Balatonszárszó

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Balatonszárszó
szerző: József Attila
Keletkezési idő: 1936. szept.

                1

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.

Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.

Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.


                2

Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
     a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
     meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
     az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
     mikor elkezdnek a szelid öregek köhögetni.


                3

        Je n'ai point de thŠme,
        excepté que je t'aime -

        költeni csak ezt tudtam,
        mert mindig elaludtam,

        hisz annyiszor öleltem,
        ahányszor rája leltem.

        Szemüveg volt az orrán,
        az alól nézett énrám

s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

        Szivemben bizony kín dúlt,
        mikor a vonat indult,

        de nem sokat merengtem -
        esett, hát hazamentem.

        Száz gramm dohányt hagyott rám,
        hogy legyen cigarettám.

        S nem álmot, hanem alvást.
        Nem látjuk többé egymást.