Babits Mihály: Az európai irodalom története (Kázmér Ernő)
szerző: Kázmér Ernő
Babits Mihály, aki küldetéses szelleme minden nyugtalanságával az emberi műveltség legtávolabbi pontjáig ért, és költői lelke tradíciókhoz nőtt csodálatos kivirágzásával az emberiség vezető elméinek legnemesebb, legmagasabb eszméit közelítette meg, irodalomtörténetet írt. Minden idők magyar lírájának e legbensőbb érzésű, legkulturáltabb költője és a lélektani, érzelmi zavaroktól fűtött regényíró, évszázadok egymásba folyó történésén át Európa irodalmi életének távlatából az európai kultúra fejlődése kiteljesedését ihletett művészete világnézetén át teljes egységben, szinte egyetlen nagy lélegzetvétellel láttatja. Olyan merész, szokatlan kísérlet ez, hogy igaza van annak a kritikusnak, aki új könyvét a világirodalom regényének nevezte el. Mert ez a tanulmány, ez a babitsi lírán felülkerekedő, filozófusi esszéit betetőző kísérlet – a jövő irodalomtörténésze bizonyára ettől számítja a magyar esszéirodalom világirodalmi jelentőségét – kristályos forrása az író történelmi-irodalmi összefüggéseket kutató, nemes lázának, igazságot kereső művészi céljának, amely a hit és a vallás dogmáiban is az áhítatos szépséget manifesztálja.
A szépség áhítata áll Babits Európa irodalma történetének középpontjában, az a szépség, mely nyelvi és földrajzi határokon át feltartózhatatlan erővel sodorja egymás felé Európa népeit. Nincs külön irodalom, a világirodalom nemcsak annyi, mint az egyes nemzetek irodalmainak összessége, hanem „egységesen összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés”. Szabad-e ily bevezetés, ily felzendülő nemes nyitány után a bibliográfus egyvonalú pepecselésénél vagy a világirodalmi kézikönyvek méhszorgalmú adatgyűjtésénél vesztegelni? Ebből az elgondolásból forrasztja egybe az író minden nemzet irodalmát, ebből az elgondolásból indul el az [832] emberiség teremtő szellemének soha sem lankadó fejlődése, s ez a goethei látomás fűzi testvérekké a nagy teremtőket, akiknek mindegyike egy hatalmas épület márvány- és dús aranyozású boltívek fölé boruló, csodás kupolájának: a világirodalomnak örök pillérei. A Babits emelte csodás kupolának három hatalmas oszlopa: az ókori görög-latin, a középkori keresztény és az újkori angol irodalom története. Az ókori görög irodalom a gondolkodás hajnala, az ideális és harmonikus szépség tökéletességre törekvése, a húst és vért eszmévé oldó platóni élmény költői feszültsége s a friss, a szabad, az ősi erotikát zengő pásztorköltészet. A latin irodalomban Babits a művészet és gondolat találkozására (Vergilius), Horatius ironikus, fölényes szellemére (Anatole France-hoz hasonlítja!) mutat, megannyi csodás reliefképét annak a klasszikus mozgalmasságnak, amely a fórumok szabad szellemét életet lehelő tökéletességgel adja vissza. A klasszikus humanizmus története a pogányság megittasult szépsége, ezt fűzi össze a középkorral, a mítoszokat a misztériumokkal. Itt ismert Ágoston-esszéjét rövidre fogja, és beszövi új könyvébe, újra éreztetvén, hogy mennyire szükségünk van az intelligencia e szentjére, éppen ma, „amikor minden intelligenciát és logikát valóságos lábbal tipor a világ: ma, az antiintellektuális rendszerek és az antiintellektuális élet korában”. Az Ágoston-tanulmány Babits Mihály világirodalmi szemléletére és szemlélete nagy jelentőségére tökéletesen mutat. Ágoston vallomásait, amely egyszerre önéletrajz és filozófia, Rousseau vallomásaival, a mi Széchenyink lélekbe markoló naplójával, Strindberg exhibicionista önéletrajzi regényeivel és Schopenhauer küzdő értelmével hozza párhuzamba. Nem csak rátalálás ez, és ahogy Babits a világirodalom végtelenségében az afrikai Ágoston alakját a modern irodalom legnagyobb szellemei közé emeli, úgy látjuk mellette minden szenvedők legszenvedőbbjét, az apokaliptikus Dosztojevszkijt is, aki minden kínlódásán túl is mondta: „Az életet csak kínlódás által tanulhatjuk meg szeretni.” Dante és korának felvázolása több, mint munka. Tett. Egy évtizedet töltött a teljes Dante fordításával, s ebből a dantei akaraterőből nemcsak új költői nyelvet, új költői formát teremt, hanem a Divina Commediával valót foglalkozás élete legjelentősebb kitevője. Az újkori angol irodalom alakjairól rajzolt miniatűrjeiben benne él a fordító és fogékony olvasó, a fiatal Babits, aki a Fogarasi-havasok tövében a Viktória-korszak angol költészetén csiszolódott és mélyült költővé, s költőisége beteljesedésével tér vissza a korábbi angolokhoz: Swift nyugtalanságához, Richardson jövőre mutató szentimentalizmusához és ahhoz a szabadabb levegőhöz, amely a csatornán túl mindig frissebben, szabadabban fújdogált. Még megrajzolja a tizenkilencedik század irodalmának demokratizálódását, már látja az átlagirodalom, a középszerűség, az újságirodalom csábítását, az irodalom megalázkodását az élet és a cselekvés előtt, s végtelen kalandozásában az irodalom holtpontjáig ér. [833]
De szabad-e Babits Mihálynak ennyire pesszimisztikusnak látni Európa irodalmát akkor, amikor a világ minden zűrzavara ellenére a világirodalom éppen tőle kapja egyik legjelentősebb művét, magyar szelleme teremtő géniuszának nagy bizonyságát? Mert ez Homérosztól Adyig ívelő, hatalmas opus, amely az újkor századainak világirodalmi eseményeit már csak szaggatottan, töredezetten adja, s így mindenképpen elkötelezett arra, hogy folytassa, abból a klasszikus humanizmusból fakadt, amelynek életfeladata közelebb hozni a nagy szellemeket és szellemük erejével világítani. Úgy érezzük, a nagy Babits életművének legjellegzetesebb alkotásával állunk szemben, amellyel a világ kritikája értéke szerint fog foglalkozni, és túl emberöltőkön, sokszor és egyre megértőbben fog rá visszatérni.