Babits Mihály „Vihar”-fordítása
szerző: Tóth Árpád
Babits Mihály új „Vihar”-fordításának fö érdeme, hogy zavartalan élvezettel olvashatjuk végig nemes magyar nyelvünkön minden időknek ezt az egyik legbájosabb költeményét. Szász Károly régi fordítása nem volt rossz, Babits a maga új fordításának előszavában elismeréssel említi elődje munkáját s magában a fordításban is átveszi Szász egy-két kifejezését, nemcsak a prózai helyeken, hanem itt-ott a jambusos soroknál is (pl. a negyedik felvonás elején: „Minden eskü szalma a vér tüzének” – mindkét fordításban azonos). Olykor Szász rímeit is megtartja Babits (pl. Szásznál: a kopár bérctetőt hagyd oda, ím általam az ég fő asszonya hív; ez a rím Babitsnál is így van). Zavarta azonban Szász művének élvezetes olvasását a fordítás-gyáros Szász sok futtában papírra vetett döcögőssége (Milánót „Milán”-nak mondja; sok ilyen erőszakos jámbusa van, mint: „de halhatatlan végzet áltʼ enyém”; olykor furcsa bogarai vannak, mint pl. mikor a „mindkettő” kifejezés helyett az elavult „monnó”-t erőszakolja). E nem nagy, de mindenesetre bántó hatású hibák Babitsnál kiküszöbölődtek. Az új fordítás sima szórendre igyekszik, a szöveg könnyű és értelmes beszélhetőségére s ennek kedvéért sokszor a sorok tiszta jambikus lüktetését is feláldozza (pl. Mondhatod szép fiúnak – a sor trochaeussal kezdődik). Viszont olykor a hibás ritmust más ritmusfogással javítja, mint az idézett példában is, ahol az atya szavát: „Mondhatod szép fiúnak”, Miranda ugyanúgy ismétli, a maga elragadtatásának új jelzŐjével, az „isteni” szóval toldva meg: „Mondhatom isteni szép fiúnak” s ily módon a leány elragadtatása, egy friss szó befűzésével, elevenebbül hat. (Shakespearenél és Szásznál jobb a jambus, de viszont teljesen különböző a két mondat. Az angolban: „thou mighst a goodly person” és „I might call him a thing divine” és Szásznál: „Csinos legénynek mondanád”, továbbá: „Isteni alaknak mondanám.”)
Babits fordításának azonban a gyönyörű költemény zavartalan élvezhetőségén kívül más érdemest is méltatnunk kell. Ezek közül első az, melyre műve előszavában maga is méltó önérzettel mutat rá: a sorról-sorra való fordítás, Szász toldaléksorai helyett. Babits kiváló fordítói készségét mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy e szigorú fordítói elv szoros megtartása mellett is hívebb tud maradni az angol szöveghez, mint elődje. Szép példája ennek az a pár sor, melyben Ferdinand fogadkozik, hogy nem lopja meg Miranda szüzességét. Babits sorai: „Se legparáznább szellemem sugalma nem olvaszthatja vak kéjjé szerelmem, hogy élét venné aznap ünnepének…” stb. E három tökéletes lejtésű sor feláldozza ugyan az eredeti szöveg „honour” szavát, de azt a „szerelem” szóval teljesen elfogadhatóan pótolja, mert ily módon az angol sorok minden fordulatát és képét (főleg a nehezen beilleszthető „take edge” „élét venni” kifejezést) sértetlen hűségben szólaltatja meg magyarul. Szásznál négy sort találunk a három helyett; a „suggestion” szót az ügyetlen „csáb” szóval fordítja s az „élét venni” képet teljesen elejti, hogy a kétes szépségű: „meglopjam édét (!) a nap gyönyörének” kifejezéssel pótolja, ahol a „gyönyör”, meg az „éd” igen sántán fedi az angol „celebration”-t. S meg kell említenünk, hogy Babitsnak a maga tömör három sorában még egy „cheville”-re is jut helye: a „kéj” szó elé még beillesztett egy jó jelzőt, a „vak” melléknevet.
Babits fordításának további érdeme a nagyobb pontosság. Nem akarjuk a példák máris hosszadalmas sorát sokkal szaporítani, csak rámutatunk, hogy az említett Prospero és Ferdinánd-jelenet is bővében van ilyen pontosabb fordítási helyeknek. Babitsnál Prospero élete egy „szálát” adja Ferdinánd kezébe, (Shakespearenál is „thread”). Szász az itt furcsán ható „ideg” szót használja, Babits Hymen lámpását említi (az eredetiben is „lamps”), Szász „szövétnek”-ről beszél stb.
Babits fordítását jellemzi, hogy a személyek mondókái külön, egyéni színt tudnak kapni, külön hangulatot, vagy melegséget. Szásznál ez inkább csak a népies helyeken sikerült. Igen szép például Babitsnál a gyöngédségnek az a sok fokozata, mellyel Prospero Arielt becézi: „csibécském”, „buzgó kis Ariel”, „te kedves Ariel”, míg Szász a színtelenebb „hű cselédem”, „kegyencem” kifejezéseket használja. Ez egyéni hang-jellemzések során Babits merész, de tagadhatatlanul friss és eleven hatású szóhasználatokhoz nyúl, pl. ilyen szavai vannak: „gilt”, „egzercéroz”, „szerencse-mama” stb. Érdekesek és jól sikerültek Babits szójáték-fordításai is, melyek Szásznál olykor teljesen elejtődnek. Legkedvesebb és Arany Jánoshoz méltó bravúrú a „widow Dido”-nak „zsidó Didó”-val való fordítása. Szász itt egyszerűen „özvegyet” fordít, holott a szellemeskedő udvari urak tréfájában fontosabb a „widow”-nak a „Dido”-val furcsa összerímelése, mint magának a használt jelzőnek az értelme.
Végül emlékezünk meg Babits fordításának arról a tulajdonságáról, mely nem fordítói érdem, de mégis a szép fordítás olvasásának külön gyönyörűsége, t. i. a versek „babitsosság”-áról. Főleg a rímes részleteknél jelenik meg ez a tulajdonság, mely abban áll, hogy anélkül, hogy az eredeti szöveg hangulatát, vagy a fordítás hűségét zavarná, a rím- és fordulat-kezelés Babits gyönyörű lírai verseire emlékeztet bennünket. A negyedik felvonásban van egy rímes tündérjáték, mely már Szász Károlyban is igen ügyes átültetőre talált, de amely Babits fordításában különösen érdekes és szép. „Sásfüzéres és örökszelíd szemű nimfákról” „vándor vizek kanyar ágyairól” hallunk, a „csalitod” szóra remek, babitsos rím a „csalatott” szó; a szivárványról ezt olvassuk:
„Sáfrányszárnyadról kapja a virág
A mézes harmat enyhe záporát;
S duplán a dombok messze csokrain
Kék íved koszorúzza bokraim.”
A magyar nyelv ily művészi és egyéni zengése egy hű és fordításnak is remek munkában őszinte elragadtatásunkat kelti fel.