Béla királyfi

Béla királyfi szerző: Vajda János

1854

Költői beszély hat énekben

Első ének

Beborult, sötét van, messze - végesvégig,
Fátra tetejétől le a tengerszélig;
Beborult, sötét van messze nagy vidéken,
Reményül se hagyva egy nyilás az égen.

Hull a zápor, mintha parancsolva volna,
Szemlátomást hízik, dagad most a róna;
Különben ki otthon sátor alatt vagyon
A jószágos ember örül igen nagyon.

És örül a béres, gondolván magába:
Adj uram még hármas ünnepet utána!
S elmélkedve ilyen kivánatos sorrul,
Hevert oldaláról a másikra fordul.

Gazda eresz alól gyönyörködve nézi,
Hogyan élednek fel ellankadt vetési;
Nehéz illatával fű- fa- és virágnak,
Láthatatlan méhek: gyönge szellők járnak.

Harcok győzödelmes megtérő fiának
Koszorút, bokrétát kötöző leányok
Eltekintenek a sűrü zöld erdőbe,
Titkolózva támadt képeken tünődve.

- A komondor fekszik boglya közé - ólba,
Mintha tudná, hogy most nem lesz semmi dolga.
Bóbiskol a madár, ringatja a fészek,
Tető alatt van most mind a jótét-lélek.

Nem is jár, dehogy jár, kinek jó a sorja,
De mikor nem volt e földnek bujdosója?
Vagy a nép, mely itt él Magyarország földjén,
A világra is már nem bujdosva jött-é?

Szél a sivatagot nem egyedül járja,
Akad ember mindig - földönfutó párja!
S az öröm, ha másutt életét megúnta,
Ide jő nagy árván, s elvegyül a búba...

Hol a hit körösztje oly korán eltörött,
S meghajolva búsong koronája fölött!
Hol ha be nem omlik vértanuk sirhalma,
Tenger volna, melynek egymást űzi habja.

- Sárga paripáján fut már Béla herceg,
Gyorsan tünedező síkon - föl a bércnek.
Jön süvöltve a szél, húzza kacagányát,
Sírva kéri, hogy ne hagyja itt hazáját.

Mintha hallaná is, amint kérve mondja:
"Megsirat - ne menj el - Magyarország trónja;
Majd beföstik leölt igazak vérével,
Megfertőzik undok áruló beszéddel...

Ne menj el, ne menj el... avvagy nemsokára,
Fölkereslek majd az idegen hazába';
S csatamezőn fölvett haldokló testvérek
Nyögésével világ végéig kisértlek." -

Mintha a futó szél ezt susogta volna...
Mintha Béla szíve fájna alattomba,
Alattomba... mert eközben arculatja
A harag villámos felhőit mutatja.

Mert ő megtiltotta szivének, hogy fájjon;
Szeresen, gyülöljön bármit e világon:
De ha fáj, maradjon odabenn magára,
Ne merjen kiülni hősi orcájára.

Szép egy arc is volt az övé - nem hiába
Kérte ki a bút, hogy föl ne üljön rája;
Mert akit fölnyergel ez a rút boszorkány,
Sarkantyúja örök ráncot vág az orcán.

Arca testvér volt a május hajnalával,
Hol a piros sugár harcol a homállyal;
Barnapiros volt az, igaz magyar fajta,
Magába szeretett a teremtő rajta!

Termete sugár volt, mégis méltóságos,
Rajta a félelmes a kedvessel páros;
Játszva ing lován, mint büszke hadi gálya,
Mely alatt kifárad a tenger dagálya.

Mintha ezt érezné lova is, a Tátos,
Azért is gyakorta makrancos, házsártos;
Legeléskor csöndes, ehhöz semmi kedve,
Mintha szeretné, ha más ennék helyette.

De ha kardcsörrentve ül föl a gazdája,
Mintha rá nagy tettek dicsősége szállna,
A felhőbe tekint, oda vágyna szállni,
Mindha kevesellné csak a földön járni.

Van is ő nagy böcsben, van is szép szerszáma,
Kevélyen tekintget jobbra balra rája;
S minthogy épen ura sarkantyúja érte,
Noj' szen megmutatja hogy megszolgál érte,

Nekiered, fogy a sivatag előtte,
Nem látod a lábát mikor ér a földre;
Mint a szél hajtotta futó fölleg árnya,
Eltünik a messze kékellő homályba.

Hova mennek, merre lészen utazásuk,
Míg az ország szélén újra feltaláljuk,
Mért bujdosnak messze túl a völgyön, halmon,
Ily pogány időben -: várjatok, eldallom.

Még István király ült - szám szerint az első,
Magyarország trónján, - jámbor, istenfélő
Ember, nagy keresztény - magyar is volt persze,
Csakhogy az idegent fölöttébb szerette.

Míg a karját bírta, nem utolsó bajnok;
Győzött, valahányszor magyar ellen harcolt;
Nagy hódító volt a szellemek honába',
Szentnek is avatta ugyancsak a pápa.

De ép' agg korára megfordult a kocka,
Olaszok állottak az ajtósarokra;
Tulajdonkép maga állította őket
Oda, kik azután ősz fejére nőttek.

Már ezeken aztán nem tudott kifogni,
Éles fegyverük volt - jól tudtak susogni,
Hogy harcoljon a hős ellene a szónak?
Oroszlán is kitér sziszegő kigyónak.

Beteg is volt, vén is szegény... hjaj hiába'
Így van ez maiglan - látjuk e világba';
Mit teszünk mi jobbat elaggott korunkba'?
- Csutorát, tarisznyát akasztunk nyakunkba,

Ballagunk a hegyre, játékunk lesz a bor;
Újra gyermekekké tesz bennünket a kor,
Sőt az unokák még fejünkre is hágnak,
Nevetnek, gúnyolnak, és sárral dobálnak...

Ó, mulandó világ - ó, siralomvölgye!...
De hova tévedtem már megint - a kőbe!
Korhely képzelődés hova sülyedél le,
Nem dicsőbb-e lenni trónus közelébe?

Jó István király az olvasóhoz látott,
Leimádkozandó minden gyarlóságot.
S amint leolvasva szeme hatvanhárom,
Utoléri őtet csöndes, édes álom.

- Velencei Péter pedig alig várta,
Hogy felüljön Magyarország trónusára;
"Már ugyis csak hálni jár belé a lélek,
Láb alól kitenni talán nem is vétek.

Ha elküldöm oda, hova rég kivánja,
Meg is köszöni még" - gondolá magába';
"Oszt minek a világ!" - s olasz cimborái
Között orgyilkosra könnyü volt találni.

"Három herceg él még, Béla, Vazul, Endre,
Árpád nemzetségből - fogjuk majd ezekre
A csínt, - hihető lesz, mert ugyis a trónra
Ők következnének előttem a sorba,

De ők várjanak, mert vadak és pogányok,
Nem tudják deákul még a miatyánkot;
Aztán térdepelni sem igen szeretnek,
S csak félvállról néznek oda bármi szentnek...

Azért a jó öreg trónörökösének
- Tanusítva mélyen járó bölcseséget -
Engem nevezett ki, - de nem gondolt rája,
Hogy a legnehezebb: várni koronára."

- Édes álma vagyon szent István királynak,
Szőke angyalok a feje körűl járnak.
Aztán karjaikra véve őt, repülnek
Magasán a kéklő mérhetetlen ürnek.

Magyarország földjét végkép összejárják,
Paloták és házak tetejét föltárják,
Látott is sokat - (sok érdekes dologra
Halovány szent arcát szégyenpír futotta)

És boldognak látta szeretett hazáját, -
De amint beérték saját palotáját,
Mit soha nem sejtett, szörnyüködve nézte,
Hogyan törnek ő szent jámbor életére.

Látta önmagát hunyt szemekkel a széken,
- Mialatt a szárnyas ajtó nyílik épen;
Egy olasz testőre óvakodva lép be,
Tőrhegy-fényü szemmel - késsel a kezébe,

Monda ekkor a mézharmat-ajku angyal
Csodálatos, édes zeneszerű hanggal:
"Akarod, hogy végre hajtassék e vétek,
Hogy elkárhozzék e noha gonosz lélek?"

"Nem akarom!" mond az istenfélő lélek,
Az angyalok erre leereszkedének.
Beleillesztették szellemét a testbe
S szárnyeresztve álltak háta mögé, lesbe'.

Emeli a gyilkos tőrét a királyra,
Kinek fölnyilik most két szeme pillája,
És nyugodtan néz rá... de minő szemekkel!
Bűnös szeme szemközt nem állhat ezekkel.

És úgy tetszett néki, mintha két őrangyal
Intené átlátszó szellemujjaival; -
S szól a szent király halk, megigéző nyelven:
"Mikor isten velem, ki lehet ellenem?"

Megmered a gyilkos, elesik a tőre,
Ónnehéz bűnbánat húzza le a földre;
Leborul a király trónja zsámolyához,
S töredelmesen kezd bűne gyónásához.

Hanem ez a gyónás - testőrök vezére
A galád Péternek sehogy sincs inyére.
Volt esze: magára nem hagyott vallani,
Sietett őkelmét karóba huzatni.

- Azután könnyebb lett benne a lélekzet.
Béla herceg iránt mély gyanút gerjesztett,
S a beteg királyt már parancsolva kérte,
Béla herceget hogy fogassa be véle.

Mert az ő kérése már parancsolat volt.
De a jó király a jövendőre gondolt.
Béla herceget hát magához hivatta
S így beszéle hozzá, könnyeket hullatva:

"Jól tudom: szilaj vagy, csintalan, könnyelmű;
De magyarabb, hívebb és nemesebb lelkű,
Semhogy - mint galádul koholt gyanu terhel:
Életemre törnél kibérelt fegyverrel...

Bátor vagy, tudom; bár vakmerő ne volnál!
A veszélynek, mely tán érhet udvaromnál,
Egyenes nagy lelked szégyell is kitérni -
- De neked a magyar hazáért kell élni.

Eredben foly Árpád vére. - Drága kocka!
Emlékezz, mi áll rajt: Magyarország sorsa!
Okos és erős vagy: senkitől sem féltlek,
Csupán önmagadtól, - jól vigyázz hát, kérlek.

És amily igaz, hogy sírom szélin állok,
Neked utaidban minden jót kivánok."
És elhallgatott, és csak kezét nyujtotta,
Mélyen érzett bánat nagyon áthatotta,

Béla is megindult... könny tolult szemére, -
S ráejtette bátyja remegő kezére;
"Bátya! - mondá - szóljon ez a könny helyettem,
Értelek - indulok - áldjon meg az isten!"

