Babits Mihály összes versei (Szerb Antal)
szerző: Szerb Antal
Nem tudom nem a vallomás hangján kezdeni. Pálfordulásokban és önmagam ellen fordulásokban gazdag életemben, - noha nem volt mesterem, akit meg nem tagadtam volna tovább vezető nyugtalanságomban, - nem emlékszem egy korszakomra sem, amikor ne olvastam volna újra és újra Babits Mihály verseit. Mint fiú, egy véletlen, egy kedves osztálytárs által hozzá irányítva, ezeken a verseken át eszméltem rá az irodalomra és arra, ami bennem az irodalomra reagál. Mint fiatal ember az ő hangjára és az ő hangján megszólaló Dantéra figyelve igyekeztem felemelkedni egy idealisztikus világszemlélet purgatóriumos magaslataira és első tudományos kísérletem arra irányult, hogy ennek a hangnak megfejtsem a titkát az irodalomtudomány számomra akkor újszerű módszereivel. Amikor pedig íróvá öregedtem, Babits minden egyes verse úgy érkezett hozzám, mint a hívőhöz a pápai bulla, mint csapattiszthez a fentről jött parancs, mint külországban élő követhez a titkos utasítás. És mégis, most, miután újra-olvastam az egész költői oeuvret, időrendi, történelmi összefüggésében: mintha eddig nem is ismertem volna, úgy elámultam meredek nagyszerűségén és mondataim zavartan, hipnotizálva sorakoznak ekkora fény előtt.
A kritikus ne valljon, hiszen őrá senki sem kíváncsi - ezeket a sorokat csak azért mertem előrebocsátani, mert tudom, nemcsak magamról beszéltem bennük, hanem társaimról is, akik együtt nőttünk fel, együvétartozókká, a Babits-versek olvasztótüzében. Amit Babits Mihály két évvel ezelőtt egy kedvetlen percében olvasott egyikünk fejére, az egész «nemzedék» nemesi oklevele lehetne: «Szellemi attitűdjét seholsem érzem egészen idegennek: Még mondatainak hangsúlyával is mintha olykor az én mondataimat idézné.»
Nem mintha és nem olykor. Nem akarjuk tagadni, mert büszkék vagyunk rá. Mondataink hangsúlyában az ő mondata, az általa újjá formált magyar mondat kísért, nem tudnánk magunkhoz való mondatokat írni, ha az ő mondatainak emléke nem élne bennünk. Mindnyájan, több-kevesebb sikerrel, a Babits-stílushoz tartozunk. Idővel ezt világosabban fogják látni, mint ma akár magunk is.
A művészettörténészek azt tanítják, hogy a római Il Gesů-templom volt az első barokk székesegyház és azok a barok templomok, amelyek idővel az egész katolikus világot elborították, mind az Il Gesů leszármazottjai. A kortársak bizonyára nem voltak ezzel olyan tisztában, mint az utókor; még maguk a templom-építők sem. Így építettek, barok módra, mert azt érezték, nem is lehet máskép építeni, ez az egyetlen módja annak, hogy a kor architektonikus kifejezésre juttassa korszerű, addig-még-nem-volt Isten-élményét. Azt sem tudták, hogy bizonyos «stílusban» építenek. Csak az utókor látja tisztán, hogy ez stílus volt és hogy ez a stílus valahol elkezdődött, hogy ezt a stílust valaki megteremtette.
Mai magyar írnitudásunk Il Gesůja Babits Mihály költészete. Minden ott kezdődött, a Babits-féle mondastruktúrában. Van egy alapmondat, amit mindannyian variálunk magunk-tudatlanul - ezt az alapmondatot Babits Mihály írta le, verseiben.
Valamikor sokat küszködtem azért, hogy megtaláljam ennek a mondatnak a titkát, hogy fogalmilag ki tudjam fejezni, ki tudjam elemezni szabályát és varázsát. Akkori megállapításaim ma már nem elégítenek ki és fel is adtam a harcot. A mondat titka nagyon nagy titok, talán a legnagyobb misztérium az irodalomban. Sievers nyomán német tudós-iskolák foglalkoztak azzal, hogy megállapítsák az egyes költők egyéni mondatvonalát, különös sárgaréz-idomok kígyózásával ábrázolták, lekottázták, virágornamensekhez hasonlították - azt hiszem, mindez sarlatánság. A mondatritmusban van valami feloldhatatlan, aminél meg kell állni, mint a fizikában az elektronnál és a biológiában a génnél. De annyi bizonyos, hogy minden irodalmi forradalom abból állt, hogy valaki megteremtett egy új mondatot.
