Babits Mihály negyedszázada
| Babits Mihály negyedszázada szerző: Elek Artúr |
Negyed századévvel ezelőtt, amikortól fogva Babits Mihály a költői pályáját számítja, még kezdők voltak mindazok, kik ma bajtársai. Kezdő költő volt Ady is, bárha két verseskötetje látszatra már "mult-at jelentett. Az előző nemzedék tehetségesebbjei - az egy Ignotus kivételével, aki csak azután bontakozott ki - elöregedtek, vagy ami majdnem ugyanaz: elerőtlenedtek. Huszonöt év távolságából már megítélhető ma, hogy a magyar lyrai költésnek egy korszaka éppen végét járta, mikor Ady és kortársai megjelentek a színen.
Nehány évnyi időköz után követte őket Babits. Fiatal gimnáziumi tanár volt, az egyetemmel alig hogy elvégezte a dolgát. Jövő sorsa előre vetette árnyékát abban a módban, ahogyan fölöttes hatósága bánt vele, ahogyan egyik vidéki városból a másikba zaklatta és mintha számkivetést szánt volna neki, végül leküldte Erdély határára, a fogarasi havasok közé. Mindenhová elkísérték vigasztaló barátai: könyvei, olvasmányai, nagy műveltsége, mely már olyan ifjú korában rendkívüli volt. Vele ment ifjúi érdeklődése, fogékonysága, borongó alaptermészetén áttörő életörömre vágyódása. Mikor első versei megjelentek itt-ott, végül a Nyugat-ban, csodálatos csilingelés támadt az irodalmi tájakon. Költeményeinek zenéjére egymás után jelentkeztek ismeretlen kortársai, vele egyidősek, vagy nála is fiatalabbak. Hangjuk, de az egész habitusuk is újszerű volt, nagyon különböző attól, amit a közvetetlenül előttük járt költőnemzedékekben megszokott a közönség. Az új fiatalok, - Babits és társai - klasszikai és nyugati műveltségben nevelkedett ifjak voltak, jobbára tanáremberek. Nem úgy mint elődjeik, kik gyermekfővel buktak az ujságírásba és belőle, vagy a jogászkodásból verekedték ki magukat költőkké. Babits nemzedéke szokatlanul nagy kultúrájával vált külön elődeitől, de többi kortársaitól is. Berzsenyi kora óta először lüktettek föl magyar versekben akkora önkéntelenséggel klasszikai ritmusok és jelent meg bennük a görög mithoszok képzeletvilága. Ugyanakkor a nyugati irodalmak költői formái is rendre magyar tartalomtól elevenedtek meg, s költői nyelvünk a tűzben edzésnek és hajlításnak olyan próbáit érte meg, s általában a régiből megújhodásnak, a megszínesedésnek és a kifejezés árnyalataiban való meggazdagodásnak olyan korszakát, amilyenre Vörösmarty óta nem volt példa. Ez a csodálatos munka párhuzamos volt azzal, melyet kevesebb tudatossággal, de az ösztönnek annál ellenállhatatlanabb erejével Ady Endre végzett. Párhuzamos volt vele, de ugyanakkor kiegészítője, sőt ellensúlyozója is.
Ennek a költői csoportnak Babits Mihály volt a példamutatója. Az ő verselő merészsége szabadította föl kortársainak és követőinek merészségét is. Szegényrímű nyelvünket erőlködés nélkül is olyan könnyedséggel, hogy magától értetődőnek látszott, gazdagríművé fejlesztette. S bár formáért messze visszanyúlt a multba és a költés történetének minden korszakát bejárta érte, mégsem antikváriusi munka lett az, ami tolla alól kikerült, hanem élet. Babits művészetének gyökerei akármilyen messzire elnyúlnak is az emberi művelődés távoli világába, az éltető nedvet mégis a maga korából szívják. Az ifjú Babits éppen annyira a maga korának a fia és költője volt, mint az ifjú Ady. A tartalom, mellyel formáit megtöltötte, nem lehetett azért egyéb, mint a maga korának mondanivalója, az a világszemléleti mód, mely a maga korát jellemezte. Az ifjú Babits lelkes, de egyben kétkedő lélek is volt, a valóság talajától el nem szakadó, ahhoz ragaszkodó figyelő és érző kedély. Sensualitása, érzékenysége, erkölcsi felfogása, mint a maga korából fejlett tulajdonságok. Ettől a tartalomtól költészetének formái új színt és ízt kaptak, akkora életerőt, amelyből új hagyomány fejlődhetett.