És nehézkes szívvel indult a szobából,
Kivezette kedves lovát az állóból;
A kapunál Endre bátyja köszöntötte,
Még jókedvvel kérdvén: hova, hova, öccse?

"Messze, messze - mond ő -, idegen hazába,
Jöjj utánam majd, ha sorsod úgy kivánja" -
S elrohant, eltűnt a zordon bús időben,
Mint a kanyargó sas fekete felhőben.

- Égi útját a nap már tizedszer járta,
Hogy fölért a Kárpát kékes oldalára;
Sokszor elfáradt és sokszor felkiáltott:
"Édes egy hazám be nagy a te határod!"

S föltekintve a bérc ezüstös fejére,
Felséges nagybátyja képe tűnt elébe,
Kinek, mint e bércnek idegen határba,
Már a koporsóban van az egyik lába.

Rejtett búja volt még nagyobb is szivének;
- Meg kell halni végre a föld emberének; -
De örökké élni kellene honának,
Melynek életéért annyin elhalának!...

Így tünődve halkan ballagott a hegynek;
Arany sarkantyúja zöld selymén a gyepnek,
Mint a messziről jött fáradt zene hangja,
Pengve, képzelmébe jobban elringatta.

Kedves lova pedig - (hogy nagyon szerette,
A meredeken föl gyalog járt mellette)
Egyet-egyet csípett út melletti fűből,
Hogy jobban mehessen majd ha ura ül föl.

- Puszta volt a tájék, itt-ott lakta ember,
A természet bája volt rajt minden inger;
Itt-amott egy gombaképü tót lézenge,
De az a magyart nem várta be közelre.

És már harmadnapja, hogy magyart nem látott,
Érezett szívében nagy hiányosságot.
Mintha a síkság, mely kimaradt alóla,
Elhagyatottságban testvére lett volna.

Akaratlanul is vissza-vissza nézett,
De feléje már csak távol kéke fémlett.
"Hej bár egy ökölnyi magyart hoztam volna
- Gondolá -, bár lenne népem utolsója!

Hova leszek én majd a fanyelvű nép közt?"
- S im egy ősz magyart lát sziklán ülve szemközt.
Hóka már, de mégis tűz lövell szeméből,
Megtakarított fény még jobb idejéből.

Arca egy sebháló. Mint még álló oszlop
Ős romoknál, melyek fala rég leomlott,
S rajta már a tüzes mennykő is kifáradt,
Ütve homlokára örök barázdákat -

Olyan oszlop volt ő harcok idejébül,
Egyedül maradva kor-, bajtársak nélkül;
A halál a sok közt mindig átugratta,
Most meg vén korára nem igen kap rajta.

Iszonyú csizmáit cserélgette épen
- Melyeket apjától nyert örökségképen -,
Mostan a hajszását húzta föl cselőre,
Mint szélingatott tölgy, csikorgott a bőre.

Tiszteletgerjesztő egy pár csizma volt az!
Ilyeket mai nap címerül se foghatsz.
Idetova két hős szakad el belőle,
Mégpedig jut egynek mit szenvedni tőle.

Sarkai kihullott buzogányszögekkel
Voltak erősítve - harci emlékjellel.
Tornyos szára fölött játszadozó bojtja,
Valamikor harci zászló sarkán lógga.

"Mi a neved és a nemzetséged, bátya?
Van-e kedved jönni velem a világba?
Adok puha sárga csizmát, könnyű fegyvert";
Így beszélt az öreg úrhoz Béla herceg.

- Sasszeme fölpislog az öregnek, kajla
Szófogadatlan nagy bajszát megcsavarja;
"Ki fia vagy, ecsém?" - kérdi egyszeribe,
"Én is voltam olyan szegény ember, mint te!"

"Béla herceg vagyok, Kopasz László fia"
- Kacagányát szellő eközben kinyitja,
És alatta drága gyöngyös ruha látszik;
Az öregnek mind a két szeme káprázik.

Örömében földhöz vágja buzogányát,
Messze elhajítja torzonborz gucsmáját;
Szempilláin öklét végighúzogatja,
S nagy sokára jut csak szóhoz, "Eszemadta!"

S alig hisz szemének. "A biza, a biza!
Eszemadta ékes helyes királyfia!"
Fohászkodik - "ej no! majd nem ösmerélek,
De hogy is nőttél meg ennyire deréknek.

Hogyne ösmernélek - hát apád' anyádat!
És te elfeledted Hadonár bátyádat?
Ki csinált legelső nyilat, ivet néked? -
Hej, hogy válnunk kelle új vallástok végett!

Én a magyar isten híve vagyok máig,
És úgy is halok meg, akármire válik;
Azért választottam e rideg vidéket,
Vadászgatva itten háborítlan élek.

No de hagyjuk abba - hogyne mennék véled,
A világ végére dehogy nem kisérlek!"
És azonnal indult völgyi sátorához,
Felövedzi minden fegyverét, kantároz.

Azután kettecskén mennek, mendegélnek;
Emlékezetükben most a multnak élnek.
Az öreg mesét mond - az az valóságot,
Csakhogy az mai nap beillik csodának.

Beszélt néki véres, szörnyü viadalról,
Hol a kiontott vér teli patakkal foly;
Hol mind a két fél elhullott a csatában,
Hirmondónak csupán ő maradt - magában.

Beszélt néki a szép szülőföldi tájrul,
Hogy a boldogabb mult előtte kitárul,
Mint midőn szűk völgyből hegytetőre érünk,
S elhagyott mosolygó vidék áll előttünk.

Eszébe jutottak vágyai, reményi,
Nagyratörő lelke biztató vezéri;
Nem figyel, csak bólint az öreg szavára,
Lelke a nemrégmult alkonyában jára.

Majd pedig fölváltva nézett a jövőbe,
De az kivehetlen burkolt volt előtte.
Lelki szemeit rajt nem is fárasztotta,
- Biztatón szólt ifju szíve feldobogva.

Ezenközben Kárpát tetejére értek,
Vén Hadonár véget vete a mesének.
Mélyen fölsohajtott, aztán a nyeregből
Bükkfatőbül ábdált csutorát emelt föl,

S csöndes hangon így szólt: "Édes egy cselédem,
Hova megyünk, meddig, én soha nem kérdem;
De most a magyar föld határára értünk,
S túl leszünk azonnal, mihen egyet lépünk.

Nekem egy ármányos ellenségem vagyon,
Melyet a bárdommal nem üthetek agyon;
Alattomos, álnok s veszedelmes igen,
És tanyája van a szívem közepiben.

Néha oly erősen kezd el fojtogatni,
Hogy erőködve sem tudnék hangot adni;
Most is ahogy itten állok a határon,
S édes hazám földjét tán utószor látom,

Hej, e tenger sziklát ha még annyi volna,
Könnyebben viselné vele terhes róna,
Mint amily nehéz a szívemen valami..."
De mit az öreg már nem bírt kimondani. -

De amit nem mondott, azt megcselekedte:
A kulacs szájával esett szerelembe;
Béla herceget is vele megkinálta,
De még az a bornak nem volt jó barátja,

Elmerengve állt a zordon hideg bércen
És mohón tekintett végig a vidéken.
Azután a kemény sziklát megölelve -
Hazafájdalom szent csókját rálehellve:

"Legyek én teérted földönfutó árva,
Csak te légy dicső, nagy, magyarok hazája!
Ne legyen szükséged - adja isten - énrám"
Monda s átlépett a magyarföld határán...

 

Második ének

Huszonöt éves kor - ékes tündérország,
Pillanatig tartó örökkévalóság!
(Avvagy multat, jelent s jövendőt feledni
Nem-e: egy időre halhatatlan lenni?)

Színes buboréklánc, tele széllel, habbal,
Játszadozó égi forró sugarakkal,
Melyben egész világ - ég, föld tükröződik,
Míg egy hideg révén széttörvén - elömlik...

Dél világossága - melyben ugyan vannak
Árnyak is, de azok gyorsan elhaladnak:
Zöldfa árnya, hol víg madár szól az ágon,
És alatta édes, ragyogó az álom.

Tündér ifjuság! mi nagy a te hatalmad!
Sors, elemek dühe ki nem fog terajtad;
Víg madár! irígy kéz leráz egyik ágról,
Tova szállsz, és gúnyul vígabban danázol.

Ifju Béla herceg - balsors üldözöttje,
Kitagadott saját édes hazád földje;
Ország-világ lett a menedéked, - futva,
Az ég madarával egy konyhára jutva.

Pihenésed van az erdők rejtekében,
Jobb sorú hol meg sem mér maradni épen;
Keresed sasként a mennyköves felhőket,
Hogy az embereknek nyilait kerüljed.

Élsz elejtett vaddal, erdei gyümölccsel,
Lelked élesedvén szigorú erkölccsel,
Vánkosod a pázsit, elfödnek az árnyak,
Álmaidhoz a szép csillagok lejárnak, -

És soha nem hallott csodálatos ének
Mellett mutogatnak sok tündéri képet;
Ezüst sziklavárnak ablakán királylyánt,
És alatta őrző tűzokádó sárkányt.

Rád mosolyg a szép lyány beszédes szemekkel,
És te szembeszállasz minden szörnyeteggel;
Egy szerencsés vágás - s a sárkány megölve,
S szívdobogvást indulsz a tündéri ölbe...

Egy perc, s benn is volnál - ah de minek bántnak?
Szólogatására öreg Hadonárnak
Ébredsz, - panaszkodva mondja az előtted,
Vaskos öklöddel hogy jól tarkón ütötted;

De meg virad is már - lovak után indul,
Te nem akarsz kelni édes álmaidbul,
Fejedet lehajtod s átalunni vágynád -
Mi a java volna - álmod folytatását...

S folytatod, ha bár nem alva, félig ébren,
De meg újra itt van vén Hadonár épen,
Fölnyergelten a kész paripákkal, s nógat,
A pihent lovak is tombolnak, vihognak.

Te szilajon ülsz fel kényes paripádra,
Arany sarkantyúdat vágva oldalába...
S kielégítetlen fölingerelt lelked
Sebes rohanásban keres menedéket.

Elmarad utánad vén Hadonár messze,
"Ej, mi lelte már meg!" mondja lelkendezve;
S kitelhetőképen követ - fejcsóválva,
Hányja mokány lova, görbedez a háta...

- Nem volna-e égre fölkiáltó vétek
Ha boldogtalannak mondanálak téged?
Vaj mi e hívságos világ minden vesztett
Kincse - ifju lelked gazdagsága mellett!

Korona, királyi uralkodó pálca
Várt reád, mit a sors kezedről lejátsza, -
Igázzák meg véle a kerek világot,
Te nem adnád érte beteljesűlt álmod!

