Babits Mihály és a világirodalom
| Babits Mihály és a világirodalom szerző: Szerb Antal |
Kevés költőnk volt, aki annyira világirodalmi jelenség lett volna, mint Babits Mihály, akit az elmúlt héten kísértünk utolsó útjára. Nem arra gondolunk, hogy művével mennyire szerepelt a világ közönsége előtt, a világ irodalmi tudatában. A San Remó-i nagydíj neki ítélésekor Olaszország figyelme feléje fordult, egy-két műve, így a Gólyakalifa megjelent külföldön fordításban. De ha magyar írókról van szó, nem a külföldi ismertség és a külföldi siker a mérlege annak, hogy mennyire világirodalmi jelenség. Óriási külföldi sikereket értek el színpadi szerzőink és regényíróink közül olyanok, akik nemcsak nem világirodalmi, de egyáltalán nem irodalmi jelenségek – viszont csodálatos, európai, összefoglaló költőinkről, Vörösmartyról és Arany Jánosról úgyszólván semmit sem tud a külföld. „Mert néma gyermek minden kismagyar s a nagyvilág nem érti meg szavát” – mondta Babits Mihály barátja és költőtársa, Kosztolányi Dezső. Magyarországon egy műnek vagy egy költőnek a világirodalomhoz való hozzátartozását nem a gyakorlati valóságon kell mérni, hanem azt kell nézni, vajon virtuálisan hozzátartozik-e ahhoz a magasztos és inkább csak elvben létező egészhez, amelyet világirodalomnak nevezünk.
És ebből a szempontból mondjuk, hogy Babits világirodalmi jelenség. Nemcsak értékére nézve kétségkívül világirodalmi formátumú író. Hanem világirodalmi író volt funkciója szerint is: működésével állandó és intenzív részt vett, minden magyar írónál inkább, a világirodalmi folyamatban. Sőt őneki jutott az a feladat Magyarországon, hogy állandóan tudatosítsa, hogy létezik egy világirodalmi folyamat, és neki jutott az a feladat, hogy a magyar irodalomnak a világirodalmi folyamattal való kapcsolatát állandóan fenntartsa. Hogy elköltözött közülünk, talán ez lesz az a pont, ahol leginkább pótolhatatlan.
Egy régebbi tanulmányában, amelynek a Magyar irodalom címet adta (Irodalmi problémák, 1917), gondos elemzés alá vette, mi lehet egy kis nemzet szerepe általában a világirodalomban, és mi a magyaré különösen, és viszont milyen szerepet játszik a világirodalom a magyar irodalomban. Arra a megállapításra jutott, hogy az egész magyar irodalmon két irány húzódik végig: „az egyik a nemzeti vonások konzervatív megőrzésére törekvő, minden nyugati hatástól dacosan elzárkózó; a másik ezt az elzárkózást megvető és gúnyoló, európai minták szerint forradalmian újító”. A magyar irodalom története, úgy látja, abból áll, hogy időnként fellépnek újítók, akik nyugat felől új eszméket hoznak, és azokat magyarrá akarják átalakítani lelkük és költészetük tüzében – és szembe találják magukat a nemzet és az írók zömével, amely makacsul ragaszkodik a régihez, a hagyományoshoz. De idővel az újítók újsága mégis átmegy a köztudatba, és a nemzet kincse lesz; most már ez az a hagyomány, amellyel a legközelebbi újító szembe találja magát. Így álltak szemben a kereszténység nyugatról jött terjesztői a pogány hagyományokkal, így állt szemben később a Balassi-féle humanista költő a Tinódi-féle regöshagyománnyal, így állt szemben az európai Zrínyi a népszerű, mert hagyományhűbb Gyöngyösivel, a nyelvújítók a maradiakkal, Széchenyi a konzervatívokkal, Petőfi Pató Pál úr magyarjával, így áll szemben, mondja halkan, inkább a sorok közt, ő és nemzedéke is a nem-értő többséggel.
A magyar irodalom fejlődéstörténete abból állt, hogy az újítók, akikről Babits Mihály említett tanulmányában beszél, időnként szintézisre hozták az új világirodalmi tartalmat a magyar költészet speciális mondanivalójával és formai lehetőségeivel. Babits Mihálynak és nemzedékének fellépése előtt az utolsó szintézist Arany János neve jelentette. Arany János a világirodalomból hozta a Petőfitől örökségül kapott agrár-demokratikus „népnemzeti” világképet és azt a realista, pontos lélek- és tájábrázoló készséget, amely a XIX. század közepén az egész európai és amerikai irodalomban uralkodik, továbbá a század historizmusát s a balladák iránti közös-európai rokonszenvet. Szóval azt a világirodalmi állomást, ami a külföldön Hebbel, C. F. Meyer, Tennyson, Longfellow, Leconte de Lisle, hogy a legfontosabb neveket említsük. Ezt az általános irodalmi tartalmat és ízlést egyesítette bizonyos magyar hagyománnyal, a Gyöngyösi-Csokonai-féle nyelvművészet, a leggazdagabb magyar verselés iskolájával.
Arany János óriási alakja sok évtizeden át úgy tornyosodik a magyar irodalom fölött, mint Goethéé a német fölött a XIX. század első felében. Egymás után epigonnemzedékek nőnek fel Arany János bűvöletében; nem tudnak tovább menni, abból a szintézisből élnek, amelyet Arany János létesített Magyarország és a világirodalom között. Ez a szintézis a század végére teljesen elavul, a világirodalom folyama maga mögött hagyja, és ezáltal a magyar irodalom izolálódik az általános fejlődéstől. Ez az oka az elmaradottság érzésének, amely a XX. század első felében a világirodalmi tájékozottságú magyarokon erőt vesz.
