Ballada a blois-i költő-versenyre

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ballada a blois-i költő-versenyre
szerző: François Villon, fordító: Kosztolányi Dezső


Patak partján halok meg szomjuságban,
fogam vacog,és tűz ég testemen,
ennek hazámban ténfergek hazátlan,
didergek a parázsnál esztelen,
palástba s mint pondró,meztelen,
semmit várok,nevetek s hull a könnyem,
reménytelenség a remény előttem,
üröm sunyít rám az öröm megől.
erős vagyok,de gyönge és erőtlen,
engem mindenki megölel s megöl.


Biztos nekem, mi tétova-idétlen,
Csak az homályos nékem, mi ragyog.
A nem vélt véletlent előre véltem,
Gyanúmra minden létező nagy ok,
Mindent-nyerő s mégis vesztő vagyok.
„Jó éjszakát!” fényes hajnalba mondom,
földről bukom le, fekve, ez a gondom.
Nincs pénzem, és a pénz a zsebembe dől,
jusst várok, és nincs egy rokon bolondom,
engem mindenki megölel s megöl.


Kincsért veszekszem, hetykén, hősi vérrel,
De mégse kell a kincs, mert semmi az.
Aki behálóz-hízeleg, az ér el,
S aki csalárd-hazug, az az igaz.
Barátom akkorvagy, ha lóditasz,
Higy a fehér hattyú fekete holló.
Magasba lök, ki árt nekem, s ez oly jó.
Gazság, igazság minden egy belől.
Mindent tudok én bölcs és bamba golyhó.
Engem mindenki megölel s megöl.


              AJÁNLÁS

Jó herceg, íme láthatod, tömérdek
Dolgot tudok, de semmihez sem értek,
S törvényeket se vétek szem elől.
Hát küldd a pénzem: V agy tán ez önérdek?
Engem mindenki megölel s megöl.