Énekes, virágos erdő közepibe
Érsz, szerelmes léssz - de magad se t'od, kibe?
Szereted a feléd mosolygó világot, -
Szép leányt, menyecskét; - ellent, jó barátot!

Kiérsz a vadonbul, jársz virágos réten,
Falusi leányok jőnek az útszélen;
Lovad csillapitod, az meg mintha tudná
Mi a gondolatod - ágaskodik, ugrál.

Játszadozik szőrén déli nap sugára,
Kényeskedik és azt gondolja magába:
Hogy a fényes nap most magát nézi benne,
S örömében táncol a sugár mellette.

Néznek a leányok, ajkaikon elhal
A még eddig félig értett szerelemdal,
És nehéz sohajtást felejtenek rája:
"Vajha én lehetnék szíve bokrétája!"

Öreg Hadonárnak tétováz a szeme,
Pislog, mintha épen szálka volna benne,
Tolakodó könnyet rejteget alatta,
Másokon örvendve, önmagát siratva.

"Nincsen ily levente hetedhét országon, -
Hej miért is élni vénnek e világon!"
Így sohajt és el-elmaradozva hátul,
Hosszu verseket húz a fösvény kupábul.

Búra és örömre... különben a vénség
Búja s öröme közt nem nagy a különbség.
Megszokott már nála s otthonos a bánat,
Idegen és hideg az öröm, s csak fájhat.

A tele csutora az öreg dajkája,
Az egykorinál is édesebb a szája,
De talán még jobban szereti is annál,
Mert az elválasztó koma csak a halál.

Ivás után odaugrat Béla mellé,
S mert az a csatadalt fölöttébb kedvellé,
Bele kezd egy régi hagyományos dalba,
Illik a nótához töredezett hangja.

"Összetalálkoztak a Lék vize mellett;
Tenger volt a magyar, özönviz a német.
Valóságos özön - mert a Lék kiáradt,
Közepette a jól folytatott csatának.

Hej szegény magyar, de jó helyet találtál,
Ott le is feküdtél s ugyan ott is háltál, -
Virradatkor keltél - de nem paripádra,
Jó paripa a Lék, vérhabos a háta...

Elvitt a Dunáig, az meg átvett tőle,
Csöndes-lépve hozott a hazai földre;
De mitől piroslik szőke Duna habja,
Hiszen oly fehérek akik úsznak rajta.

Mi növeszt virágot szőke Duna partján?
Özvegyen az asszony, a szerető árván,
Jár-kel ott és bár mégegyszer annyi volna,
Még is valamennyi sűrü könnye folyna.

Zúg a Duna habja oly szomorún, fájón:
»Nem maradunk ám mi e siralmas tájon,
Elmegyünk mi messze örök bujdosásra,
Világot ölelő óperenciára.«

Halovány vitézek Duna piros habján,
Hallanak sohajtást Csepel sziget partján,
Meghasadoz a föld rája és megindul:
De nagy Árpád mégsem kelhet föl a sirbul!

Háromezer sátoralja magyar ember
Nem fér el a Dunán - de nagyobb a tenger!
Haragos vérüktől felforr az gyakorta,
Föl a bosszuálló egekig hánykodva!"

Itten elakadt az öreg és leszállott,
Hogy megszorongassa a meglazult hámot,
Azután meg sokkal búsabb volt a nóta,
Hogysem elmondhatta volna egy húzomba.

"Szomorú és gyászos a te dalod, bátya,
Pedig ha van, ami a szivemet bántja,
- Így beszéle Béla - egy van a világon,
Nem tudok búsulni csupáncsak hazámon.

Pedig most a végzet - isten úgy akarta,
Nem én vagyok, aki segíthetne rajta;
Hanem majdha egykor - mint hiszem, remélem,
Isten e hon sorsát általadja nékem:

Akkor öreg, akkor ülj le ablakomnál,
S mint kisértetes szél düledezett romnál
Énekel zokogva a mulandóságról -
Mondj te nékem bús dalt, fájót, a hazáról...

Akkor talpra állítsd lelki szemeimben
Dicső hőseinket, kik elestek itten,
Hogy szent vérüket még éjen át is lássam,
S legyen vérem bosszút szomjuhozó lázban.

És országom sorsát soha ne mondd jónak,
Gondjairól én hogy soha le ne mondjak, -
Ám de addig légy víg; amely nem használhat,
Férfihoz nem illő gyöngeség a bánat."

És meghányva-vetve elejét, utóját,
Vén Hadonár helybe hagyta a mondókát;
És tünődött, titkon örvendezve, ekkép:
"Vajmi bölcs egy ifjú - nagy király lehet még!"

És nyájas beszéd közt mentek, mendegéltek
Komlótermő földjén a vitéz cseheknek.
Utazásuk nem volt kalandok hijával,
Viódtak idővel, viharral, homállyal.

Hét egész nap jártak-keltek a cseh földön,
Boltozatos, titkos, rengeteg erdőkön.
Föl-fölcsörtetett egy megriadt vadállat,
S szelíd emberarcot kivánva se láttak.

Hetednap elértek egy rejtett tanyára,
Sötét völgye, melyet sziklasor bezára.
Melyek oldalán az ölelkező lombok,
Voltak altatódalt regélő dorombok.

És a völgy csöndes volt, mint valami zárda,
Mintha a teremtő a maga számára
Épitette volna, hova éjszakákon
Örök titkiról merengeni járjon.

Holdsugárnyi forrás szikla oldalából
Ezeret pördülve csöndesen aláfoly.
És leérve a völgy árnyas templomába,
Belecseveg a fák halk susogásába.

Monda volt, hogy aki erre tér, a vándor,
Meglepi egy nehéz gyönyörüségmámor.
Az egész világot, multat elfelejti,
És e völgy öléből nem tér vissza senki.

Hanem a valóság az volt a dologban,
Egy iszonyu bajnok élt a völgytorokban.
Rémületgerjesztő képpel, szikla vállal,
Vállaira omló rengeteg hajával.

S ott, hol a fák árnya nappal is féléjjel,
S éjféltájban egy a pokol fenekével,
Szalmafödeles kis alacsony kunyhóban
Arany fürttel ékes ifju leányzó van,

Elmondjam-e, ne-é - már csak elbeszélem,
Béla is mivelhogy útba ejté épen. -
- A mező megtetszett öreg Hadonárnak,
Rája ereszté a fáradt paripákat.

És míg harapásuk ropogása mellett
Föl-fölpillogatva az öreg szendergett:
Nyugtalan lélekkel Béla meg azonba
- Hogy, s hogyan nem? csak betéved a kunyhóba

És meg volt lepetve, mert szomoruságot
Gyermekarcon annyit még sohase látott.
Szemében, mely könnytelt, mint a felleges ég,
Koldusvezetőnek látszik a reménység.

"Mondd, miért a bánat homlokodra írva,
Menyországa vesztett szemeid kisírva?"
Szelíd részvéthangon kérdi a leánytól,
Az pedig reája válaszképen így szól:

"Nagy oka van az én igaz bánatomnak,
Gazdag úr leánya voltam s elraboltak.
Fényes magas várban születtem, lakoztam,
Királyfi arája még gyerekkoromban.

Sólyommal vadásztam, midőn mint haramja
Egy szilaj lovag rám véletlen rohanva
Elkapott lovamról s három éjen által
Nyomtalan hegy-völgyön hurcolván magával,

Elhozott e zordon, sugaratlan völgyre
Elhervadni - sötét árny alatt - örökre.
Mert jaj, aki idetéved - a bajnoknak,
Nem megy innen tova senki hírmondónak.

Nézd, mi búsan bólint ott amaz iharfa...
Már tizenkét ifjú szendereg alatta.
Elesők egyenkint páros viadalban,
Mert rablóm kezében szertelen erő van.

Ma tizenötödik évem napja épen,
Gyászos életemben az utólsó lészen.
Elrablóm akarja... ma legyek menyasszony;
Hanem én helyette a halált választom."

Alig végezé így szavait, az erdőn
Kürt rivallott végig, jeladólag zengőn.
Álmodó virágok, lankadó levelek,
És a bús menyasszony keble átrezzennek.

"Ne rettenj meg, erdők rejtett ibolyája,
Üdvöd rablójának most ütött órája.
Legyen bármi szörnyű, semmi meg nem ója.
Tudd meg - most magyarral lészen néki dolga."

Szólt vidámon Béla, s ment a kalyibából.
A leány szemén egy szép csillag világol,
A remény csillagja, mely ragyogva kel föl,
S a sötét világnak szép hajnalt jövendöl.

"Én hiszem, te győzesz - szóla lelkesedve,
Mert miót' e völgyben el vagyok temetve,
Vitézt ily gyanútlan arccal, ily vidáman
Veszélynek rohanni még sohase láttam."

Bélának e szép szók igen jól esének,
És csak önbizalmát növelék szivének.
Mert midőn kiért a csodahős elébe,
Visszhangoztak e szók akkor is szívébe.

"Áldott lehet igen az a haza földje,
Irigylendő annak minden sorsu hölgye.
Ahol ily naparcú lovagok teremnek."
Béla után még a lyánka így merengett.

Hadonár kezében Béla paripája,
Mintha jót érezne, fölnyerítve várta.
Haragos tűz fémlett fekete szemében.
Mint a tűzkőszikra barlang éjjelében.

Lobogó sörénnyel vágtatott előre,
- A cseh vitéz hamar lezuhant a földre,
Az igaz, hogy Béla herceg is megingott,
S - akarta-é, nem-é? - csakhogy a földön volt.

Talpra állt az órjás, s elbődült dühében.
Rémes lárma támad a völgy kebelében.
Ijedtében-e - vagy a hang erejétül
Remeg a falevél s pörögve leszédül.

Már a kard kevés volt, buzogányra keltek,
Hangos ütésekkel egymásnak feleltek.
A cseh Béla pajzsát sűrüen verdeste,
Béla meg amannak csak a fejét leste.

- Már ez a magyarnak régi taktikája,
Oda szeret ütni, hol a feje lágya
Van az ellenségnek - mert jó szíve, látszik -,
Nem szereti, ha más kinlódik sokáig.

Hanem most az egyszer sehogy sem akadt rá!
Célozását a cseh mindig elhárintá.
Leütött hát jobbik válla perecére,
- De az is elég lett múló életére.

Mint az erős tölgynek villámütött gallya,
Erőtelen holtan esett vissza karja.
Magát is ledönték halálhozó kínok.
Nehéz könny szemére szemfedőt borított.

"Bárki légy - Bélához szólt így haldokolva -,
Bejárhadd a földet bátran - hadakozva;
Elhihedd, mit mondok utósó órámon,
Erősebb vitéz nincs nálad e világon."

