy álmodom, ah, unokáimat én,
Igy lányomat, a hogy ölelnek,
És nappal is áldom, meg éj idején...
Örűl a mesének a gyermek.
S a fiukat áldja. De dong a kapú...
Apánk!... S keresik, hogy az agg hova bú.
Késő! Haragudva berontott.
Mit csábitod a fiukat, nyomorú?
Bilincsre a gazt, a bolondot!
Börtönbe lakoljon az éjjelen át! -
Most asszonya félve jelen meg,
Békélteti, kérleli dölyfös urát...
Örűl e szavának a gyermek.
Érintni se merte a hajdu az őszt,
Anya, gyermek alázva csitítja a bőszt,
Egy időre lenyelte haragját.
Elhallgat, de végre haragja erősb,
S szidalomra fakasztja vad ajkát:
Fattyak ti! Megérzik a gyermekeken
Nyoma most is a koldusi szennynek,
Elér a gyalázat. E' kelle nekem!...
Nem örűl e szavának a gyermek.
Csak délczegen áll a tüzes szemü agg,
Hajdút elijeszt a királyi alak,
Dühében a vár ura tombol.
Szégyellik ez úrnőt az ősi falak,
Szép sarj fakad íme fajombol.
Hiába, a vér nemesít! Tagadám,
S az ég jogos ostora ver meg.
Koldus fiakat szüle koldus arám...
Nem örűl e beszédnek a gyermek.
No ha ellök atyátok, ha megvet urad,
Feledve, feloldva, mit eskü fogadt,
Hát jertek az ős kebelére,
Van kincs, hatalom s jog e rongyok alatt,
Fészkébe a sas hazatére.
Enyém ez a vár. Bitorolta szüléd,
Szolgálva bitor fejedelmet.
Ragyogón igazolja királyi pecsét...
Örűl a mesének a gyermek.
Igaz, ősi király ime viszakerűl,
Sorsűzte hiveknek az ég kiderűl,
A kincseket újra kiásom.
De te nézz a királyi kegy hírnökeűl,
Bocsánat az én hivatásom.
Ne félj, fiam. Ime az ősi család
Hajtásai újra rügyedznek,
Herczegfiakat szüle herczeg arád...
Örűl e mesének a gyermek.