Ballada a fűtő szemeiről
| Ballada a fűtő szemeiről szerző: Jiří Wolker, fordító: József Attila |
A gyárak állnak, az ucca halott,
a holdudvarban alvó csillagok.
A városra feküdt az éjszaka,
nem éber, csak egy épület maga.
Mint száj kiáltja szét a sok tüzelő ablak,
hogy üvegük mögött a gépek, rudak, rézfoggantyúk,
katlanok dohognak
s tíz munkás karja vasbafogva jár,
hogy szemük fénye elváltozzék s legyen fénysugár.
„Antal, villanytelep fűtője,
tégy a tűzre!”
Antal ma is, mint huszonöt éve már,
a katlanajtót vaslapátjával kinyitja,
a láng vörösen felszisszen, kiszáll, -
ime a tüzes kemence s ifja!
Antal két tűznél edzettebb kezén
egy nagy lapáttal tűzbe száll a szén.
S mivel világosság csak emberből fakad,
szemevilágából is belobban egy darab
s a réti virághoz hasonló kék munkásszemek
vasdrót-erekben szerteúsznak a város felett
s a kávéházban, színházakban, családok meleg
otthonán kigyulnak, fénylenek.
„Elvtársaim, villanytelep munkásai,
oly különös a feleségem,
ha belenézek a szemébe,
sír, hogy átkozott a férje.
Hogy más a szemem, mint sok éve.
Midőn az oltár elébe
vezettem, nagy volt, friss, kerek kenyér,
üres tányéron két szem morzsa
maradt belőle most, mely mit sem ér.”
Az elvtársak kacagnak, Antal velük nevet,
s az éjben, melyet díszít villanycsillag-tömeg,
az asszonyokra gondolnak és elmerengenek,
mert úgy képzelik azok, mint a gyermekek:
a férfi azért jön világra, hogy övék legyen.
A katlan újból nyílik; mind súlyosabb a kéz
és mind súlyosabb a lapát, a vas.
A nőt megérteni nehéz,
az ő igazuk más, de az is igaz.
Repül a szén, Antal szeme-virága rajta,
nem tudja tán, kényszer hatalma hajtja,
mert a férfi a két széles, tüzelő szemmel
rugaszkodik a föld felé, melyet közéjök tenne
s nap, hold: szerelem, termés sugarával
övezve hágna a küszöbön által.
És ekkor Antal, a fűtő, ez este,
hol a nagy lángoló kés szemevilágát nyeste,
a katlannál fölfogta huszonöt év nyügét,
s ez, érezte, férfias halálhoz elég -
s a fényes éjszakába ordított egy nagyot:
„Villanytelep munkásai, elvtársaim,
nem látok, vak vagyok!”
Az elvtársak szaladnak,
csak szörnyednek hiában.
És viszik haza, viszik
a kettős éjszakában.
Az egyik éj küszöbén
az asszony sír, vele gyermek.
A másik éj küszöbén
nyilt ajtaja a mennynek.
„Én egyetlen uram,
egyetlen Antalom,
hogy így most hazatérsz,
szokatlan ez nagyon.
Mért is szeretted úgy
a szörnyű vasszüzet,
az átkozott személyt,
a lapátot, tüzet?
Miért is kell a férfinak
a világon két szerető?
Őt öli az egyik,
a másikat meg ő...”
A vak nem hallja, elnyeli a mélység,
sötétség karolja, vonszolja sötétség.
A sebzett szív kebléből elrepes,
e világon már más kötést keres;
de a sötét vakságot át víg lámpafény szeli,
nem is lámpák azok: valaki szemei, -
az élet fölött a te szemed ragyog s száll tova,
hogy tündököljék, lásson, meg ne haljon soha,
tested megkínzott cserepe fölé kinőttél és alul
nézed magad, fűtő, amint fekszel világtalanul.
A munkás halhatatlan,
a munka él,
Antal haldoklik,
a villanyfény zenél:
Asszonyom, asszonyom,
ne sírj! ─