Az "Irisz koszorújába és a "Herceg hátha megjön a tél is! kötetébe gyüjtötte ifjúkorának költeményeit Babits. Mikor a "Levelek Iris koszorújából finom sárga borítékú, selymesen gyűrődő papirosú vékony kötete megjelent, sokan megérezték benne az eljövendő újnak jelentkezését. A fiatalember, kinek sokirányú érdeklődése e kötet költeményeiben tükröződött, még innen volt az élet nagy élményein, a sorsmeghatározókon és sorsdöntőkön. A világ neki nagy játékszoba volt, melyben a természet és az emberi mesterség színes jelenségei mint a kaleidoszkópban keverednek egymással, tarka és furcsa alakzatokká és mélytüzű színképekké. Megragadta és megkötötte figyelmét a furcsa és szokatlan, de épp annyira kedve telt a hézköznapinak a naturalizmus nyiltságával való ábrázolásában. Mozdulatlan "csendéletkép-eket foglalt költeményekbe és még mesteribben érzékítette meg szavakkal, mértékkel és ritmussal az életszerűségnek azt a fokozott mozgalmasságát, amit a mozgókép képvisel. Az ég és a föld színjátékaiban gyönyörködött a fiatal Babits és a fiatalság lehetetlent-nemismerésével igyekezett szemének minden élményét versben fölidézni. Egészében az életörömnek könyve ez a kötet, de a megkötött életörömé, amely vágyakozásában már félig félelem és félig lemondás. A legtökéletesebben benne az akkorbeli Babitsot a "Sugár című költeménye fejezi ki. Ilyen volt borútlan óráiban, mikor a szép jelenségével szemközt minden érzékszerve kinyílt és fokozott működésnek indult, ilyen volt a töprenkedéstelen, az élet zengésére zengő lélekkel felelő ifjú Babits:
- Kályhában fellobog a láng,
- falon az óra elakad,
- ha büszkén a tükör előtt
- kibontod élő derekad.
Az az élmény, amely Babitsot költői működésének ebben a korszakában leginkább foglalkoztatta, költészetének magának az anyaga volt: a nyelv és azok az elemek, melyekből a nyelv összetevődik: a mondat, a szó s az utóbbi a maga elfogyaszthatatlan változatosságában, értelmi és zenei tartalmának és képet idéző formájának minden árnyéklatában. Nem egy ezidőbeli költeménye után úgy érzi az olvasó, mintha a költemény egyetlenegy szónak a kifakadása volna: olyan kibomlása a változatoknak és a belőlük fejlett új szó- és képelemeknek, mint azoknak a csillagoknak és fényes sziporkáknak serege, mely a kettényílt rakétából hasad ki és alakul azután önálló képek sorozatává az égnek sötétjén. A láthatatlan belső erőknek divinatórius megérzése volt ez a képessége, ahhoz a csodás tehetséghez fogható, mely a hegy mélyében fuldokló őserő helyét puszta ráérzéssel megtalálja s akaratával egyben ki is szabadítja fogságából.
A "Herceg, hátha megjön a tél is! kötetében új változatait ismertük meg Babits költői egyéniségének. Ez a könyv általában komolyabb tartalmú az előbbinél. A költőnek ritkábban játékos benne a kedve. Új tulajdonsága mutatkozik meg azonban: a páthoszra való hajlandósága. Mondanivalóját mélyebbről meríti, az örök nagy érzések, a szenvedélyek és bánatok kútjából. S előadásában a tárgy ünnepélyessé lesz és méretei megnagyobbodnak. Súlyos méltósággal telik meg. Ennek a kötetének főműve a "Laodameiá-nak a görög dráma módjára meghangszerelt megható elégiája. Mély emberi bánat magasztosodik benne mithosszá a költő nagyszabásu pathetikus előadásában. A motívum kidolgozásának tisztaságával és a dikciónak belső melegével ez a költemény Poliziano halhatatlan Orfeuszára emlékeztet. Babits költeménye mögött immár transzponált élmény érzik, azok közül való, melyek megtermékenyítik a költőt és felfokozzák életerejét.
A nagy élményeket azonban az ezután következő évek hozzák meg, sorukban elsőül az, melyben a világ harsonái elbődültek s az ég és a föld meghasadt az emberdüh kitörésére. A fiatal tanárból egyszerre üldözött vad lett, mert a költő benne versben megvallotta, hogy irtózik a háborútól. Bántották a költőt, üldözték a tanárt, el akarták vitatni az embertől a hazafias érzést. A lelki próbának nehéz idei voltak. Babits megismerte az enyhíthetetlen fájdalom érzését. Az új fájdalom olyan hangokat sajtolt ki belőle, melyek egyenesen a szívéből eredtek s melyekről művészi megfontolás, mérlegelés és számítás eredetük ismeretőjeleit le nem törülte. A költőben egybeolvadt az önmaga sorsán való bánkódás azzal a nagy bánattal, melyet a világegyetem megcsúfolásán érzett. A nagy érzéstől megsúlyosodott a hangja és mélységesen fájdalmassá lett. Ady még élt akkor és költészete még teli zengésű volt: de akik Babitsra figyeltek, megérezték már, hogy benne készül a kornak másik reprezentáló költője: a milliók fájdalmának megszólaltatója és számonkérője.