Szólott - és sohajtva utósót pillantott.
Nem boríta senki tetemére hantot.
Félig nyilt szemével nem sokáig néze
Mereven kérdőleg a mosolygó égre.

Két látogatója volt, az is civódó:
Fémlő fogú farkas, csöndes röptü holló,
Gyülekező varjak undok károgása
A csalogányt ejté hosszu hallgatásba.

S elmult - ösmeretlen életben-halálban.
Béla elfeledte még azon órában
Csak egy hang maradt meg emlékezetében:
Nincs vitézebb nálad a földkerekségen.

A többit feledte, volt is oka rája,
A megmentett lyányka lett az utitársa.
Ölén a nyeregben fehérlett a szép lyány,
Mint fehér galamb egy sötét bástya tornyán.

Rövid utazásuk vala mulatságos.
Halkabban, de könnyen lépdegélt a Tátos.
Mikor a leányka nyakon simogatta,
Nagyokat szökellett kényesen alatta.

Hogy pedig a szűk völgy nyilásán kiértek,
Érkezének szemben egynehány vitézek,
Legelől egy ifjú büszke termetével
Magyarázza meg, hogy itten ő vezérel,

Ez megállt Bélától kopjavetésnyire.
"Mi járatban s ki vagy?" - kérdte egyszeribe.
- "Te ne kérdezz - Béla válaszolva mondá,
Nevemet nem mondom, van helyes okom rá.

Vagyok számüzöttje messze nagy hazának,
Keresője igaz szent ügyű csatának.
Vérpalástot öltő piros csatatéren
Lesz dicső halálom, avvagy menedékem."

- És a kérdezőnek elég volt e válasz.
Tudniillik egészen más idő volt ám az!
Nem vala még akkor annyi irkafirka,
Útlevelét akkor ki-ki maga irta:

Hathatós nagy tollal - két öles dárdával,
Milyet Béla herceg hordozott magával.
S szólt neki a kérdő ifjú válaszképen:
"Ha úgy van, mint mondod, jó helyütt jársz épen.

Tarts velünk, mi is most harckeresni járunk.
Lengyelek honába lészen utazásunk.
A lengyel királynak háborúja lészen
Keresztény vitézhez illő harc egészen.

Mert pogány hitökben makacs pomeránok
Ellene hitetlen most föllázadának.
Felfuvalkodott nagy órjás a vezérük,
Kiben van igen nagy hitük és reményük."

Beszédét az ifjú még folytatta volna,
De a szőke lyányka hangosan sikolta.
A beszélőt ő megösmeré szaváról,
Könnyü pillangóként leszökellt lováról.

Jegyesét és apját lelte a csapatban,
Bámulat és öröm lőn igen nagy abban.
Vége-hossza nem volt a hálálkodásnak.
Köszönetet mondtak sziveset Bélának.

Százszor is mondották: hogy háláljuk ezt meg?
Béla lelke pedig messze elmerengett.
Az épen most hallott híreket forgatja.
Újabb csatatéren jár a gondolatja.

Cseh királyhoz menni volt legelső terve,
De már mostan ehhez épen semmi kedve.
"Kegyelemkenyérre szoruljon egy Árpád?
- Kérdé önmagától - nem, nem - ezt ne várják.

Földi birodalmam már ha elrabolták,
Van számomra még egy dicső, fényes ország.
Örök hír s dicsőség napvilághazája,
Melynek a szerelem ékes koronája.

Ez legyen enyim, ez nyitva még előttem,
Vagy legyek feledve, halva hideg földben."
Ez volt gondolatja, szivének verése,
Nagyratörő lelke igaz érezése.

A szeretők pedig már el is bucsúztak,
Hazavissza a lyány s apja elindultak.
Örömkönnyes szép szem hálás pillantása
Vala Béla herceg megjutalmazása.

Ő pedig s a kis had mentek mendegéltek,
A lengyel határra csakhamar elértek.
S onnan a tizedik éjnek hajnalára
Barnult már a lengyel király magas vára.

 

Harmadik ének

Béla herceg és az ifjú cseh királyfi
Lettenek egymásnak kenyeres bajtársi.
Hát miért ne? - igaz, hogy amaz cseh volt csak,
- No de nem teremhet mindegyik magyarnak.

Hej mert az időben, melyről szól az ének,
Elég volt, de talán sok is dicsőségnek,
Ha valaki büszkén a mellére ütve
Mondta, hogy őt magyar apa-anya szülte.

Érezett is a cseh olyformát iránta,
Mi a tisztelethez igen közel álla.
Kivált pedig mikor megvallotta Béla,
Hogy az Árpádháznak tőrül sarjadéka...

Ezt azonban titkul tartani kivánta,
Mert ugy okoskodott helyesen, hogy hátha
Valahol nem nyerne illő tisztességet,
Elviselhetlenül fájna ez szivének.

Ő majdan csak akkor áll elő nevével,
Majd ha egy dicső tett elárasztja fénnyel,
Hitegette szíve, hősi bátorsága,
Hitte, hogy lesz egykor alkalmatossága.

A cseh ifjunak is volt neve... valóban!
De imádkozzatok - hogy azt ki ne mondjam.
Vagyok irántatok annyi tisztelettel,
Nem riasztalak el a név-szörnyeteggel.

Annyit súghatok, hogy: Brzna, így volt írva,
Béla elbérmálva mondta: Berezina.
És ha úgy tetszik, hát mi is úgy nevezzük,
Bocsássa meg e nyelvbéli gyöngeségünk.

Szíve is volt, igen - és tudott szeretni,
Becsületre, hírre ohajta szert tenni.
Most is szökve jött el az apai háztól,
Lengyel mellett víni tiltva volt apjától.

Ki haragosa volt a lengyel királynak,
De nem beszélhete eleget fiának.
Mert egy oly erős vágy támadott szivében,
Melynek vajmi nehéz állni ellenében.

Vala tudniillik a lengyel királynak
Egy szép lyánya, aki beillett csodának.
Ezt meglátni akkor ejté szerencséje,
Mikor odajára náluk követségbe.

És azóta nem volt nyugodalmas éje.
Két kisértő kép jött álmiban eléje.
Elül jött vidámon a lengyel királylyány,
Diadalmas szépség mosolyával arcán.

Háta mögött pedig - régi kedvesének
Siralmas bús képe, kisírt szeme égett.
Fekete ruhában, mint a sötét éjjel,
Mint a hold világa, holt halovány képpel.

Egyik volt a nappal, éjjel volt a másik.
Berezina szívén két szellem csatázik:
A jelennek hívó kész gyönyörűsége,
Meg a múlt időnek keserű emléke.

Végre győzödelmes ki lett, mint a jelen,
Ez a győzhetetlen uralkodó elem;
Mely örök törvénye a kalmár fejének,
Óramutatója kéjencek szivének.

Úgy van, úgy, s ha jól megfontoljuk, helyén van,
Jelennel dacolhat csak a halhatatlan.
S hogy az is nem veszt-e, kérdések kérdése,
Jelen örömével síremlék fölér-e?

De ne okoskodjunk - hagyjuk ezt másokra,
Benne járatosabb tudós sógorokra.
A puskapor úgyis föl van már találva,
Legnagyobb szükségük tán nekik volt rája.

Elég az hozzá, hogy Berezina bajtárs
Jegyesét feledte, s már helyette van más.
S fügét vagy szerelmet nyer-e utóljára,
Majd megtudjuk azt is, várjunk csak sorára.

Mi rég várok úgyis, és mi tűrhetetlen,
Hogy elérjek végre hozzád énekemben,
Hogy föllelkesítsen tündéri szépséged,
Bár azt el nem éri semmi földi ének...!

Lengyelek honának legszebbik virága,
Mieszkó királynak szépséges leánya.
A rád emlékezés gyönyöre, hatalma,
Lészen énekemnek bőséges jutalma.

Az eperérésnek szép időszakában,
A fiatal erdőn mondhatlan bübáj van.
Az ember mikéntha lépne a templomba,
Hol is a természet menyegzője volna.

A szerelemesdés dala már elhangzott,
Lombon és bokorban igent mondanak most.
A tavasz meghódol a legszebb lovagnak,
Útja tetőpontján tündökölő napnak.

Szerelemkeltő csók mindenik sugára,
Melyre szűzi keblét a bimbó kitárja;
Ilyenkor a szellő halk lengedezése,
Gyönyörrel tölt erdő keble pihegése.

Mint az ifju erdő szíve dobogása,
Hallható a kakuk vidor huintása.
(S csak midőn az árpa lemunkálva rendre,
Némul, belefúlva a gyönyörtengerbe.)

A lengyel királynak fényes vára mellett
Illatot lehellő rengeteg zöldellett.
Tele mindennémű vaddal, vadvirággal,
S átalján az erdő minden pompájával.

Ide járt a király nagyságos királyi
Kedves vendégivel gyakoron vadászni.
Alja buja zöld fű, mert nem jára erre
Ostoba juhnyájnak irtó sáskaserge.

Mikor ide ére Béla herceg, épen
Nagyszerü vadászat vala belsejében.
Riad a vadászkürt, az erdők harangja,
Jeladólag tovább-tovább adogatva.

Oda most az erdő szentegyházi csendje,
Erdők istenének ünnepe lesz benne,
Ki ha a vadászok kérelmit hallgatja,
Lesz ma néki számos véres áldozatja.

A zöld pázsitot a csöndes hűvös éjjel
Kihímezte harmatgyöngyök ezerével.
Melyeket mig a nap sorra le nem csókolt,
Vadüzők céljának kedvező idő volt.

Felriasztva fut már a szabad vadállat
Gyilkos fegyverébe a föld zsarnokának.
Asztalhulladékkal fizetett szolgái,
Űzik a futókat hűséges kutyái.

No de azért nincs mért megütközni benne,
Ez öröktől fogva a természet rendje;
Róka, sas a nyulat, más vadállat meg mást
Gyilkol - és az ember? - valamennyit s egymást.

Jajgató dühökben csaholva szaladnak
Utána a félig repülő szarvasnak,
Mely midőn eltikkad oldalán lövéssel,
Hátravág az ebhez nemes megvetéssel.

Amott vérre szomjas szájú csataebek
Néma lihegéssel vaddisznót kergetnek.
S ha beérik, füle tövébe ragadnak,
Mig a vadász kése véget vet a harcnak.

Az időben vajmi más volt a vadászat!
Testnek és léleknek épületes játszat;
Sőre ifju harcra képző iskolája,
És a meglett bajnok legnemesb kockája.

Béla királyfinak erős szenvedélye,
Mindazáltal mostan nem vegyült beléje.
Az erdőnyíláson kifelé a várnak
Ment, hogy megmutassa magát a királynak.

