Babits és az angol költészet
| Babits és az angol költészet szerző: Szerb Antal |
Az idegen irodalmak közül a két klasszikus nyelvet szerette, meg az angolt. A francia és a német líra távolabb állt tőle. A franciák közül talán csak Baudelaire-t szerette, a régebbiektől elidegenítette a retorika; a németek ködös, bizonytalan gondolkozása nem volt neki rokonszenves, még Hölderlin sem érdekelte különösebben. Angol költőt pedig nagyon sokat olvasott, fordított, kíváncsian követte az angol vers legújabb fejlődését, még metrikai kérdéseivel is szívesen foglalkozott. Ha egyszer majd személyiségének igazi képét akarják megrajzolni, ezt a vonást nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ez nemcsak irodalomtörténeti tény; nem véletlen és nem esztétikai kérdés, miért szereti valaki egyik nemzet költőit jobban a másiknál.
Hogy az angol költőket szerette legjobban, teljesen függetlenül attól, hogy mennyire szerette vagy nem szerette az angolokat. Tudni kell, hogy a legkisebb mértékben sem volt anglomán. Nem szívesen beszélt angolul, angol vendégeivel is inkább franciául beszélgetett. Amikor gyermekét angol lány tanította a nyelvre, sokat mulatott az angol kiejtés ostobaságán; bizonyára éppígy mulattatta volna az angol ember, az angol életforma rengeteg irracionális különcsége, ha szembekerül vele. De nem érdekelte. Nem tudok róla, hogy különös kedvvel olvasott volna angol regényeket vagy más olyan írást, amelyből az angol élet sajátossága tükröződik. Nem is kérdezősködött soha ilyesmi iránt. Az angolokból nem érdekelte más, mint a költészetük.
Miért szerette éppen az angol költőket? Talán közelebb visz a kérdés megfejtéséhez, ha megnézzük, kiket szeretett. Byront például nem szerette. Szenvedélyesen szerette Shakespeare-t, nagybetegen is lelkesedett egy teljes új Shakespeare-fordítás tervéért, szívesen vállalt volna akármennyit is. Shakespeare-kultuszának emléke fog maradni Vihar-fordítása. Az egész ragyogó Erzsébet-kor vonzotta, szívesen olvasta Spensert és a Shakespeare-kortárs drámaírókat és Swinburne róluk szóló könyvét; engem egyszer nagyon megrótt, mert azt kockáztattam meg, hogy Shakespeare-t kevés választja el legjobb kortársaitól. Hogy mondhatom ezt? – szólt rám – azok, ha olvassuk őket, mind végtelenül naivak. Shakespeare sosem naiv! – Milyen jó értékkritérium ez! A legnagyobb írókkal kapcsolatban sosem érezzük, milyen kedvesek voltak ezek a régiek: a második garnitúrával szemben mindig.
Legjobban a XIX. század angol költőit szerette. Érdekelte a bolond festő-költő, William Blake, lefordította Közmondásait, a Széphalom című folyóiratban olvashatók, azért említem meg, mert kevesen tudják. Természetesen szerette Poe-t, a Holló Szász Károly-féle fordítását átfésülte, lefordította a legszebb Poe-verset, az Ulalume-ot. Shelleyt is fordított, azok a sorok, amelyeket róla és Keatsről ír Irodalomtörténetében, izzanak és csengenek. Shelleyhez méltó sorok, szinte megénekli ezt a két költőt. Browningot, a legnehezebb angol költőt értette, fordította (amiből látható, milyen kitűnően tudott angolul). Nem is igen ismerte el, hogy nehéz olvasmány. Még a The Ring and the Bookot is elolvasta végig, vallotta be egyszer szerény büszkeséggel, csendesen mosolyogva magában azon, hogy bizonyára ő az egyetlen ember Magyarországon, aki ezt a szép és nagyon nehéz könyvet el tudta olvasni. Mert a nehezen érthető írást nagyon szerette, csak a ködöstől iszonyodott, így a német szellemtudománytól, amelyet annak tartott.
A prózaírók közül kedvencei voltak De Quincey, az angol ópiumevő és Meredith, akinek Önzőjét Tóth Árpáddal együtt fordította. Nyilván artisztikus, szecessziós stílusáért szerette; bátorságot merített belőle, hogy a regényírónak nem kell feltétlenül a nagy realisták szürke mondataival operálni. A Halálfiai stílusában fel lehet találni a Meredith-elemeket. Ha írás közben nem gyönyörködhet abban, hogy milyen szép mondatokat ír, talán nincs is türelme végigírni ezt a nagyszerű könyvet.
De legjobban a múlt század három olyan angol költőjét szerette, akiket mostanában nem szokás szeretni: Tennysont, Swinburne-t és Wilde-ot. Wilde-ból, úgy látszik, később ő is kiábrándulhatott, mint mindenki, és azután idővel megint szívébe fogadta, fenntartással, legalábbis ez hangzik ki a jegyzetből, amelyet egy későbbi kötetben Charmides-fordításához csatolt. Swinburne-t nem tagadta meg, nem is tagadhatta, mert saját fiatalkorát kellett volna vele megtagadnia. Talán egy költő sem tanította annyi mindenre, mint ez a csodás zenéjű angol. Különösen a Laodameia őrzi emlékét ennek az iskolának. A Laodameia mintaképe, amint ismeretes, nem görög dráma, hanem Swinburne görögös Atalanta in Calydonja. Gyönyörű rímelésű kardalai természetesen nem a görög kardalokat követik, hanem az Atalanta félelmes versmuzsikájú kórusait, amelyek utánzására csak Babits vállalkozhatott.
