Balatonfüredi emlék

Balatonfüredi emlék szerző: Cholnoky Viktor

Aki csak valaha, a hajdani jobb időkben járt Balatonfüreden, az mindenki ismerte az öreg Bizayt, a "nemzet báró"-ját. Pötyögős sárga nankingnadrágban és szigorúan fekete császárkabátban járt, ennél a feketeségnél csak a feketére festett bajusza volt maszatosabb és színehagyottabb. Amikor ez a történet elkezdődik, akkor a nemzet bárója már kifelé totyogott a színkörből, és az elefántcsont fogantyús botjával maga előtt hajtotta azt a kölyökcsordát, amely részben csúfolódva, részben azonban tisztelettel is nézett rá. Tisztelték, mert délután öt óra tájban, amikor Gerőfi társulata elkezdte az előadásait ─ a Kapitány kisasszony, a Marjolaine, a Doktor Wespe, a Fredro egyetlen leánya járták akkor ─, Bizay volt az, aki beterelte a gyerekeket a színházba, ingyenhelyre, tapsolni. Sehol olyan olcsó nem volt a klakk, mint Füreden.

De a klakk már leszerelt, az előadásnak vége volt. Hét óra elmúlt, és az augusztusi kora estén kezdtek a vendéglők megtelni már vacsorázó publikummal. Akkor még az Esterházy volt az első vendéglő Balatonfüreden, az Esterházy, akit magyarul Rabschnak is neveztek. Rabsch Róbertnek.

Nem tudom, tüdőtágulása vagy pedig asztmája volt-e az öreg Rabsch Róbertnek ─ valószínűen mind a kettő, mert az ördögök szeretnek párosan járni ─, de az bizonyos, hogy amikor a vendéglője verandáján meg a kertjében meggyülemlett a vacsorázók sokasága, olyankor fuldokolva, hörgő bronkusokkal és levegő híján vörösből lilába átsötétlő arccal járkált az asztalok között, és az öngyilkosságig becsületes ügybuzgalommal igazította a vendégek elé a pincértől hanyagul odadobált evőszerszámot, és a rántott csirkés vendégeknek csak úgy karikára szorított hüvelyk- és mutatóujjával jelezte, hogy "c... c... c... finom dolog", mert a vízzel vagy pedig levegőbuborékokkal telides-teli tüdejében már annyi lélegzet nem volt, hogy a három c betűt egyszerre ki bírta volna mondani. De azért minden vendégnek jobban ízlett a rántott csirke vagy a politúrozott héjú borjúszügy, ha az öreg Róbert bácsi előbb egy-egy ujjbeli gyönyörkarikával áldást osztott rá.

Az udvari terasz legbizalmasabb és legfedettebb sarkában kicsiny társaság ült együtt. Egy negyvenöt esztendős, de hófehér hajú asszony, két sudár, ringó derekú és kámeafejű leány társaságában. Mind a hárman olyan szolidan, olyan egyszerűen voltak öltözködve, szinte mintha apácák volnának. Két mágnásleány volt az anyjával. Halk beszélgetésük közben olyan finom mozdulatokat tettek, mintha egy-egy Gainsborough-kép szállt volna ki a keretéből, hogy megkóstolja a Rabsch kacsasültjét ugorkasalátával.

Odább vagy négy asztallal kevésbé csendes és nyugodt társaság ült együtt. Egy ördögszemű festő, egy Torquato Tassónak fésülködött, de byroni züllöttségű nyakkendőt viselő költő, egy Kossuth-kalapos, mokányul kifent bajuszú újságíró meg egy véghetetlenül gyámoltalan ábrázatú író ültek együtt. Kiegészítette a társaságukat egy veszprémi ügyvéd, aki minden délután lerándult Füredre, hogy együtt lehessen ezzel a sajátságos, egészen magyar vidéki ízű és mégis bohém társasággal. Jókedvük volt már, mert lent uzsonnáztak a parti vendéglőben, onnan jöttek fel vacsorázni az Esterházyba. A poéta regényes mozdulattal dugta bele az öt ujját a hajába, és búsult, mert alanyi költőnek úgy illik mulatni, hogy búsuljon, és mert a közönség bakfis része még a parféról is megfeledkezett, úgy bámult rá. A festő epés jókedvvel rágta a szivarja végét, és részben dohánytörmeléket, részben maró megjegyzéseket pöködött bele a levegőbe; az ügyvéd ellenben minden gondolatát és ötleteinek kifogyhatatlan sokaságát arra fordította, hogy a társaságot mulattassa. Leghálásabb publikuma az újságíró volt, aki tele torokkal nevetett minden ötletén, és azután minden kacagásrohamát egy-egy óriási pohár savanyúvizes borba fojtotta bele.