Közel voltak igen már az erdőszélhez;
Kis kerek tisztáson valami neszt érez;
Mézzel illanó méh, forró szárnyu szellő,
Vagy suhogva szálló gyilkoló nyilvessző?

Láthatatlan - mégis nyil volt az valóban,
Melynek ütött sebén édes fájdalom van;
Fonva a legforróbb mennyeibb sugárból:
Leányszemből, mely most Bélára világol.

Tüzes nyila forró első szerelemnek,
Mely ha összeforrad vérével szivednek,
Boldogítja azt, de jaj örökre néki,
Ha onnan kegyetlen csalódás kitépi.

Vadvirágos gyepen, iharbokor alján
Epret és virágot szaggató királylyány
Csillagos sötét éjszeme villantotta
A nyilat, mely Béla szivét áthatotta.

Háta mögött féken tartva paripáját
Fegyveres cselédek őrizetét állják.
Két palotaleány volt mulattatója,
Szépek - ha mellette nem állottak volna.

- Ti csereberélő kalmár hideg szivek,
Számoló elmétek rabjai - hiszitek,
Hogy a szerelemhez hónapok, esztendők
Kellenek - biztosnak látva a jövendőt?

Kik ujjaitok közt fontoló mérleggel
Mást szeretni tudtok csupán fejetekkel,
Érzelmeitekről miért szólna a dal,
Ki lehet fejezni kereken számokkal.

Mint a mennydörgés a gyujtó villámlással -
Egy a szerelem az első pillantással!
Nem üt meg a villám, ha dörögni hallod,
Nem szeretsz, ha nem gyujt első pillanatod.

Hosszu volt Bélának első pillantása,
Mert meg volt meredve két szeme pillája.
Önmagát és mindent elfeledve néze,
Illik vagy nem illik? - nem jutott eszébe.

Mit gondolt, mit érzett? volt e gondolatja,
És ha volt, mi csodás volt a foglalatja?
Mindent-mindent, csupán ezt ne kérdezzétek,
Vagy erőtlen holtan fogyjon el az ének!

Valamint az égen egy nap süt ragyogva
(- Valaminthogy kettő fölösleg is volna -),
Valamint e napnak milliom sugára
Megszámolhatatlan elhat a világra:

Bélának hasonlón egy érzése volt csak,
A szerelem, ez az egyetlen, forró nap,
Melyből kilövellő fényes gondolatok
Mint a nap sugári - megszámolhatlanok.

Egy az isten, aki mindenütt jelen van; -
Levegőben, földön, templomban, bokorban
Világ kezdetétől világ enyésztéig
Örök dicsőségét szünetlen dicsérik:

De csak egy imádság kedves ez istennek,
Egy szó, mit a szív mond dobogva: "szeretlek",
Hogyha nem szerettél, nem imádkoztál még:
Szerelem hijával nincs hit, nincs reménység.

Béla szeretett, és hitt, remélt egyszerre,
Imádkozás vágya szállt le a szivére,
Úgy szerette volna mondani - szeretlek,
De a szót tartotta oly igen kevesnek.

"Jőjj segedelmemre - te iszonyú szellem,
Most ohajtlak még csak - irtó veszedelem!
Ami rettentő és miben ártalom van,
Ember és szörnyekben, földön és pokolban.

Jőjjetek elő mind - én harcolni vágyom,
Győzzelek le mind, vagy érjen el halálom.
S majd ha ajkim e szót szeretlek - mondják ki,
Legyetek szavamnak tanubizonysági!..."

Amíg így tünődött, azalatt bajtársa
Forditotta a jó alkalmat javára.
Mint már ösmerős a lyány elébe lépett,
S kezde véle síma hizelgő beszédet.

Nem fösvénykedett a tetszetős szavakkal,
Beszélt egyremásra tüzesen, majd halkal;
A királylyány látszó örömmel fogadta,
Mialatt Bélára gyakoron pillanta.

"Harcotok hírére messze földrül jöttem,
Nagy utam volt, mégis oly kevés előttem:
Mert hiszen tehozzád mindig közel voltam,
Mindig előttem volt képed a távolban.

Mi lehetne távol, mikor a kebelben
A szerelem csupán maga véghetetlen?
Útak fáradalma, a test szenvedése
Sovárgó szivemnek csak könnyebbülése."

Esdeklő beszédit még folytatta volna
- Mialatt Bélának vére forrt-lázonga -,
De ijedt szemekkel a palotalányok
Rémületes zajra összesikoltának.

Sebesen közelgő ropogás hallatszott,
Mintha buzogánnyal vernék a harasztot,
Valaki azonban aratná a fákat,
És azok egymásra törve hullanának.

Béla kitalálva a veszély mivoltát,
Sebtibe lováról fa mellé ugort át,
És azt jobb kezével hatalmasan rázta,
Hogy levele, makkja sűrün hulla rája.

A zaj oszt egyenest őfeléje tartott,
- Egyszer csak emeli magosra a bárdot -
Mint az éjszakában csillagok hullása,
Oly sebes volt bárdja éle villámlása.

És azután csönd lett - jöttek a vadászok;
Béla bárdja élén még csak vér se látszott;
Mert amint a vadkan fejét szétütötte,
Még azután mélyen lemerült a földbe.

Körülállották a vadat, bámulással -
Rettenetes volt az pallosagyarával;
Mikor a bokrok közt csörtetett rohanva,
Inkább bősz bivalynak gondolhattad volna.

És a vágás rajta! - aki azt meglátta,
És Bélára gondolt - borsózott a háta.
Titkos irigységgel sisak alól néztek
Béla termetére egynémely vitézek.

S kérdezék maguktól: hol az erő benne?
Vagy a zömök tölgynél erősb a jegenye?
Könnyen ingó karcsu derekát bámulták,
Mások a keleti, drága fényes ruhát.

Végre a király is előjött, mogorván,
Lelke mélyén harag förgetegét hordván;
Haragos mindenre, főkép önmagára,
Nagymihaszna hízó domború hasára...

Miokból a pajkos ifjak csúfolódnak,
Nevezi az ország renyhe hájhalomnak.
De nagy akadék is az a has valóban
Szerelemben úgy, mint harcias dolgokban.

Egykoron honának első bajvivója,
Most csupán hasának teherhordozója,
S emiatt mindegyre veszti a csatákat,
Nem csekély kárára a lengyel hazának.

Melyeket nagy őse szerze, tartományok,
Ellene fölkelnek. Igy a pomeránok.
Kiknek hogyha szörnyü vezérére gondol,
Nem maradhat menten szíve borzalomtól.

Harcra készen áll már népe java, hadja,
Ma a búcsu - holnap indulásuk napja.
Merőtüzü ifjak, vérmes nagy reményük,
Csak ő érzi, hogy már nem méltó vezérük.

Csak akkor vidul, ha szép lyányára pillant,
Gondjai ködében ez a reménycsillag.
Mintha sejtené, hogy el nem veszhet ország,
Melynek ily szép nemtő ékesíti trónját.

Most hogy ijedelme jelét látta arcán
- Haloványult ajka, mint fogyó szivárvány
Kérdezé mi lelte - hanem megelőzve
Válaszát, egyszerre Béla állt előtte.

- Mi van szebb a földön fakadó bimbónál?
Tavaszkor az első fülemüleszónál?
Tán az ébredő nap hajnalsugár-ujja,
Mely az alvó földet fölébreszti újra?

Szép az ébredő nap hajnalsugár-ujja,
Mégis szebb volt Richsza arca elpirulva;
Mert amint most Béla szemébe pillantott,
Arca oly piros lett, mint előbb halvány volt.

Minek nevezzelek, idő, midőn a lyány
Arca először lesz majd piros, majd halvány,
Pirulása okát alig sejti, érti,
Holott ahol el sem pirult, ott is érzi...

Midőn szíve, mely még szendergett nyugodtan,
- Hogy megijed tőle - oly erőset dobban...
És érezve fájó sugarat szemében,
Földre süti azt, nem tudva, hova nézzen?

Mit tünődöm... hisz bárminek mondanálak,
Mindig kevesebbet mondanék csak nálad!
Avvagy a teremtő mikor megteremtett,
Nem-e önnönmagát multa fölül benned? -

Az első szerelem hajnalának rajza
Volt az a pír, melytől ége Richsza arca;
Béla látta - szemét de lekapta róla,
Hogy eszébe jusson mondanivalója.

"Lengyelek királya - halld rövid beszédem.
Magyarok földjéről vagyon érkezésem.
Azért ki s mi vagyok? mondanom mit érne,
Messziről jött ember lel kevés hitelre.

Vagyok számüzötte messze nagy hazának,
Menhelyet remélő egy időre nálad.
És hogy e jóságod meg is érdemeljem,
Hadakozni engedj érted a seregben."

Elvégezve Béla takaros beszédét
- Mialatt bámult a körülálló népség -,
Szót várt a királytól, de hiába vára,
Mert soká nem jött szó annak ajakára.

Hogy Bélát tetőtül talpig nézegette,
- Való ami való - ugy meg volt lepetve,
Hogy őtet magát s az egész jelenséget,
Egy darabig vélte tündér tüneménynek.

S mert szemét a népség most Bélán feledte,
A király zavarát észre nem is vette.
S minden, amit láttak Bélán, volt bübájos,
Termete s átalján mindene szabályos.

Homloka aranyos rézsisakba vész el,
Mely fölött kócsagtoll dacol a szélvésszel.
Szög szemölde rejti szeme játszó fényét,
Mely lesujt vagy derít, mint a jó reménység.

És fekete, fényes, finom bajuszának
Irigyei hazaföldjén is valának.
Igaz, hogy sokat is szenvedett érette,
Mert szemével már sok szép leányt megverte.

Mit kezében tart, a hosszú kőrös dárdát,
Viharos tetőin növelé a Kárpát.
Ott sok erős szélnek próbáit megállta,
Míg belé szerelmes bajnokkéz levágta.

Az a párduc, melynek bőre alatt válla
Jobb felül kiduzzad, nem térvén alája,
Egykor fejedelme volt ádáz fajának,
Örökszabad síkján forró Afrikának.

Melle közepén vert színarany a csatja,
- Egy oroszlán tigris fejébe harapva;
Görbe kardja balján lógg le kényeskedve,
Csengve, mintha mindig harcra volna kedve.

Félhold arcu fényes acél csatabárdja
S a buzogány - bízva öreg Hadonárra.
Ezekkel mellvértet, sisakot tör össze,
Avvagy emberirtó vadat útjaközbe...

Hogy magához tért, szólt a király legottan:
"Magyarok jó hírét gyakoron hallottam;
Bárki légy - mint külsőd, tartásod mutatja,
Királyi vérnek vagy bizonnyal magzatja.

