Babits műfordításai
szerző: Tóth Árpád
"Pávatollak" - Táltos kiadás
Lehet-e valamely költeményt minden tökéletességével egyetemben átültetni egy másik nyelvre, hogy teljesen az eredeti hatását érjük el? Hiszen a versnek, a kötött formájú beszédnek sokkal kényesebb, sokkal kitapinthatatlanabb a hatást keltő mechanizmusa, mint a prózáé. Ha a kötetlen beszédről azt lehetett állítani, hogy repedt fazék kongása szól belőle, mikor a csillagok zenéjét óhajtanók felzendíteni általa, a vers-beszéd jellemzésénél éppen az ellenkező véglet hoz zavarba. Itt a legfőbb, legművészibb hatást annyira kizárólagosan csak a nyelv-zenei eszközök használata idézi elő, hogy a kifejezésre szánt eszmei tartalom már régen lomtárba való "repedt fazék" lehet, mikor a költemény szavaiból még mindig a szférák örök zenéje csilingel. És minden nyelv más-más hangszer, az egyiken eljátszott darab aligha ismételhető ugyanúgy a másikon. És egy-egy idioma egy-egy igazi költőjének a kezében megint csak újjá, mássá válik ugyanaz a hangszer is, - lehet-e ezt érzékeltetni a műfordításokon? Igaz, vannak költői fogások, melyek tettenérhetők s utánozhatók: ilyen a rím, az alliteráció, a verslábak váltakozása. Browning sajátságos "kínrímeinek" úgy-ahogy utána sántikálhat egy kitűnő, többszótagos technikájú rímelő. De még az ilyen "tettenért" nyelvi sajátságok sem másolhatók le mindig. Petőfi "Farkasok dala" című versének nemrégiben megjelent egy meglepően ügyes német fordítása. Egyik fiatal, nagytehetségű versfordítónk, aki már nem emlékezett pontosan az eredetire, visszafordította a német kezdősorokat magyarra: "Pajtás, te ettél, véres a fogad, míg minket itt az éhség hasogat." Igen jó variáns, de nem Petőfi! Az eredeti így szól: "Pajtás, te ettél, véres a fogad, s mi szenvedünk éhségi kínokat," Petőfi kedvenc, "-i" képzős jelzőjével. Hogyan lehet az ilyesmit más eszközökkel megéreztetni, ha mindjárt tudjuk is, hogy melyik szó adja meg a sor petőfis zamatát? S mit kezdjen a fordító Goethe híres "Über allén Gipfeln"-jének csodálatos sorával: "Die Vögelein schweigen im Welde?" Ennek a sornak olvatag váltakozású vokálisaiból s az ismétlődő "g" hangnak, meg az "-eige" hangcsoportnak a zengéséből az olvasó tudata alatt feltétlenül elő-asszociálódik a "Geige" fogalma és hangutánzása s ez zendíti fel a voltaképpen jelentéktelen konkrétumokból, sematikus rekvizitumokból (a madarak elhallgatása az erdőn) összeállt sor végtelen bús, mélyhegedű-sírását.