Az író, az nem ivott, csak szürcsölte a bort. A lába hosszan, hanyagul volt elnyújtva az asztal alá, a keze a nadrágja zsebébe volt süllyesztve, a szeme makacsul nézte az abrosz fehérét. Alig hogy elmosolyodott néha.

Kétségtelen, hogy ez a társaság volt a vendéglő érdeklődésének a középpontja, a körül ülők együtt kacagtak velük az ügyvéd groteszk ötletein, együtt mosolyogták meg a festő maró észrevételeit. De egyszerre megoszlott az érdeklődés, és halk mozgás támadt a társaságban. Pedig semmi különös dolog nem történt.

Csak ott, a postaépülettől felvezető rozzant falépcsőn jött fel egy öregebb úr, és csoszogó lépésekkel ment lassan oda a lármás asztaltársasághoz. A haja, vagyis a parókája zöldesszürke volt, a kalapja régimódi, szalmából font, a kabátja gallérja hátul messze elállt a nyakától, a fekete nyakkendője meg csak úgy tél-túl volt megkötve. Hanem a szemében, az egészen csodálatos szemében két halványkék folt csillogott, két kék virág abból az azúrból, ami sehol nem látható másutt, csak a Dunántúl szeptemberi délutánjainak a boltozatán. Lassan tipegett oda a lármás társasághoz, amely nem vette észre a jöttét, felemelte a botját tréfás fenyegetőzésre, és csak akkor szólalt meg:

─ Adta fickói, csak nem tudtok meglenni korhelykedés nélkül! No, megálljatok, most én is veletek dalidózok.

Erre a hangra ─ ah, ezt a hangot nem lehetett félreismerni, mert olyan volt, mintha óriási ezüstharangra ütnének rá cimbalomverővel ─ egyszerre az egész társaság felugrált.

─ Móric bátyám! ─ kiáltotta a költő, elfeledkezve egyszerre minden pózról. ─ Hova ülsz, melyik széket parancsolod?

─ Ide ül a Móric bácsi ─ mondta Endre, az újságíró.

─ De biz' Isten ide ül, mert itt az ajtó nem csapja rá a szelet ─ erősködött Dénes, az ügyvéd, míg a festő és Kálmán, a hallgatag fiú minden ok nélkül elkezdték ide-oda taszigálni az asztal körül a székeket.

─ Jó nekem akárhol, ha van még egy csepp savanyúvizes borotok ─ mondta a jövevény, és leülve körülnézett. A szeme először is a két mágnásleányon akadt meg. ─ Mondjátok csak, ki az a két gyönyörű szép leány?

─ Azok a Turulkeőy grófkisasszonyok ─ világosította fel az ügyvéd. ─ Azért nem ismered, bátyám, még őket, mert csak tegnapelőtt érkeztek. Itt vannak szállva a fogadónak a parkra néző szárnyában, az a négy ablak az övék, ami a veszprémi országútra nyílik.

─ Nemhiába vagy fiskális, de nemcsak az ördögökről, hanem még az angyalokról is tudsz felvilágosítást adni ─ mondta a jövevény, és koccintásra emelte a poharát.

Akkor egyszerre megszólalt a Jancsi bandája. Az öreg Kis Jancsié, ezé a rusztikus művészé, akinek a nyirettűje akkor, nem tudom én, miért, véletlenül arra a nótára szaladt, hogy "Korcsmárosné, nekem halat süssék kend"...

A társaság oszladozni kezdett, a cigány mind közelebb húzódott a jókedvű asztaltársasághoz. Egyszerre csak felkeltek a Turulkeőy leányok is, és a még mindig szép anyjuk társaságában villilépéssel, antik gráciával tűntek el a szállóhoz vezető udvar sötétségében.