Légy országom földén szivesen fogadva,
Melynek most szüksége van jó hadfiakra;
S mert vitézim holnap hadba elindulnak,
Jöjj, osszad velünk meg kenyerünk s borunkat."

Végezvén beszédét, mind fölkerekedtek,
És vidám beszéd közt föl a várba mentek;
Hol az érkezőket várta rakott asztal,
Étel-ital s minden földi jó malaszttal...

 

Negyedik ének

Vége már a zajos búcsú-lakomának;
A vitézek, noha fáradtak valának,
A vacsora végén pendülő zenére
Mindegyiknek újjászületett bő vére.

Soha sincsen oly kedv, mint amidőn másnap
Határnapja van a harcba-indulásnak.
Különös, hogy aki halni indul s ölni,
Előtte való nap nem is tud gyülölni.

Mint a Niagarán andalgó dereglye,
A vizesés szörnyü torkához közelgve
Sebesebben halad, majd szilajon rohan
Kétségbeesetten - visszahozhatatlan:

Szintúgy a halálnak fölszentelt vitézi,
Minél közelebb a vész, sietnek élni.
- S elképzelve hogy tán utójára látja,
Kedvese is inkább rásimúl karjára.

Régi ősök vitéz cselekedeteit
Szép rimekben lantos ifjak énekelik.
Szíve földobog rá mindegyik vitéznek,
És hasonlók lenni nemes vágyban égnek.

- Kik fitymálva szóltok az elmult időkről,
Essetek kétségbe inkább a jövőtől:
Nem rajzott az eszme hajdan a fejekben, -
De a szív erősebb, jobb volt a kebelben.

Hogy az öldöklés volt a dicsőség útja:
- Jön-e idő, mikor nem lesz az, ki tudja? -
Ám ha a gyülölség az emberkebelnek
Örök istenátka, mit ki nem téphetnek:

Legyen becsületes nyilt a csatatére,
Egyenlő fegyverrel rontva ellenére...
És elesni, halni tudjanak nyugodtan,
Nem átkozva istent, világot magokban.

Ám ha lenni kell, hát hadd legyen gyülölség!
Az ok és a fegyver - ebben a különbség.
Egykoron gyülöltek szerelem s hazáért,
Most gyülöl az ember egyenest magáért.

Kacér hölgy - jövendő - fátyolos képeddel,
S te sivatag jelen alattam - sülyedj el!
Szebb a mult - legalább hős volt benn az ember,
Nem pénz volt a bálvány, nem csalás a fegyver...

Szent volt a barátság, a szerelem szentebb,
Ép ezért egymással gyakran összevesztek.
És így Berezina már gyülölte Bélát,
Mivel Richsza s Béla sziveikbe bélát.

Haj, mi szép nyelvet tud a lányszem sugára,
Hogy megérti minden, bárhol a hazája!
Mialatt végezték a jó estebédet,
Béla már Richszától minden jót megértett.

Sok vitéz volt ottan, s mindegyik sovárga
A király lyányának egy pillantására.
Kapott is mindannyi egy-egy pillanatot
De csak olyat, melyet mindegyik láthatott.

Mer a pillantás, mely vallja a szerelmet,
Az amolyan félénk, titkos, lopva ejtett,
Félve találkozó a rokon sugárral,
Ilyeneket váltott Richsza is Bélával...

Berezina pedig, aki mindezt leste,
Önmagát biztatva, majd kétségbeesve,
Már csupán a harcok viharát ohajtá,
Mely avvagy szerencsét, vagy halált hozand rá!

Richsza végre hálóteremébe ment el.
Vitézek maradtak bortölt serlegekkel.
Ittak - legelőször persze a királyért,
Azután Lengyelhon legszebb leányáért.

Részegitő-édes volt ez a pohár bor!
Menyország-nyitó volt utána a mámor.
A bor nem hiába gyermeke a napnak,
Benne sugarának bűbájai vannak.

Piros rózsát fest a fekete felhőre,
Azon át néz a nap le a sötét földre,
Igy a vitézek a mámor fátyolán át
Az ellen hadát csak kicsiségnek látják.

De van egy, kinek még most is jut eszébe
A pomerán vezér rettenetes képe.
"A haddal magával - szólt ez így hozzájuk -,
Ha isten segít, majd valahogy elbánunk,

De azt kérdezem most tőletek előre,
Ki lesz, aki Mervát leteríti földre?
Tudom, hogy hazánkért halni készek vagytok,
De mit ér, ha egyig kezétől elhaltok? -

Én azt gondolom - ha ügyünket fontoljuk,
Nem sereggel, csak egy vezérrel van dolgunk.
Ki míg életben van, hada győzhetetlen,
Valamint, ha elhal, meghódolna egyben."

A józan beszédre szörnyü lett a lárma.
Kinek harag, kinek szégyen ült arcára.
Megzördült a fegyver, s nagyobb számmal voltak,
Kik önerejükben bízva hánykolódtak.

Pomerán vezérnek híre messze terjedt,
Róla szájrul szájra histórják kerengtek.
Sok vitéz vítt avval nevezetes harcot.
De mind belehalt, vagy vallott nagy kudarcot.

Béla a meséket csöndesen hallgatta,
S hogy előtte rémlett Merva hős alakja,
Titkos öröme volt gerjedő szivének,
Melyre hajaszáli fölemelkedének.

"Alkalom már lesz - a többi magam dolga,"
Tervet szövögetve ezeket gondolta,
És mivelhogy már a győzelemre gondolt,
Gondolatában a koszorú is ott volt.

A koszorú az volt, ami most a haszon.
Az ő koszorúja a királykisasszony.
Elindulta előtt látni ohajtotta,
De sehogy nem ötlött most eszébe módja.

Már mulóban volt a rövid nyári éjjel,
Bóbiskolt a lámpa aluszékony fénnyel.
Jobbadán távoztak már mind a vitézek,
Vagy ültő helyükben elszenderedének.

Béla szemét csak nem fogta be az álom,
Föl s le nyugtalan járt sok üres szobákon.
Végre selyemszárnyas függöny-ajtó mellett
Csöndesen megállt és merő figyelem lett.

Valami gyönge nesz ütődött füléhez;
Hajnali langy szellő vagy lehellet-é ez?
Szellő az bizonnyal, mit hajnal sohajtott,
S a természetben fölgerjedő vágy hajtott.

- Egy merész fuvalma csintalan szellőnek,
S szárnyai szétválnak a selyemfüggönynek,
S azon át még egyszer rövid pillanatra
Alvó kedvesének látszott ékes arca.

Látta sovár vágytól nyílva maradt ajkát,
És hallotta forró keble lángsohajját,
Mely "szeretlek" szót vitt láthatatlan szárnyán,
Magyarázatul hó karjait kitárván...

De hamar a függöny újra összehajla,
S már a szellő nem is könyörüle rajta,
Újabb kedvezésért bármi szépen kérte,
- Mert az lepihent - tán a gyönyörű képre.

Reménykedett, várt még, de hiába vára,
- Egyszerre csak szólal öreg Hadonárja,
Okolja a várni türhetetlen Tátost,
S mert vele már nem bír, menni kéne már most.

A vár udvarán már végig sorban állnak
Választott vitézi Mieszkó királynak.
Hivogat a kürt, vad paripák nyerítnek.
Zörrenése hallik acél fegyvereknek.

Megjelen a király végre seregében,
Lyánya búcsut int a palota-erkélyen,
Csikorog a kapu, s azon dübörögve
Indul a derék had le a zöld mezőre,

Hol a kisebb-nagyobb egybegyűlt dandárok
- Melyeket vezetnek országnagyok, bárók -
Bókolása között nemzeti zászlónak
A királyt üdvözlik, s véle csatlakoznak.

Aztán egyesülten zúgva megindulnak
Porfelhője között széles országutnak,
Melyen át fegyverek ezere csillámlik,
Midőn tetejökben nap sugara játszik.

Igy indulnak felhők nyugotról gyakorta,
Méhökben haragvó villámmal rakodva;
Elsötétül a táj, merre áthuzódnak,
S keble elszorúl a félénk földlakónak.

S könnyebbülve hosszún, háladón lélekzik,
Ha látja, hogy szelek más vidékre viszik.
És csak a távolból nézve bősz haragját,
Tiszteli magában isten akaratját.

Tiz nap és tiz éjjel gyorsan haladának,
S határában voltak Pomerániának.
Gyönyörű sík volt ez, eltekintve rája,
Béla csak fájóbban gondolt szép honára.

- "Bátya - így beszéle Béla Hadonárhoz,
Ügetés közben -, mit szólsz e tartományhoz?
Ugy hiszem vitéznek jók a pomeránok;
Mert vitéz nép szokta lakni a sikságot,"

Mire viszont felelt Hadonár eképen:
"Hej tán voltam is már hajdant e vidéken!
Mikor a világot jártuk hadakozva,
Haza dicsőséget s gazdag zsákmányt hozva.

Közel lehet már a tenger is mellettünk,
Csak az tarta vissza, hogy tovább nem mentünk.
Szerették e földet akkor is apáink,
Szapora füvében híztak paripáink.

Magyarország mellé jó lett volna foltnak.
E volt a mondása az erős Botondnak.
Emlékezem: szőke izmos népek lakják,
A kelevézt, dárdát szerencsével hajtják.

És ugyancsak vissza kelle emlékeznünk,
Ha akartunk győzni: hogy minek születtünk.
Hanem azért végre csak levertük őket,
- No de minek bántom a szép mult időket!"

Ezalatt egy magas erdőbül kitérve
Értenek világos szabad mezőségre.
Egy kiáltás hangzott szanaszét: "ellenség!"
Mely után viszont lett hirtelen csöndesség.

Egy kevéssé hőkölt a had csillapodva,
Mintha akaratlan mind egyet gondolna;
Csak a szívek vertek gyorsabb, hangosabban,
Melyek fenekén most ezer érzelem van.

- Ilyen hallgatás van a természet keblén,
Bosszuálló sötét vihar közeledtén,
Mikor a föld mintha elkészülve várna
Az uralkodó ég sujtoló nyilára. -

Most az ifju bajnok kedvesére gondol,
Elsohajtva hozzá kegyetlen távolból.
Egy pár óra, s talán távolabb lesz tőle,
S a végső fohász is kiszakad belőle.

Mert váltig hiába áltattok, beszéltek:
Kivánatos a kéj, s kedves ez az élet.
Szép a virág, szép a napsugár, a pajzán,
És még a halál is szép az ifju arcán.

S csakis ifju halhat szépen; - ha elaggtál,
Már jótétemény s nem áldozat a halál.
Hazáért csak az hal, ahol a kebelben
Vesztenivalóként él még a szerelem.

