Balassa Menyhért
szerző: Vajda János
Győzedelmi zajjal, fénnyel
Viszi a szép Thurzó Annát
Boldog vőlegény Balassa,
- El is ülte lakodalmát.
Mint a vőlegény ohajtá,
Gyors, rövid lett a vigalom,
Éjfél tájban a cigány is
Elaludt már a cimbalmon.
A vendégek elrobogtak,
Elfeküdtek a cselédek.
Ős szokáshoz és urához
Híven - valamennyi részeg.
Részeg a vár ura is tán -
Szeme úgy ragyog, világol
És a nyelve oly nehéz lett -
Leirhatlan boldogságtól!
Titoksejtő csöndes éjjel
Ereszkedik le a várra;
Még a halk szellő is elbujt,
Mintha valamire várna...
Hallani tán a gyönyörrel
Megtelt szívek dobbanását?
Tündér arcu szép menyasszony
Első csókja csattanását...
Meg is hallaná pediglen,
Oly döbbentő csöndesség lett,
Röpülése hallik ördög
Pillangónak - denevérnek.
Közbe-közbe hallik egy-egy
Ittas alvó horkantása, -
Most elalszik az utolsó
Világ a vár ablakában.
Ki oltotta el? - talán a
Szép menyasszony halk sohajja,
Melyet egy bús sejtelemtől
Bántva, sohajtott el Anna?...
Irigyeddé lett a végzet,
Jó Balassa, jaj neked már!
Fuss, tagadd meg a gyönyört, mert
Kész halál az, ami rád vár!
Elárult a sötét éjjel,
Mely ellenségid takarja;
Háborodva kél föl a szél
S viszi a lángot magasra.
Saját szíved is elárult,
Mért dobog úgy, hogy nem hallod:
Két ezernyi támadó had,
Döngeti a kapud, ajtód?...
Ég a váralj, föl van gyujtva.
Már a kaput ostromolják;
Elviszik majd szép arádat,
Még mielőtt megcsókolnád...
Kétezer jancsár s lovashad
Jött el érte Esztergomból,
Hogy ha kedvesb életed, hát
Mondj le szép menyasszonyodról.
Lásd, hogy halványulnak a kéj-
Lángra gyuladt piros ajkak,
Hallod a fájó sohajtást:
"Ez hát sorsa a magyarnak!
Magyar hölgy hát nem lehet már
Nője a magyar vitéznek!
Vagy különben mit jelentsen
Ez a gyászos szörnyü végzet:
Még alig telt párszor a hold,
Első férjem, hős Cseh Gábor
Alig mondta az igent el,
Halni szállt le az oltárról!
Jaj azoknak kik ez átkos
Földön látnak napvilágot,
Nem telik le a magyarról
Soha a nagy régi átok...
Hol a kard, menj halni véle,
De előbb üsd a szivembe,
Látom, Isten s végezéstől
Átkozott annak szerelme!"
Fájóbban minden kinoknál
Így panaszlott Thurzó Anna,
Szíve jobban megfájdult rá
S szinte meghasadt miatta!
Mély hangján a fájdalomnak
Szólt Balassa: "Mért bántottad
Szent sebeit egy örökölt
Régi hazafájdalomnak?...
Ha menyasszonyát kell védni,
E szegény beteg hazának
Sebeire emlékezni
Nincs szüksége Balassának.
Magyar leánynak születni
Nagy dicsőség - érdemeld meg,
A veszéllyel te ne gondolj,
Csak azt mondd nekem: »szeretlek«."
Thurzó Anna lelkesülve
Csókot ad rá válaszképen;
Hősi bátorság villámlik
Balassa Menyhért szemében.
S kardot rántva, úgy, ahogy volt
Hajadonfő, öltözetlen
Rohan a vár kapujára,
Hova épen hág az ellen.
Kiriglár bég épen akkor
Tolta föl fejét előre,
Az aztán a teste nélkül
Hamar is leért a földre;
Többi része pedig ülve
Ott maradt a vár bástyáján,
Mintha segitségre hína,
Hébehóba egyet vágván...
Hanem azt a támadó had
Okosabban magyarázta:
- Vissza innen! hogy ha kedves
Az Isten szép napvilága.
Ezenközben lóra pattan
Menyhért és dörgő szavára
A fölébredt mámort vesztett
Őrsereg is megy utána
És ameddig Léva égő
Házai világot vetnek,
Megy nyomába öldökölve
A bomlott futó seregnek.
De amidőn hadakozva
Leérnek a sík mezőre
S a százszorta nagyobb ellen
Kivehető lett előtte:
Saját vakmerőségétől
Elréműlve, álmélkodva
Leereszti véres kardját,
Népét vissza parancsolja.
"Hogy szaladnak a bolondok"
- Mosolyogva mond magában -
"Meg ne tudják, hányan voltunk"
S vissza nyargal lóhalálban;
Nyargal vissza, vad zaját nem
Hallja már a harcmezőnek.
Dobogó szivéhez újra
Édes ábrándok szegődnek.
Hasad a hajnal keletnek,
Fölkel a menyasszony-ágyról
Thurzó Anna és remegve
Néz ki a vár ablakából.
Sovár szeme Balassáját
Keresi: de nem találja,...
Fekete volt, hogy elment, s most
Fehér hab a paripája.
És gyolcs inge, mely fehérlett,
Most piroslik a sok vértől.
"Ne ijedj meg - szólt Balassa,
Egy csöpp sincs rajt az enyémből!..."