─ Csodaszép teremtések ─ nézett utánuk a kék szemű ember a bajuszát sodorgatva. ─ Csaknem olyan szerelmes tudnék lenni a magasabbikba, mint amilyen szerelmes az én Kálmán öcsém a fiatalabbikba.

─ Ki mondta azt bátyámuramnak, hogy én szerelmes vagyok a Lujzába? ─ pattant fel erre egyszerre műveletlen hevességgel a bús képű fiú.

─ Hm ─ köszörült egyet a torkán az öreg ─, hát tudod, ha hazudni akarnék, akkor most azt mesélném el neked, hogy van nekem egy íróasztalom, azon van egy tintatartó, azon meg ott ül egy kis kobold. A lábán sarkantyú van, a fején meg kakastaréj. Az súg meg nekem mindenféle titkokat. Hanem hát nem akarok neked hazudni, szerelmes öcsém, inkább csak megmondom neked, hogy nincsen nekem bizony semmiféle ilyen házi démonom, hanem öreg vagyok már, és rossz a szemem. Valami ostoba messzelátás szállt bele, úgyhogy meglátok vele mindent. Nézd csak, öcsém, ott a fehér tetejű félszer felett valami különös fényport látsz az égen. Mintha eleven ezüstnek a lisztlángját szórták volna oda szét. Ezt hívják a csillagászok az Androméda ködének. És nem látnak mást, csak mennyei fűrészport... Pedig nézd csak, ott... ott... a közepe táján ─ és a beszélő felemelte reszketeg bal keze mutatóujját az égre ─ ...én ott egy csillagot is látok... az Androméda ködének a csillagát...

Nagy hallgatás támadt. Valami csodálatosan jóleső borzalom fogta el az egész társaságot, olyan, mint amikor próféta közelléte érzik. Egy perc, két perc, akkor az égszemű ember elmosolyodva folytatta:

─ Hát akkor ne látnék én bele a te szívedbe, Kálmán öcsém, a magam rossz, kancsal tekintetével? Ejh, szerelmes vagy, öcsém, a kisebbikbe, abba a Lujzába, és... vigyázzatok erre a gyerekre...

A társaság feloszlott, az ügyvéd fogatott, a piktor meg az újságíró hazakísérték a kék szemű öreget, a hóbortos Kálmán pedig magánosan vágott neki az éjszakának. Majd kijózanodik reggelre, gondolták a többiek.

A lovak prüszköltek, az ügyvéd felült a kocsira, és a nyárutó éjszakájától borzongva húzta fel a lábára a plüss pokrócot.

─ Mehetünk.

Elindultak. A kocsi kereke felverte az éjszaka csendjét, amint kikanyarodott a léckapun a veszprémi országútra. Egyszerre nagyot horkant a rudas, nekidöntötte a bal oldalát a nyergesnek, és szinte emberi hangon kezdett el nyöszörögni. A kocsis kétszer is hiába vágott rá az ostorral. Az orra lyuka kitágult, a füle olyan hegyes lett, mint a dárda feje.

─ Tekintetes uram, baj van ─ szólalt meg erre a kocsis. ─ A Kártyás kísértetet lát. Nem akar mozdulni a helyéről.

─ Mi a manó? ─ dörmögte a már félig szundikáló ügyvéd. ─ Ne beszélj bolondokat. Maradj csak ott a bakon, majd én megnézem, hogy mi baj van.

Azzal leszállt az ülésről, és elkezdett körülnézni a csillagvilágtól sötét éjszakában. Semmi. Két lépést tett előre a bozótban, akkor azután belebotlott valamibe. Lehajolt. A Kálmán kihűlt holtteste volt ott, azok alatt az ablakok alatt.

Amikor Dénes felemelte, abban a pillanatban szólalt meg valahonnan messziről, talán valamelyik arácsi villa alól a Jancsi muzsikája. Valamelyik szerelmes ember adhatott éjjelizenét a kedvesének, mert a cigány a Balatonfüredi emlék-et muzsikálta, azt az éneket, amelyik úgy kezdődik, hogy "Képeddel alszom el"...