A fekete földön szánhadd a virágot,
Melyet zivatarnak vad keze levágott,
Az öreg nem hal meg, csak lehull magától,
Mint aszott gyümölcs lehull az életfáról.

Most kit a dicsőség örök szomju vágya
Dagadó kebellel vezérlett csatába,
Diadalkapukat épit képzelegve,
Megdöbbent szívét még keményebbre edzve.

Parancsait osztja a király legottan.
- Mint a sas, mely pihent kőszálon, nyugodtan,
Verebet pillantva kiterjeszti szárnyát,
Hogy sebes röptével győzze meg prédáját -

Úgy hadát, mely haladt hosszú csoportokban,
Kiterjeszti széles, rendes csatasorban,
S mérsékelt menetben indul ellenére,
Az pedig bevárja készen, közelébe.

Már majd farkasszemre értek az ellennel,
A jeladást várta csak az elszánt lengyel.
Markolaton volt már keze a vitéznek,
Hogy bemutathassa kardját a napfénynek,

Midőn mindeneknek csodálkozására,
Két lovag az ellen hadából kiválva,
Követségi jellel, fehér lobogóval
Közelg a királyhoz, ki előbb igy szólal:

"Nos hát a szentlélek szivetekbe szálla,
És megtérve jöttök békét kunyorálva?
Ám a megtérésnek szivemből örvendek,
De föltétlenül ne várjatok kegyelmet."

Hirtelen haragtól elfeketült képpel
Szólt az egyik követ héjázó beszéddel.
"Jó király, egy kissé korán vagy kegyelmes,
Még a te kegyelmed senkinek sem kedves.

Nézz végig hadunkon és vedd fontolóra,
Vagyunk-e szorulva esedező szóra?
Számra és erőre - semmiben sem enged
Bármibe kerülne - hadunk a tiednek.

Elgondolhadd azt is: ha egymásra rontunk,
Egész álló nap tán vért hiába ontunk.
Külön istenünkért küzdenénk mindketten,
S azok nem engednék magokat egykönnyen.

Azért bölcs vezérünk, vitéz fejedelmünk,
- Kit most egyedüli urunkul tisztelünk -
A csatának könnyebb végzését kivánja,
Ha valaki véle párbajra kiállna.

Azért azt üzeni: ha szereted néped,
Annak drága vérét mostan megkimélhedd.
Állj ki véle magad, és ha őt levágtad,
Seregünk és népünk hódol koronádnak,

Valamint: vezérünk ha legyőzne téged,
Őt uralkodónak ösmerje el néped.
Kivüled vezérünk mással is kimégyen,
Csakhogy az vezéri - főuri vér légyen."

A pomerán követ végzé a beszédet.
Király és vezéri szótlan összenéznek
Mintha valamennyi kérdené magától,
Vajjon fél-e vagy nem a nagy pomerántól?...

Mieszkó ha épen király nem lett volna,
Mostan újra meg lett volna zavarodva.
De kitérő válasz, - vagy, ha épen nincs más,
Nála mindig készen áll az elhalasztás.

"Várjatok kevéssé s vonuljatok félre,
Felelek azonnal uratok kértére."
Kopjavetésnyire hátrált a két követ,
Súgva-búgva fujván egymás közt a követ.

Lengyel király pedig az alvezéreket
Maga körül gyüjté s hozzájuk beszéllett.
"Lovagok, vitézek, figyeljetek szómra,
Irányzom beszédem egyedül a jóra.

Merva noha vétkes lázadó vagy bármi,
Kihivásának nem szabad ellenállni.
Bárha ránk hátrányos vagy veszélyes volna,
Lovag-kötelesség már ezt parancsolja.

Ha egész haduktól megveretnénk légyen,
Még ez sem lehetne olyan égő szégyen,
Mintha ezereink közül egy se válna,
Aki ez egyetlen bajnoknak kiállna.

Nem is szólok arról, hogy e párbaj dolga
Kivánatos inkább mi részünkre volna.
Ha Mervát elejtjük, mondhatom bizonnyal,
Hogy serege, népe meghódol azonnal.

És tudjátok azt is, hogy a pomeránok
Keresztény vallástól nem iszonyodnának,
Csak makacs vezérük erős akaratja,
Mely őket pogány hit bilincsein tartja.

Ami engem illet - örömest kiállnék,
Istenem s hazámért bátran síkra szállnék,
Ám de tán nem szégyen vallanom előre,
Hanyatlottam immár korra és erőre.

Azt is jól tudom, hogy közületek bárki
Bizonyos halálra is örömest áll ki,
Ha dicső halála hitre vagy a honra
Üdvösséget avvagy dicsőséget hozna."

A király beszédét el sem végezhette;
Lelkesült rivalgás támadott mellette;
Sok vitéz megütve kardja markolatját
Jelentette, hogy kész fogadni a halált.

De a király ismét folytatá legottan,
"Örömömre szolgál, hogy nem csalatkoztam.
Ámde tőlünk most a haza nem azt várja,
Hogy valaki menjen bizonyos halálra.

Mostan győzni kell oly bajnok ellenében,
Kinek párja tán nincs a földkerekségen.
Ellenségem ugyan a pomerán órjás,
De most káros volna az elbizakodás.

Ám ki vállalkozik, az gondolja jól át,
És meghányja-vesse elejét utóját.
Itt a halál szégyen, és egy nemzet átka
Kisérné a bukott vakmerőt sírjába..."

Itt megállapodott a király és vára,
Lesz-e és mi lesz a felelet szavára.
Hallgattak, tünődtek, mig a csöndességet
Megtörvén egy éltes bajnok igy beszéllett:

"Ha szabad tanáccsal - jó uram királyom
Szólni hozzád, - én a nagy csatát ajállom.
Nagyján ösmerem mind fogósb ifjainkat,
Egyre most az ország sorsát mégse bízhadd.

Most az egyszer órjás avvagy csodaszülött -
Való, ami való - nincs soraink között.
Ezt én mondom, aki vitézebb, jobb népet
Honfitársaimnál soha nem ösmérek."

És a körülállók komoly hallgatása
Szavainak vala tanubizonysága.
Éltüket nem félték a lengyel vitézek,
De mindegyik félt kárt tenni nemzetének.

A király fiai számba nem vevődtek,
Még csak szoktatóba hozta harcra őket.
Szép sudár legénykék - hanem még erőre -
No, csak várniok kell egypár esztendőre.

Vitézei során újra végignézett
A király - nem adva föl a reménységet.
És amint szemével Bélát föltalálta,
Föléledt szívében hite, bátorsága.

Az pedig ott állott magában, tünődve,
Nem igérkezik-e valaki előtte?...
Már a király ajkán volt a szó, hogy híjja,
Midőn ép elébe álla Berezina,

S ajánlotta magát a párviadalra,
S csak kevésbé mult, hogy el nem lőn fogadva.
Ámde most Bélának eszébe jutottak
A szerelemesdő hizelgő szép szavak,

Melyeket az erdőn mondott Berezina,
S melyeket látszólag kedvesen vett Richsza.
S fölbillent sisakja meredő hajától,
Sötét szeme lángolt nagy indulatától.

"Uram, király - szólott határzottan -, kérlek,
Engedj küzdenem az óriással érted.
Őt ugyan ösmerni még szerencsém nincsen,
Csak annyit tudok, hogy ember és nem isten.

S ezt elégnek tartom. Im te magad mondád,
Hogy e párbajtól függ országod, koronád.
Ám ha van, ki magát érdemesbnek tartja,
Jöjjön és hadd lássam, erősebb-e karja?..."

Nagyon is tetszett e beszéd a királynak.
És igéretet tőn azonnal Bélának,
Hogy ha szerencsés lesz páros viadalja,
Pomeránok földjét jutalomul adja.

Hogy pedig az ellen elbizott vezére
Kifogást ne tegyen eltitkolt nevére,
Legott fővezérnek kinevezte őtet,
- Vigye hirül neki rögtön a két követ.

S mivel már a nap is nyugovóra szálla,
Harc idejét szabta másnap hajnalára;
Éjre pedig a két had vonuljon hátrább,
S köztük a szabad tért táborőrök járják.

Követek e választ véve távozának;
Lengyel had szerencsét ohajta Bélának.
Mert hazájuk sorsa bízva volt kezére,
Senki irigységet iránta nem érze.

Csak egy ajk volt néma, csak egy arc volt sápadt
Közepette a víg, zajos sokaságnak.
Csak egy szemben égett sötét boszu nyila:
Ez a büszkesége-sértett Berezina.

 

Ötödik ének

Ragyogó csillagok tetején az égnek,
Lenn a földön sűrü tábortüzek égnek.
Széllel-játszi tüzek mellett heverészve
Izesen beszélget a had nagyobb része.

Beszélnek csodával határos kalandról,
Melyekről maiglan őrzött krónika szól;
Mindegyik elmondja kiállt veszélyeit,
Hol bizonnyal elvész, ha - isten nem segít.

Fegyverét az egyik, jó lovát a másik
Víg borozás közben földicséri váltig.
Mindegyiké legjobb, második egyé sem,
És megállapodnak ebben valamennyen.

Csak Berezinának nincsen nyugodalma,
Lázas indulatok hörgő szavát hallja;
Szerelem, gyülölség legnagyobb mértékben
Szíve rovására küzd az elsőségen.

Mint vérontás-jósló üstökös az égen,
Rendetlenül jár-kel egyedül az éjben;
Már két ízben ért el Béla sátorához,
S háborodott lelke semmit sem határoz.

"Egész Lengyelország föle ifjusága
Itt van egy csomóban (tünődik magába),
Java cseh vitézim, kiket válogattam -
Annyi ezeren nem állanak utamban.

Nem állanak, ám mert nem is állhatnának!
- És egy számüzöttje a magyar hazának
Elvetődik ide magában, véletlen,
Mint egy földönfutó vándor, szerencsétlen, -

S ennek itt azonnal legkiválóbb sor jut;
Elrabol előlem győzelmet, koszorút.
Elnyeri szerelmét a legszebb leánynak,
S holnap tán dicsőség fogadja fiának...

S mindezt könnyeden, csak amugy útbaejtve.
Míg én őmiatta el vagyok felejtve.
Ezért hagytam hát el szökve én hazámat...
Hogy vissza is szökve vigyen a gyalázat?

Szív, ne hánykolódjál, - vagy azt kérdezem hát
- És azután válassz, - előtted mi drágább?
Szerelem, dicsőség - vagy ez utált élet,
Melyben vágyaidra kacag gyöngeséged?

Fecske ajak, hazudsz. Mást beszélsz, te, szívem,
Dobogásod után indulok én híven,
Mely örökké vészről, gyöngeségről beszélsz -
Hallgass el babonás meséddel, gyáva ész!