Az arckép szempontjából még fontosabb, hogy Tennysont oly sokra becsülte. Oly közel állt hozzá Tennyson verssorainak csendes, angolos melankóliája és őszies teltsége, hogy talán észre sem vette, tartalmuk mennyire nyárspolgári, mennyire viktoriánus. „Bársonypuha blankverseiről” beszél Irodalomtörténetében (a „bársonypuha” szó is milyen tennysonos!). Nyilván azt szerette benne, hogy oly gazdag jelzőkben és képekben, anélkül hogy elragadná a vad fantázia; azt szerette benne, hogy olyan klasszikusan romantikus.
És most már megkísérelhetjük, hogy feleljünk az elején felvetett kérdésre: miért szerette annyira az angol lírát?
Az emberek ízlésükben általában vagy németek, vagy franciák; ízlésben ez két továbbelemezhetetlen irányt jelent. Van, aki Racine-t szereti, van, aki Hölderlint, Babits Mihály közömbös volt mindkettő iránt; az angol lírát szerette, mert az a középen van a kettő közt. A nagy angolokban megtalálta a francia világosságot is, a német sejtelmességet is, egymáson temperálva, harmóniában. Nem szerette a francia retorikát – a nagy angolok nem retorikusak; nem szerette a német metafizikát – a nagy angolok nem metafizikaiak. A francia költők nagyon is evilágiak, a németek nagyon is másvilágiak; az angolok egy középső országban vannak otthon, a Szentivánéji álom és a spenseri Faerie Queene világában, a faerie, a tündéri elemben. A szelíd és szép csodák közt. Nem a felhők között, hanem a fák alatt. Vagy Prospero varázsszigetén:
- Ne félj, e sziget telisteli hanggal,
- Mézes dallal, mulattat és nem árt.
- Száz zengő szernek zúg fülembe olykor
- Zenebonája; máskor ringató dal,
- Bár hosszú alvásból eszméltem épen,
- Elaltat újra; és álmomba megnyíl
- A felhő, látom kincse záporát
- Leesni készen; és ébredve sírok
- S megint álmodni vágyom...
Így fordította Babits Mihály.
Szinte azt lehetne mondani: azt szerette az angolokban, ami honi tájával, a Dunántúl harmonikus vonalú dombjaival és előkelő bánatú jegenyesoraival rokon.
Szerette az angolok szemérmes romantikáját. Más romantika szertelen: szertelen a képzelet csapongásaiban, szertelen az Én kiharsogásában. Azonban az angolokban, akik közel álltak hozzá, a romantikát valami klasszikus mértéktudás, a szemérmes lélek mértéktudása fékezi. Babits mélyen romantikus természet volt. Minden igazi költészet természettől fogva romantikus, mondta egyetemi előadásában, mert az Új romantikus vágya élteti. De dunántúli szelleme idegenkedett a nagyon is újtól, a törvényt bontva lázadótól, a hagyománytalantól. Romantikus volt, de a nagy antik emlékek éltették és bátorították; érezte, a költészet és általában a szellem nem pillanatonként születik riasztó káoszokból, hanem drága kincs, amelyet nemzedék ad át nemzedéknek féltő mozdulattal, évezredek óta. Ezért szerethette a latinos-görögös angolokat, Keatset, a Görög váza megéneklőjét, Shelleyt, aki Oidipust fordította, mint ő, Tennysont, aki Vergilius méltóságát kereste angol formák közt, Wilde-ot, aki görög fiúkról verselt, Swinburne-t, az Atalanta költőjét. Klasszikus szépség, romantikus nyugtalansággal kivetítve...
*
Mindezt rendszeresen ki kellene egyszer dolgoznia valakinek, filológiai akríbiával és beleélő intuícióval. Most sürget az idő, és belülről sincs érkezésünk. Emlékkönyv számára írom ezeket a sorokat, és úgy érzem, fontosabb, hogy az emléket megragadjam. A tudomány ráér, az emlék elillan. Ezért is kevertem bele egy-két személyes tapasztalatot. És minthogy emléknek készül, panaszos kiáltásnak őutána, aki elment, hadd írjam le: milyen csodálatos, hogy így lehet írni róla, nevét együtt emlegetve Shelleyvel és Poe-val, és közben érezni, hogy a kapcsolat nem pusztán filológia, hanem több is annál: ő csakugyan közéjük való volt, rangban is. Hadd valljam be, hogy ő volt az egyetlen nagy ember, akivel életemben találkoztam, és az, hogy ismertem egy nagy embert, olyan nagy tény az életemben, nem is igen mondhatni hozzá foghatót. Hadd mondjam el ezt az érzést: ha ő ott volt valahol, egy lakásban, ha négy szoba is volt köztünk, okos emberekkel és szép asszonyokkal tele, akkor is mindig, állandóan éreztük nyugtalanító jelenlétét. Nyugtalanított, mert annyira kiemelkedett mindenből, ami megszokott, ami az élet mindennapi síkjába tartozik. Hogy itt járt közöttünk, magunkba szállásra, lelkiismeret-vizsgálatra kényszerített. Olyan volt csúfos és olcsó napjaink során, mint az Ünnep.