Érdekes szemügyre venni, mily módon végzi az ezer apró és titokzatos Scylla és Charybdis közt hánykolódó műfordítói munkát a művészi nyelv-vezetésnek oly elsőrangú mestere, mint Babits Mihály? Az ideális műfordítótól megkívántató tipikus tulajdonságok közül az egyik legfontosabb megvan nála, a másik nincs. Az egyik, a meglévő: a minden formai nehézséget semmibe vevő verselési és ami ennél még kiemelendőbb: kifejezésbeli tökéletesség, - a másik, a hiányzó: a fordító egyéniségének engedelmes alárendelése az eredeti költő sajátságaival szemben. Fordítási kötetének előszavában maga Babits utal rá, hogy: sokszor megváltoztatta a szöveget, egyszerűen azért, mert a magyar interpretálásban neki valami máshogyan, - értsd: babitsosan! - jobban tetszett! S még érdekesebb, az Előszó ama második mondata, ahol kéri az olvasót: ne keresse ezekben az összegyűjtött fordításokban a babitsi ízlés történetét! Verseket, melyeket bizonyára pepecselve, becézőn csiszolgatott s melyeket egészen átjárt a velük bíbelő művészkéz élő melege, hogy így annál szebb fénylést kapjanak, akárcsak az igazgyöngy, ha lüktető emberi bőrön pihen, - egész verseket lekicsinyel, szinte megtagad, inasévek kísérletévé degradál, amelyekből ne következtessen senki a költő fejlődésére vagy fordítói készségére. Mindezt azért, mert a túl szigorú műgond, a művészi pedantéria, mely Babits ízlésének és tehetségének egyik legfőbb vonása, utólag még egyre berzenkedik, amiért a költő egyénisége rajtahagyta bélyegét a fordításokon is. Pedig minderről és mindez ellen Babits nem tehet s hiába utal Shakespeare- és Dante-fordításaira, mint amelyek kevésbé vannak átitatva az ő babitsosságaitól, mert azokból is ki lehetne elemezni a Babits-féle eredeti alkotás okozta eltolódásokat és színeződéseket. De éppen ezekben van a Babits műfordításainak különös varázsa, az a nagyszerű, friss, élő energia, mely az eredeti költemények képzetanyagának szinte túlzott lelkiismeretességű átvételével, a "tettenérhető" költői mozzanatok gondos aprólékosságú átmagyarításával újra és újra egybevegyíti egy leküzdhetetlen eredetiségű, egyéni költői mód értékeit s ezzel valamely állandó vegyülési hőt éreztet, mint aminő a kémiai vegyüléseket is jellemzi, a verselemeket színtelenül, szorgalmasan egymás mellé illesztgető fordítói mesterséggel szemben, mely a kémiai keverékek élettelen monotóniájával hat. Jeles költői tehetségű műfordító a legritkább esetben győzheti le teljesen önmagát; talán az egyetlen Longfellow-t említhetnők ilyenül, s nagyon érdekes, hogy az angol nyelvű költészet mesterei közül éppen őt érte talán legélesebben a vád, hogy voltaképpeni eredetisége nincs is, legszebb eredeti alkotása, az "Evangeline" is a "Hermann und Dorothea" kölcsönfényétől ragyog. Babits egyik eredeti költeményében, a Homérról írt szonettjében kehelynek dicsőíti a görög énekes műveit, kehelynek, melybe "száz király szájíze beleévedt", - mi a babitsi műfordítások külön zamatául méltatjuk, hogy a babitsi költészet szájíze is megérzik rajtuk.
Babits fordítás-kötetének két legszebb darabja a Tennyson "Lótuszevői"-nek s a Wilde "Charmides"-ének magyar megszólaltatása, - éppen az a két darab, melyeket leginkább menteget az Előszó. A mézzel folyó tennysoni költészetnek s a drágakövekkel csillogó wilde-i művészetnek tökéletes közlői ezek a fordítások, noha bennük bánik legszabadabban a fordítói eszközökkel Babits. Érdekes lesz, ha a "Charmides" elejéről néhány strófát egybevetünk a fordítással. Már az első rímek ingerlő frissessége és enjambement-os átolvadása kitűnően érezteti az egész költemény buján kalandozó szövését és bukolikusan üde hangulatát:
Görög fiú volt. Borral és ízes
fügével hagyta el Sziciliát.
Gályája orrán álmodott. Vizes
szél nedvezé sötét fodor haját:
de nem törődött széllel és veszéllyel,
rengő székéről nézte csak, mily nedves, bús az éjjel.