A régi magyar irodalom terjengős, férfias, de költőietlen mondatát - Virág Benedek, Berzsenyi és Kölcsey pionirmunkája után - Vörösmarty tette zengővé, költőivé, romantikussá, XIX. századivá. A magyar irodalom száz évig Vörösmarty mondatából élt, amelyet Petőfi leszállított a ritka levegőjű csúcsokról az alföldre és Petőfi merész és veszedelmes formabontása után Arany János újra klasszikus méltóságba ráncolta redőit. A XIX. százaz elején Ady Endre a megmerevedett magyar mondatot felrobbantotta. Nyelvi tette beláthatatlanul nagyszerű és üdvös volt, szükséges, mint egy vihar és mint egy forradalom - de ma már látjuk, hogy szerepe a rombolás volt, nem az építés. Adyt nem lehetett folytatni, Adynak nem voltak tanítványai, csak utánzói. Ahhoz, hogy valaki a nyelv szerteszét dobált tömbjeiből ciklopsz-falakat tudjon összerakni, Ady Endre zsenialitása kellett; a törpék csak cirkuszias komikummal erőlködtek az óriási kövek között.
A továbbépítés Babit Mihály feladata volt. Ő nem szakított a régivel, hanem megújította azt. A legnemesebb magyar nyelvművelő vonal vezet rajta át: verseiben Arany János hangja él megifjulva tovább, mint ahogy Arany János verseiben Csokonai és Csokonai verseiben Gyöngyösi István hangja. Ennek a hangnak, ennek a mondatnak a mai beszélt nyelvhez édeskevés köze van, Gyöngyösihez még mindig közelebb áll, mint mondjuk a színházak és újságok nyelvéhez. Mindig nagyon jól tudjuk, mikor írunk beszélt nyelven és mikor írunk irodalmi nyelven, vagyis úgy, ahogy Babitstól tanultuk. Ujjainkban érezzük a Babits-megteremtette mondat szabálytanát; tisztában vagyunk vele, most egy kétszótagos szó kell, a második szótagban lehetőleg á-val vagy ó-val, most meg egy ige kell, itt nem lehet befejezni, itt viszonyt be kell fejezni a mondatot. De szavakba foglalni nem tudjuk ezeket a szabályokat, csak érezzük: így lehet csak írni, nem máskép. Ez a stílus.
Az új mondat természetesen mindig új szellemi állásfoglalást is jelent: a mondat a templom fala, de a templom elsősorban a tér, amelyet a fal körülvesz. Babits Mihály költészetében a magyar kultúra új szintézisre jutott egy új Európával. Mikor a Nyugat-mozgalom megindult, megint «elmaradtunk», mint annyiszor és oly sokféle értelemben, a magyar századok folyamán. Ady Endre tette itt is a felszabadító robbantás volt. Gátakat tört, áradást csinált, utat nyitott a Vereckével szembenlévő kapun át. De az új Európát Babits hozta be. Műve a teljes új irodalom magyar képe-mása. Nem maradt érzékelten semmi értékes és igaz eszme- és formaáramlat iránt sem és mindmáig ő az, aki a legérzékenyebben reagál mindenre, amire Nyugat felé reagálni kell. Ha valaki meg akarja majd írni a magyar szellem történetét a XX. század elején, a leghelyesebben úgy fog eljárni, hogy sorra veszi Babits költői pályájának egyes fejezeteit és hozzácsoportosítja majd az eszméket és a szerzőket.
Mily csodálatos egység a sokféleségben Babits költészete! Nincs költő, aki kevésbé volna monoton, mint ő. Első köteteinek játékos korszakában úgyszólván minden egyes vers kísérlet valami érdekes irány vagy modor magyarba plántálására: görög és angol, francia és latin, ókori és biedermeier lehetőségek csillannak fel. Azután jönnek az aktuális új áramlatok és Babits lépést tart velük, versenyt az esztendőkkel: szabad-vers és a kollektivista líra, az expresszionista kitárulás és a Valéry-s új elzárkózás mind megtalálják magyar hangjukat Babits szintézisében és Babits azok közé a ritka alkotók közé tartozik, akik még a tanítványoktól is tudnak tanulni, ha érdemes tanítványokat neveltek maguknak. És ebben a nagy gazdagságban mégis minden a helyén van a nagy épületben, nincs egy sora sem, amiben ne lehetne első megcsendülésre megismerni Babits hangját, Babits fáradt és nemes páthoszát, azt, ami benne csak-egyszeri és teljesen utánozhatatlan.
