Babits irodalomtörténete
szerző: Bálint György
Lenyűgözötten olvasom ezt a hatalmas kötetet, Babits európai irodalomtörténetének új, kiszélesedett, megbővült kiadását. Helyenként szeretnék felkiáltani: igen, ez az, amit homályosan éreztem, csak nem tudtam megfogalmazni, ez az az összefüggés, sejtettem, de nem láttam tisztán. A könyv tele van ilyen villámló, hirtelen megvilágosodó pillanatokkal. Más helyen úgy érzem, vitába kellene szállnom a könyv írójával. Néha szinte fáj, hogy ebben vagy abban a kérdésben miért nem gondolkozik úgy, mint én. Megvallom, szubjektíven reagálok erre a nagyszerű, szubjektív műre. Szenvedélyes írás, mint Babits Mihály minden munkája. Különös, fehéren izzó szenvedély ez, mely az előkelő, látszólag hűvös tanulmányhang mögül süt az olvasó felé. Nincs vonzóbb és varázsosabb egy ilyen fegyelmezett, „sorok közötti" szenvedélynél.
Babits irodalomtörténete tulajdonképpen egyetlen óriás lélegzetű esszé az európai irodalom fejlődéséről. Vagy szabatosabban: nagy kritikai hitvallás az irodalomról. Mialatt Babits írta, mialatt egyes írókat vagy műveket jellemzett – egy-két oldalon vagy akár csak egy-két zseniális sorban –, mindig az egészet látta maga előtt, az egyetlent, azt az örök, összefüggő folyamatot, melyet világirodalomnak nevez. Aki ezt a szempontot nem veszi figyelembe, az nem értheti meg igazán Babits irodalomtörténetét. „A világirodalom az emberiség tudatra ébredése" – írja, és ennek az ébredésnek fokozatait kíséri azután végig. Perspektívája tehát mindig általános – emberi. Ebből következik az utolsó fejezete (melyet az új kiadás számára írt); pesszimista kétkedéssel végződik. Egyik alcíme ez: A világirodalom bomlása.
Korunk irodalmáról ezt írja ebben a fejezetben:
„Ez az irodalom egyre kevésbé hasonlít a régi, egységes »világirodalomhoz«. Úgy tűnhetik fel inkább, mint a világirodalom bomlása. Nem is akar többé mindenhol és mindenkor érvényes és érdekes lenni. Többnyire megelégszik azzal, hogy egy nemzet számára érdekes, vagy legfeljebb csak egy kor számára… Aki a mai világirodalmat szemügyre veszi, annak először is ez a szétszakadozottság tűnik fel.”
A „barbárság és primitívség” nosztalgiáját tartja korunk egyik jellemző lelki és szellemi tünetének. A mai irodalom lényege, Babits szerint: „Az élet előtt való leborulás, az élet imádata." Az irodalom alárendeli magát az életnek, méghozzá a nagyon is gyakorlati életnek. Babits most is hű marad kitartó és következetes álláspontjához, mely az irodalmat az élet (helyesebben az élet mindennapi és gyakorlati követelményei) fölé helyezi. Ezzel a szemponttal erős vitába lehetne szállni, és a vita – más tájon és más történelmi pillanatban – talán sürgős és fontos volna. Ma azonban, Közép-Európa mostani történelmi helyzetében, Babits „l'art pour l'art"-magatartását, azt hiszem, másképpen lehet és kell értékelni. Az élet, melyet a szellem nevében visszautasít, intellektuális téren a féktelen irracionalizmus, politikai téren pedig a különböző válfajokban jelentkező fasizmus formájában uralkodik. Amikor Babits a világirodalom széttöredezése ellen tiltakozik, akkor tiltakozása a nacionalizmusnak, a vér miszticizmusának szól. Az az élet és az a politika, melytől az irodalmat óvja, valóban megérett arra, hogy óvakodjanak tőle. Politikamentessége ma határozottan politizáló gesztus az uralkodó politika ellen. Lehet, hogy egy másik, rokonszenvesebb politikával szemben is hasonló volna állásfoglalása adott pillanatban – de ez a mérlegelés most valahogy nem időszerű. Minden cselekedet értékét ahhoz a helyzethez kell mérni, melyben megtörténik. Babits irodalomtörténete, amely hatalmas kultúrcselekedet, szándékában és hatásában egyaránt reakcióellenes. Amikor ez a nagy költő nyíltan és határozottan tiltakozik az általános, emberi igazság nevében a nacionalista részletigazságok ellen, akkor szövetségesüknek tekinthetik mindazok a világnézeti, sőt, politikai mozgalmak, melyek egy általános, emberi igazságért küzdenek. Ezért van hatalmas új könyvének az esztétikain jóval túlmenő jelentősége.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!