Csupa remegés és csupa nedv és íz. Szebb magyar átültetése nem képzelhető ennek a strófának. Az eredetit nem követi nyomról-nyomra, de csak apró változtatásai vannak s éppen ezekkel válik az eredetivel egyenrangúvá. Az eredeti vesszői helyett pontok jelennek meg, rövid mondatok: mozgalmasság! A fiú Babitsnál "álmodik" a gálya orrán: a hangulat aláfestése! Az utolsó sor "dripping" - "csepegő" jelzője megváltozik, a magyarban "rengő" a görög fiú gályája, mert a fordító ügyel a strófa egyensúlyára s a nedvességet jelző (a harmadik sor végén már nagyon is exponált helyzeti energiájú "vizes" szó!) kitételek közé szükségesnek tartja újra bevonni a mozgás éreztetését, amit az eredeti más eszközökkel cselekszik, alliterációval: "wawe and wind". - Így hullámzanak tovább a kezdő strófák, mindenütt híven a Wilde intencióihoz, de ugyanakkor a babitsi nyelv jellegzetességével is. Itt-ott kimarad valami az eredetiből: Wildenál magas dombra kúszik fel a fiú, hogy a templomhoz érjen, a tejet bükkfa-kupába töltik az áldozatnál, Babits azonban új részletekkel kárpótol, melyek nem kevésbé szépek: elmondja, hogy a herald szava az estét jelzi, hogy az áldozati mézet még gyászolja a megrabolt méh s hogy a távolba haló éneket szüzek kara zengi. Érdekes tulajdonsága, hogy egy-egy elhanyagolt jelzőt pedánsan észben tart s utóbb felhasználja. Egyik helyen például az ő fordításába nem illik bele az "őr" szó mellé a "zord" jelző, de egy másik strófában megint szó kerül az őrökről s ekkor már beszúrja mellé a jellemző melléknevet, bár Wilde itt elejti. (Ugyanezt a fogást látjuk a Browning "Egy gondolában"-jánál, az eredeti "Smyrna" szavát, mely ott egy fa jelzője, később használja fel, egy szőnyeg leírására, jól érezvén, hogy itt nem is ennek a szónak a fogalmi pontossága a fontos, hanem az a dekoratív, buja színfolt, melyről kár volna lemondani, inkább tehát más fogalmi kapcsolatban él vele.) S mindeközben a Babits különös, olvatag zenéjű nyelvét halljuk, édesen áradó, szeszélyes fordulatait, melyektől az eredetinek itt-ott mereven ható sorai is átlelkesülnek. Wildenál például a teli hold csak "elönti ragyogó hullámaival a márványpadlózatot", Babitsnál így remeg a sor: "a teli hold a márványpadlót fénnyel ringatá".
Büszkén sorozhatja kincsei közé az új magyar irodalom Babits fordítás-kötetét. Kár azonban, hogy hasonló kincsekben ez az egyébként oly gazdag irodalom meglehetősen szegény. Alig egy-két műfordítónk munkássága sorakozik a Babitséhoz, holott különösen az új tehetségek megizmosodásához szinte feltétlenül megkívántatnék a fordítói erőfeszítés, ez a kitűnő izlés- és fejlődés-iskola. Nem azért kívánnánk több műfordítást, mintha halvány Ady- és Babits-utánzók bősége mellett holmi affektáló külföldi majmolás hiányát fájlalnók, de úgy hisszük, hogy éppen a külföldi költésnek saját nyelvünk eszközeivel való átélése igazi gazdagodást, tisztultabb önkritikát eredményez s csakugyan afféle költői "inasévek" fejlesztő hatását hozza magával. Gyönyörű, mikor teljes fegyverzettel ugrik elő az ismeretlenből az új tehetség, de ez a minervai mítosz egyre ritkábban esik meg s az új bajnokok többnyire esetlen pőreséggel bukdácsolnak. Ha elfogadjuk a Babits fordításainak jellemzésére az ő szavát: "vázlatkönyv", - szeretnénk minél több magyar tehetség kezéből egy-egy ilyen vázlatkönyvet.