Érdekes változást mutat költészete ekkoriban formai tekintetben. A rímnek páratlan művésze elfordul a rímtől. Mondanivalójának természetéhez és jelentőségéhez méltatlannak érzi a csattanóra járó sorokat s azt az egész apparátust, mely a rím megcsendülését előkészíti. Sokszor hallottuk akkoriban tőle, hogy ha verset még ír egyáltalában, rímeset soha többé. A "Nyugtalanság világá-nak legtöbb költeménye - és köztük a legsúlyosabbak - valóban a «vers libre» formájában fogant költemény. Lassan, de súlyosan hömpölygő sorok, melyeknek sodrában, mint az áradt folyaméban, a hétköznapok és az útszéle hulladékai úsznak, törmelék és kicsavart gyökerű fa, lekaszált madárfészek és a szülék kezéből kitépett bölcső, parányi részecskéi annak a rettenetes pusztulásnak, mely a világon végigsöpört s melynek bömbölése, mire olyan messzire, az éjjel vakon robogó vonatig és az előtte széttáguló magyar tájékig elér, nyögés és sóhajtás lesz. A háború borzalma visszhangzik ezekben a verssorokban, melyeknek tartalma látszólag a valóság aprólékos és köznapi részeiből tevődik össze. De mekkora szorongás tölti meg az "Éji út sorait! Szorongás és együttérzés azokkal, kik halni tértek és fellázadás azok ellen, kik a milliók jaja elől becsukják fülüket. S ugyanez a fájdalom, hol elégiásan elborongva, hol nekiduzzadva és égrecsapkodóan morajlik az "Egy filozófus halálára írt költeményben.
A háboru folyamán gyakran olvastuk a panaszt, amely inkább vád, sőt vádaskodás volt, hogy költőinket a háború nem ihlette meg az elemek nagyszerű viadalához méltó alkotásokra. Petőfit mutogatták Adynak és Babitsnak, az ő példájára és a régidők más harci költőire hivatkoztak. De hallgattak Arany Jánosról, ki szintén írt harci dalokat, csakhogy azok sem hozzá, sem a háborúhoz nem voltak méltóak. A mi korunk lírikusai nem tudtak lelkesítő dalokat költeni, mert tele volt a szívük az eljövendő tragédia sejtelmével. Ady idegei már akkor remegtek belé, mikor a világ még nagy nyugalmasan aludt a béke párnáin. Babits azok közé tartozott, kik sok ideig hangtalanul, azután teljes lélekkel tiltakoztak ellene. Eleinte csak a hazáját féltette tőle, utóbb az egész emberiséget. Mert mellén előbbre haladt esztelen rohanásában a megvadult szekér, mennél több virágoskertet taposott agyon, annál inkább nőtt a költőben az egész mindenséggel való szolidaritása. Dithyrambusra nem sorakoztak szívében a hangok - az öröm abban az időben messze elkerülte -, csak gyötrő töprenkedésre, melynek magától kínálkozó formája lett a gondolatot darabokra tördelő, lassú járású "szabad vers. A hadvezérek és politikusok még a győzelemre fogadkoztak, mikor a költő már siratni kezdte azt, ami elveszendő volt. Az ószövetség prófétáinak kifakadásaira és felháborodására emlékeztet Babits Mihály "háborús költeményeinek tompa és fájdalmas dübörgése. Mint a bakacsínnal bevont dob, döng verseiből a gyász, amely múlhatatlanul eljövendő lesz. Prófétai erejüket, önmagukat marcangoló fájdalmukat csak ma, a jégverés után, érzi igazán a fogékony fül és szív.
Hazafiasabb költészet sohasem volt a Babitsénál. S mégis, alig múlt el a háború és fordult vissza egyensúlyhelyzetébe a világ, a hazafiságát kezdték ki itthon. Régi módszere a politikának és a politika mögé bujó alantas indulatoknak. Meg akarták bélyegezni, s egyideig úgy látszott, hogy meg akarják semmisíteni azt, kiben már akkor irígyei és tagadói is a kor reprezentáló költőjét érezték. Közelről láttuk abban az időben Babitsot. Láttuk, mint húzta ki fejét a kor fullasztó levegőjéből és merítette bele Dante költészetének feneketlenségébe. Feledést és bátorítást talált benne. S mikor búvárruhájában felbukott belőle, feledést és bátorítást hozott azoknak is, kik a mélyvizű forrás partján tehetetlenül tördelték kezüket. Azt a példát, amelyet ő kortársainak mutatott, a hazáért és az emberiségért való munkálkodás példáját a kétségbeesés idejében, soha el nem felejthetik azok, akik tanúi voltak.
Mi egyebet tehet a költő, mint hogy keresse, keresse és megkeresse azt, ami lényege, és azután tiszta formává alakítva kifejezze? Bár a költő élete az időben és térben kezdődik és múlik el, a lényege független tőlük. Független a korától és annak esetlegességeitől. Független a kortársak véleményétől, politikai megítélésétől, független a háboru és béke eszméjétől. A költő lényege egy nagy és mély lélekzet, mely mint a hóolvasztó és termékenységet fakasztó tavaszi szél árad végig a világon és megmelegíti a hűvös emberi szíveket. Megmelegíti őket és kicsiráztatja bennök a legelemibb és egyben a legbonyolultabb érzéseket: az örömet, a bánatot és ami mindent magában foglal: a szeretetet. Ezt cselekedte Babits is huszonöt esztendő munkájával.