Ballada az elűzött és visszatért grófról

A Wikiforrásból
Ballada az elűzött és visszatért grófról
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Arany János
1858. április 1.

Oh, jöszte be, jó öreg énekesünk!
Itt lenn, a terembe’, magunkra leszünk,
Zárjuk be retesszel a zárat.
Anyánk könyörög ,- s az atyánk odakünt
Farkasra vadász, tova fárad.
Mond szép regedalt, de többször is ám!
Míg bétanulom kis öcsömmel;
Már rég epedünk zene s dalnok után,─
Gyerek ezt hallgatja örömmel.

Irtózatos éjben, ölő hadon át,
Elhagyja a fénylakot, ősi honát,
Kincsét idejében elásta.
A gróf tovaillan a kis kapun át,
Mit burkol ölébe’ palástja?
Mit rejteget és viszen oly szaporán,
Hogy visszatekinteni nem mer?
Kis lyánya szegény az, aludva karán .─
Gyerek ezt hallgatja örömmel.

No s virrad; előtte a messze világ,
Szállást neki völgy, neki hűs bokor ád,
Enyhet falu népe daláér.
Igy vándorol, így eped éveken át,
Szakálla alább alább ér,
Ám nő kebelén is a szende alakű
Vihar ellen védve köpenynyel,
Nem fejtheti szebbé herczegi lak –
Gyerek ezt hallgatja örömmel.

Év elhalad, évnekutána megyen,
Meghagyja, megadja magát a köpeny,
Nem is éri be termete teljét.
Néz apja reá kire néznie menny!
Örömében nem leli helyét,
Oly gyönyörű, oly nemes a hajadon,
Fájátul a mag nem ütött el,
Oly kincs az apának e drága vagyon! ─
Gyerek ezt hallgatja örömmel.

S ím vágtat elő fejedelmi lovag,
Fölnyúl a leány keze, vélve hogy ad,
Alamizsnát nem veszem észre.
Ám gyönge kacsója szorítva marad:
Ez kell nekem! Üdvöm e kézre!
Ismerve – az ősz felel – égi becsét,
Mint herczegi nőd emeled fel;
Ott a lovag elgyűrűzé jegyesét –
Gyerek ezt hallgatja örömmel.

Megáldja pap őket az ima helyén.,
Vígan, szomorún is, a hölgy vele mén,
Szomorún, hogy vészi búcsúját.
Azóta ide s tova jár-kel a vén,
Örömében viseli búját.
Ilyen vala drága leányom, ilyen
Unokát vártam idővel!
Oh! nappal és éjjel is áldja szívem ─
Gyerek ezt hallgatja örömmel.

Megáldja a gyermekeket; de mi hang?
Zörgetnek: atyánk jön! az oda van!
Elrejteni őt hova tudjuk -!
Mit csábítod a gyereket te bitang!
Fogjátok el érczkezű hajduk!
Börtön fenekére a tolakodót!
Anyjok veszi észre, hamar kel,
Fut nyájason esdeni, szólalni szól ─
Gyerek ezt hallgatja örömmel.

Hajdú haboz, áll nemes arczczal az ősz,
Gyermek és anya esd, a hogy esdeni győz;
A herczegi dölyf nyeli mérgét;
De asszonya kértire lázad a bősz,
Míg vad dühe feltöri kérgét:
Vesztemre vevélek el, utczai rongy!
Koldus te!… hanem, hiszen úgy kell!
Szennyet koronámra hoz ím e poronty ─
Gyerek ezt nem hallja örömmel.

Még áll, diadalmosan áll az öreg,
Döbbenve hanyatlik a szolgasereg,
A férj dühe dúl, kire öltse?
Átkos vala nászom, a kéjteli reg,
Viráginak itt a gyümölcse!
Nem pótol – igaz! – nevelés soha fajt,
Nemes érzet jár csak a nemmel,
Koldúsanya szült íme koldusi rajt ─
Gyerek ezt nem hallja örömmel.

És el ha taszít apa, férj ha elűz,
Széttépi vadul, a mi együvé fűz:
Oh, jertek az őshöz. apához!
A koldus, az agg, a mezítelen ősz
Még fel bir emelni magához.
E vár az enyim! te raboltad el azt,
Fajod űze ki gyilkos elemmel;
Itt rá a pecsét, a királyi malaszt! ─
Gyerek ezt hallgatja örömmel.


Már jogszerű fejedelem üli a trónt,
Ő vissza hívének ad ősi vagyont;
S feltörhetem kincs zárát
Hagyján fiam! így szelíden ipa mond:
urunk kegyelem-szava vár rád.
Ma szerencsénk csillaga tűnt fel,
Nőd grófi leány, szüle herczegi fajt ─
Gyerek ezt hallgatja örömmel.