Az új szintézis elsősorban Babits Mihály érdeme. Anélkül, hogy kétségbe lehetne vonni Ady Endre költői és eszmehozói zsenialitását, a világirodalommal felvett új kapcsolatok nem neki köszönhetők, hanem azoknak a halkabb és nála sokkal műveltebb költőknek, akik tudatosan néztek szét a világirodalom remekei között, amelyeket az epigonsorba süllyedt magyar költészet asszimilálatlanul hagyott, kiválogatták belőle azt, ami magyar földre átplántálható, és türelmes, szeretetteljes, áldozatos munkával átplántálták. Ezek a költők Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula és nemzedékük többi kiváló tagja, de éppen a sokoldalúság, a kultúraközvetítő hajlékonyság szempontjából messze kimagaslik közülük Babits Mihály.
Mi volt az a világirodalmi újság, amit Babits Mihály egyesített a magyar szellemmel feledhetetlen költeményeiben és nemes ötvözetű prózai írásaiban? Egy annyira összetett és gazdag világot, lévén ő a legsokoldalúbb és legtájékozottabb magyar géniusz, hogy ma még fel sem tudjuk mérni egész kiterjedésében. Élete nekünk, híveinek és rajongó tanítványainak szemében fájdalmasan rövid volt, de mégis elég hosszú ahhoz, hogy oeuvre-je több európai nemzedék egymásra következő vívmányait olvassza magába.
Ifjúságának legfőbb mesterei Baudelaire és Swinburne voltak. Babits megteremtette a magyar lírában azt az új költői nyelvet, amelyet a franciában Baudelaire és az angolban Swinburne: a régebbi költői nyelvnél hasonlíthatatlanul tömörebb, árnyalatosabb, gazdagabb dikciót, amely alkalmas arra, hogy a modern lélek bonyolult, nyugtalan világát kifejezze. És az új nyelvvel beköltözött a magyar lírába az az erkölcsi nyugtalanság is, amely nem tudja kérdezés nélkül elfogadni a nyárspolgári tömeg erkölcsi értékítéleteit, hisz az egyén szabadságában, és a jó és a rossz fogalmának új, magasabb rendű megfogalmazását keresi.
Babitscsal költözik be a magyar irodalomba a századvég valamennyi újromantikus vonása, mindaz, ami lázadás a régebbi nemzedékek nagyon is földhöz kötött, fantáziaszegény realizmusa ellen. Ilyen a szimbolizmus, amely tájak, tárgyak, színek hangulatában felleli a sejtelmes érzelmi tartalmat, a rejtett és fogalmilag ki sem fejezhető értelmet; ilyen a klasszikus ókor teljesen újszerű, modern átélése, amely Babits csodálatos Laodameiájában ölt testet. Adekvát magyar hangon szólaltatta meg a századvég schopenhaueri pesszimizmusát, amely oly szívesen fordult vallástörténeti képzetekhez. Bevitte a magyar költészetbe a századvég artisztikus hajlamait, festményekről és szobrokról írt versek formájában. Továbbá az impresszionizmus nagyszerű technikáját, amely a költőt képessé teszi leheletszerű, elfutó hangulatok megragadására.
De a századvég csak az első állomás. Az 1914-1918-as világháború nagy nemzeti és világmegrázkódtatása őt is, mint a külföld nagy költőit, ráeszméltette arra, hogy a költő a közösség tagja, és a közösség fájdalmát kell énekelnie. Mint az amerikai Whitman, mint a francia Claudel, ő is áttért a szabad versre, amelynek szélesen hömpölygő ritmusai oly alkalmasak a közös emberi megrendülések kifejezésére. Kísérletező és kíváncsi művészlelke nem maradt egészen idegen még a háború utáni évek különc izmusaitól sem, ezekből is felhasznált annyit, amennyit higgadt költői vérmérsékletével s a magyar szellemmel összeegyeztethetőnek tartott.
De a részletek feltárása, Babits valamennyi világirodalmi kapcsolatának sorravétele csak hatalmas összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányok eredménye lehetne. Érjük be azzal, hogy még megemlítjük: Babits lelkesen részt vett a külföld nagy irodalmi polémiáiban is, nagyszerű sorokban szólt hozzá az Írástudók árulásáról szóló vitához, amelyet Julien Benda indított meg. Költő volt, aki állandóan figyelt; figyelte elsősorban belsejének hullámverését, amelyet verseibe öntött. De figyelt kifelé is, minden lázasan érdekelte, még betegágyán is, ami irodalom. Figyelt kifelé, a határokon túlra, érezte, őt terheli a felelősség, ha a világirodalom valami jövőt hordozó újsága anélkül múlik el, hogy a magyar irodalom leszűrje belőle azt, amire szüksége van. És figyelt állandóan a határokon belül is, a magyar irodalom nívójára, amelyet ő a világirodalommal egy szintre hozott, és semmi sem fájt neki annyira, mint ha olyan jeleket kellett látnia, hogy utána a magyar irodalom megint vidékies elmaradottságba fog süllyedni, és kiesik a világirodalom éltető áramából. Szívesen hasonlította össze magát Kazinczy Ferenccel, irodalmunk régi, nagy és szelíd harcosával, és őrá magára is illenek a szép szavak, amelyeket Kazinczyról írt: „A magyar irodalomnak eleven világirodalmi lelkiismerete volt és éppen ezáltal lett nagy nevelőjévé; mert a legjobb nevelő a lelkiismeret.”