Babona (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
A gőzfürdőszolga azt mondja, tessék várni. Lenne ugyan egy kabin. De ő tudja, hogy az urak abba nemigen szívesen mennek. Még máskor csak elkelt, újabban azonban senki se fanyalodik rá. Isten óvjon a gonosztól minden jótét lelket, a 13-as kabin az. Nem is áll előtte senki. Az ajtaja pedig vendégszeretően várja a fürdőzőt. Ellenben egy csukott kabinnál hárman is lesnek. Megnézem a számát. Szerencsés szám, a 7-es kabin.
Mi tűrés-tagadás, babonások vagyunk. Azelőtt csak a kártyások voltak ilyen babonások. Azok, akik igazán megérdemlik ezt a nevet, és nem szórakozásból kártyáznak: az ördög bibliájának avatott papjai, akik vagyonukat, életüket teszik fel egy-egy színes kartonlapra. Ma azonban mindenki játszik. Nagyon nagy a tét. Hiába keressük az életünk meghatározóit a körülöttünk levő, látható eseményekben, az okban és az okozatban, az ismert koordináta-rendszerben, a régi törvények nem adnak felvilágosítást, és többé nem tudunk eligazodni azon a sakktáblán, ahol a sors játszmája folyik. Valaha még síneken járt a végzet. Volt valamelyes menetrendje is. Tudtuk, hogy bizonytalan a menetrend, és számítottunk a késésekre, a kisiklásokra, a katasztrófákra is, de nagyjában kikalkuláltuk, mikor robog be, és mikor kell felszállnunk a vonatra, amely elvisz abba a tartományba, ahonnan nem adnak retúrjegyet. Most nem a logikában és a matematikában bizakodunk. Csalódtunk bennük. Ha ezek a pozitív tudományok annyira csalafinták, és mindaz, amit látunk és érzékelünk, annyira megbízhatatlan, akkor talán a dolgok mögött van valamelyes törvény. Akkor talán csakugyan nem szabad bemennem a 13-as kabinba, és várakoznom kell, akár órákig is a 7-es kabinra.
Soha ilyen meztelenül nem állott előttünk az élet. Végre a történelem halad utcáinkon. Belül azonban az ember misztikussá válik, a szemre fátyol, a lélekre köd borul. Még a mindennapi tárgyaknak is bűvös jelentőséget tulajdonít. Mit az ész, az akarat, a jóság: majd ez a gomb segít. Hinni kezdünk az eleve elrendeltetésben. Mindenkinek van valami talizmánja. Tudjuk, hogy a gazdagság, a hatalom, az egészség és az egész élet csak átmeneti állapot, s ezeket a tünékeny földi javakat szeretnénk valahogy megrögzíteni, egy alumínium szoborral, egy nyaklánccal, egy varázsszóval. Még a hős is hisz. Az a katona, aki a golyózáporban épen marad, jogosan érezheti magát különbnek minden más embernél, annál is, akit a természeti kiválasztás helyezett első helyre, minthogy őt a harctéren járó istenség, a véletlen oltalmazta meg és győzte meg arról, hogy rá szüksége van a jövendőnek. Harctérről hazaérkezők csodákat beszélnek arról, mit jelent a katonának egy cigarettatárca, egy óralánc, egy emlék. Vezényszóra mozognak. De a vezényszavak közt apró, alig látható mozdulatot tesznek, amelyek a lélek mozdulatai, titkos intések, apró rezzenések, amelyek értelmét csak ők tudják, és nem is árulják el senkinek. Napóleonnak sok ilyen babonája volt, elmondott és leírt, és még több lehetett, amelyet sem elmondani, sem leírni nem mert soha. Ez a titok a katona kincse, páncélja, vallása.
Az itthoniak, akik szintén belekerülnek a kor varázsgyűrűjébe, hasonló hitet kovácsolnak maguknak. Nézzük meg az arcokat. Most az arcok hivők, szelídek, babonások. Csak a kártyatermek körül lehetett látni ilyen hivő, szelíd, babonás arcokat, reggel négy órakor. Az utcán megy egy szakállas, komoly úr. Sétapálcájával minden harmadik követ megbök. Szemében valami isteni, nyájas nyugalom van. Ő már rájött a dolgok nyitjára. Az, hogy pontosan jár a hivatalába és becsületes, derék tagja becsületes és derék társadalmunknak, az, hogy naponta ötkor kel és tizenkettőkor fekszik, még nem oldaná meg a helyzetet, körömszakadtig való családfenntartó munkája semmi sem ahhoz a lelkiismeretes buzgalomhoz képest, amellyel minden harmadik keramittéglát megérint. Vigyáz is, nehogy eltévessze. Szerencsére sikerül neki. Pár év alatt majd a tízmilliomodik téglánál tart, s akkor jubileumot ülhet tisztelői és barátai körében. Utána megy egy másik úr. Az nem érint meg minden harmadik téglát. De ne gondoljátok, hogy nincs kabalája. Neki, szegénynek, éppen az a kabalája, hogy nem érint meg minden harmadik téglát. Vannak, akik a gázlámpákat simogatják, és vannak olyan ravaszok és perverzek, akik a gázlámpákat már nem is simogatják. Nem beszélek azokról, akik csak jobb vagy csak bal lábbal lépnek a villamosfelhágóra, akik csak barna vagy szürke konflislóval utaznak, akik az érkező villamosok számát összeadják, s abból olvassák ki, mi lesz velük. Múltkor a pályaudvaron megjelent egy kéményseprő. Gyémánttal teleaggatott úrinők az első osztályú fülkébe cepelték, és egy hosszú-hosszú induló vonat ostromolta meg. A kéményseprők helytelenül teszik, hogy nem szednek külön díjat egy kéményseprőérintés-ért. Ebből talán jobban megélnének, mint a kéményseprésből. Soha ennyire nem voltak népszerűek a jósnők, a kártyavető cigányasszonyok, a spiritiszták. Kardnyelő és tűznyelő emberek mutogatják magukat a városban, és egy megszűnt fűszeresboltban tíz fillérért megmondják a jövendődet. A papagájok is jól keresnek. Még inkább a planétahúzó fehér egerek. Ezek ki vannak merülve, túl vannak csigázva, óránként új fehér egereknek kell felváltani őket, vállaikat vonogatják, hogy sajnálják, ez mégse járja, ők csodálatos egerek, tessék felemelni a fizetésüket, különórákat számítani, nem bírják a munkát. Idő előtt belepusztulnak a szörnyű strapába.
Ez a jelenkor lelki problémája, és hangsúlyoznunk kell, hogy majd olyan fontos, mint a testi problémája. Higgyenek a rossz szójátéknak: a gabonaproblémánál nagyobb a babonaprobléma.