A sokféleségben rejlő egység nagy scholasztikus paradoxiáján kívül az időrend, Babits kötészetének történelme az, ami leginkább ámulatba ejt, mikor az egész oeuvret egyszerre, összefüggően olvassuk el. Mily gazdag, izgalmasan változatos út, az első versektől a legújabbakig! Mennyi jelentékeny állomás, mennyi lélekzetelállító kilátási pont és mégis milyen belső logika vas törvényszerűség az út menetében! Levelek Irisz Koszorújából: a fiatal költő örül a csodának, ami vele megesett, annak hogy megtalálta a hangot, az új mondatot; nem tud betelni vele, százféle új játékban próbálja ki bűvös erejét. Herceg, hátha megjön a tél is...: a hang mélyebb lesz, a játékos fájdalmakon igazi, bár rejtett végzetérzés csillog szemérmesen keresztül és felzúgnak a Laodameia antik magasságú kórusai: Recitativ: az eddig büszkén és diadalmasan magányos költő szembetalálja magát a magány elviselhetetlenségével és az országra zúduló katasztrófák észrevétetik vele a realitást, amely önként emelt falain kívül terül el. Nyugtalanság Völgye: a nagy fordulópont Babits pályáján, a teljes megérés kora. A költő megtalálja az utat a szenvedő magyar közösség felé, vagy inkább a közösség fájdalma oly mindent elborító, hogy a költőnek is meg kell nyílnia feléje. A játékos strófák rímei komor zengésű, zsoltáros szabad-verseknek adnak helyet és fellép a későbbi Babits-versek legfőbb problematikája, önzés és szeretet harca a lélekben. A szeretet győz; a kötet még hozza a régebbi keletű, nietzsches verset a béka-pápáról, az önzés himnuszát, - de ez már búcsú a fiatalság elzárkózó individualizmusától. Sziget és Tenger: újabb fordulat. Menekül a vigasztalan közösség elől a hegyre és a szigetre, vissza a rímhez és vissza a magányba. De ez a magány már nem az önző, hanem a szerető szív magánya, azé, aki élete minden mozdulását társával osztja meg és a hegyi próféta magánya, aki nem rideg elzárkózásban ül fent az Előhegyen, hanem aggódva és keserűen figyeli, ítéli és irányítja is a lenti eseményeket. - Az Istenek halnak, az Ember él és Versenyt az Esztendőkkel: a hegymagasságra ért ember bátor és példaadó küzdelme a sorssal, a lélek szorongásai és meg-megújuló diadalmai a törékeny test fölött és a szellem bánatos, de kemény diadalmai az anyag és az európaszerte dühöngő «Vadság» fölött. A költő attitűdje most már tudatosan végérvényes és a köznek szóló, példaszerű: megmutatni, felmutatni, hogy él a Szellem embere a szellemgyalázó korban.
Megint, úgy érzem, meg kell kockáztatnom egy szubjektív vallomást. Számomra az első három kötet a legkedvesebb, mert azokon nőttem fel és fiatalságom legszemélyesebb emlékeivel folynak össze az emlékezetben. Ezeket a verseket mormoltam és dúdoltam magamban az ifjúkor magányos utjain, és amaz utaknak emléke örökre bennük kísért. Ezekből a versekből tanultam meg élni, belső törvények szerint. Finom dekadenciájuk, fojtott erotikájuk felidézi az ifjúság édes és súlyos boldogtalanságait. Most, hogy újra-olvasom őket, egy-egy sornál megdöbbenve eszmélek rá, hogy ezt a sort is Babits írta: mert annyira hozzámnőtt, mintha testrészem lenne és már el is felejtettem régen, hogy kitől és honnan eredt. De még ez a lírai elkötelezettség sem vakít el, tudom, hogy a költő pályája a Sziget és Tenger kötettel ért legmagasabb fokára.
Micsoda út! - kiáltom megint, - micsoda örvények fölött, a keserűség micsoda tengerein által, micsoda felhők és sárkányok között, micsoda nem-álmodott emberentúli szédületekbe ragad fel a kötészet Királyi Útja!