Vagy nem olyan-e, mint a nap, a szerencse,
Mely előtt egyenlő a magyar, mint a cseh?
S nem erős-e karom, nincs-e bátorságom
Mely harcoljon érted - üdvözítő vágyam?..."

- S a határozottság megért kebelében.
Hosszu megfontolás különben sem szégyen;
Csak a kivitelben ne habozzon a szív,
S legyen szándokához halálában is hív!

És így ért harmadszor Béla sátorához,
Rövid imát mondva seregek urához,
Ki imáját talán meghallgatta volna,
Ha haraggal vegyest nem lett volna mondva.

És belépe Béla - a vezér elébe,
Kit talála párducbőrön hevertébe,
Nyugodt szelid arccal, hosszukat pillantva,
Szemére ohajtott álmot csalogatva.

Édes merengésben töltött rövid óra,
S már szerelmesével találkozott volna.
De kedvese felül az álom is drága!
Harcolni kell érte életre-halálra.

"Árpád unokája halljad - én gyülöllek,
Azért vagy te ölj meg, avvagy én megöllek.
Honnan ez idegen indulat - ne kérdjed,
Elhihedd, magamnak jobban fáj, mint néked.

Ródd föl ezt ne nékem, hanem a végzetnek,
Mely nekünk - kettőnek, egy szivet teremtett.
Egymás gátja vagyunk - egyikünk ne éljen,
Ki ezt igy akarta, az isten - itéljen."

Imígy Berezina. Béla vezér pedig
Még tovább képzelge szótlan, egyideig.
Végre kifejtőzve ölelő karjából
Éber álmodásnak - jó szive hangján szól:

"Hát nem elég szép-e kedvesed - hű Gunda?
Mit tesz majd, ha szíved hűtelennek tudja?
Szeressed, ha leltél egy hű szeretőre,
Hidd nekem, a földön nem akadsz kettőre.

S hidd el nekem azt is: az istenitélet
Az, hogy Richsza engem szeret és nem téged.
Mit nyernél, ha kardod engem el is ejtne,
Vasadat üthetnéd saját kebeledbe.

Szerelmed ingatag. Vigasztalásodra
Mondom, hogy mikorra visszaérsz honodba,
Előbbi szerelmed ujolag föléled,
S még te a szerelem mennyországát élhedd.

És derék legény vagy - használhatsz hazádnak,
Örömére válhatsz még apád s anyádnak.
Ámde szép öcsém, ha mégis úgy kivánod,
Én igérem, hogy szép, könnyü lesz halálod."

Béla őszintén szólt, jobb indulatából,
Berezina mégis gúnyt érzett szavából.
És fojtott haraggal szólt: "Köszönöm néked,
Óriás erőt ad gúnyoló beszéded.

Csak gúnyolj tovább is, élesebben, kérlek,
S ha erősebb vagy, majd dühömmel fölérlek.
Most hiszem már bátran, amit félve hittem:
Elbizottságodat megalázza isten."

Kishitü föllázadt volna e szavakra,
- Az erős nem könnyen gerjed föl haragra.
Béla fővezér is dúló harag helyett
Jó szivében fájó szánalmat érezett.

"Bujdosásom társa! - szóla hozzá - szánlak.
E hittel felőlem ne indulj halálnak.
Nálunk bizodalmas őszinte a beszéd,
Ez oka, ha szavam gunyolónak tetszék.

Áldás-e vagy átok? - a magyar nyelvének
A szív a szavakat sugalló szent lélek,
És szívünk derűben-borúban egyforma:
Egy kevéssé pajzán - mit tehetünk róla...?

Ha isten kegyelmes marad életednek;
Láthatsz közepette a veszedelemnek;
Akár vihar, akár csata morajja szól,
Tréfás beszédeket hallhatsz ajakamról.

Úgy hiszem, legyőzlek. Mért nem mondanám ki?
S ha talán te nem vagy e valláson: állj ki.
Ha magam valóban erősebbnek hittem:
Verjen meg, s bizonnyal meg is ver az isten.

Ám ha a lelkemben nem élne ez a hit,
Elhalaszthatnám e viadalt holnapig.
Okul elég volna tán, hogy virradóra
Két nemzetnek sorsa bízva van karomra.

Sőt ha szándékunkról a király vagy a had
Neszt vehetne - vívnunk sem leendne szabad.
Itt a közel erdőn, valamely tisztáson
Küzdjünk hát azért - hogy csak az isten lásson."

Mialatt így szólott szelid nyugalomban,
Könnyedén, vidáman felölté azonban
Gyémántokkal ékes ragyogó szép kardját,
Melynek oroszlánfej őrzi markolatját.

Az ádáz zörejjel táncolva verdeste
Bal combját, a szabad fényre kiesengve
Sötét tarsolyából. Míg kezébe fogva
- Hogy lármát nem üssön - ura csititotta.

Tett fejére csurgón torzonborz kalpagot,
A fölé meg szúrva üstökös csillag volt:
Diónyi nagyságú drága kődarabból
Sűrün kisugárzó hófehér kócsagtoll.

Azután megütve kardja markolatját,
Megcsördítve vidám, dalos sarkantyuját,
Gondtalan lélekkel bajtársára tekint,
Mintha mondta volna: mehetünk, ha tetszik.

Annak szívét pedig a vetélydüh lakja,
S még egyszer, utószor szóra nyilik ajka:
- "Istenemre! - mért is tagadnám előtted,
Deliséged egyik oka, hogy gyülöllek.

Ha már önmagától iszonyodik lelkem,
Ha önmagam előtt utálatos lettem,
Te tettél azzá, ha szörny levék; csak soha
Téged az életben ne láttalak volna!

Kora gyermekségem óta ezideig
Kényeztette lelkem a merész, édes hit,
Mely azt sugta mindig: bejárhadd a földet,
Bajnokot nem találsz magadnál különbet.

Most e hit díjául fájó csalódás jut.
De tán nem is úgy van - ám azért meglássuk.
Aki megteremtett - az isten határoz,
Irtson el, ha erőt nem adott a vágyhoz!"

Béla hallgatott s majd gondolatba mélyedt.
De szerencséje volt ép erős szívének,
Hogy az élet örök titkait hiába
Fürkészni - korának nem volt nyavalyája.

Kezet fogva, békén, szótlan elindultak
Ki az éjbe titkos, veszélyteli utnak,
A nem félt - lenézett halált fölidézni,
Ronda alakjának gúnnyal szembenézni.

Mely zsarnok, ha gyáva, rongy szivekre talál:
Hősök engedelmes szolgája a halál.
Gyakran úgy jelen meg sürgős parancsukra,
S tova fut, ha félig szemüket lecsukta.

Szívük bátorsága - ez isteni szikra -
Merész vonásokban kiül arcaikra.
Melyet megbámulva létimádó gyávák,
Hitvány könnyek helyett irigylik halálát.

Béla midőn kiért sátora elébe,
E szavakat súgta Hadonár fülébe:
"Vívni megyek. Tudod, mily vak a szerencse,
Ha netán helyettem visszatérne e cseh,

Menj, tudakold, hol van kedves bátyám, Endre,
- Úgy hiszem, bujdokol ő is valamerre -
Mondd el neki végem. Mondd, hogy arra kérem,
Tartsa meg életét - a honnak, helyettem;

Mondd neki, mit öccse végsohajja kivánt;
Ne legyen könnyelmü Árpád vére iránt.
Mert hogy e vértől függ Magyarország sorsa,
Hiszem, mintha isten sugallotta volna."

- Csöndes, hallgatózó, álmodozó éj volt.
Tarjagos felhők közt vándorol a tölt hold.
Egymást üzik-hajtják égen a fellegek,
Elnyeli a nagyobb ott is a kisebbet.

Lombon és haraszton magyarázhatlan nesz,
Mint a szunnyadó föld halk lélekzetet vesz.
Itt-ott kinyilik az ég felhő-pillája,
S egy-egy álmos csillag kipillant a tájra.

Fekete madarak húzódnak az égen,
Diadalmaskodva a nagy messzeségen.
Mint a szálló idő sűrü érverése,
Hallik szárnyaiknak éles süvöltése.

Mintha mondaná az idő az embernek:
"Aludjatok, ám én nem aluszom, élek.
Ég, föld elenyészik és ti mind elhaltok.
Örökkön örökkévaló csak én vagyok."

Rémletesen üvölt "igent" e szavakra
A nesztelen szárnyú enyészet madara.
- No de mindezekkel keveset gondolt a
Két vitéz, s már épen beért a vadonba.

Középen világos hosszudad tisztásnak
Egymás ellenébe fordulva megállnak.
Fekete felhőbül feljön újra a hold,
Egyéb tanu nekik nem kellett, nem is volt.

Miután mindegyik rövid imát tartott,
"Az isten nevében!" kivonták a kardot,
A szív elszántságát tükröző szem fényét,
S a kardok acélát - egymáséra mérték.

Berezina tüzzel hordozá acélát,
Vágni ügyekezve mihamarabb Bélát:
Ütéseit egész erejével mérte,
A sikertelenség csak dühét növelte.

Növekedő dühe dagályához mérten,
Sűrüebben csattog kardja pajzson, vérten.
Béla pedig csöndes vérrel - óvakodva
A halálos vágást mind elháritotta.

- Fölriad az erdők legelésző vadja,
Kiszemelt gyömölcsét, mezejét elhagyja.
Sejtve egy nem ösmert rettegett istenség:
Az ember haragját, - futásuk a mentség.

Az erdő koronás délceg fejedelme
Ágas-bogas szarvát háta fölé vetve,
Hátra forgó félénk szemekkel rohanva,
A sűrűn fonódott gallyakat aratja.

Sí-rí a tojáson ülő fülemüle,
Ez az erdők veszélyt hirlő csengetyűje;
Fölsikolt a vércse, összecsörg a szarka,
A rengeteg csöndje végkép fölzavarva.

- "Légy takarékosabb karod erejével,
- Szólt küzdése közben Béla szelídséggel. -
Nézd amott a göncöl szekerét az égen,
Még magason áll, de az előbb lemégyen,

És karom, megládd, még akkoron sem fárad.
Hogy soká vesződjem, ám de azt se várjad.
Szükség, hogy erőmet holnapra kiméljem,
És azért csatánknak gyorsan vége légyen."

Rettenetes kardját emelé magasra,
S míg vivó társának végütését pajzsa
Fogta föl, - mint villám láttalan leszállott,
S ellene sisakja tarajába vágott.

Kemény kék acéllal volt bélelve végig
A sisak s gyöngité a kard gyilkos élit.
Mégis Béla kardja egész oda ére,
Hol lágy hártya borul az agy velejére.

Hanyatt dőlt az ifju. Bágyadó szemében
Összefutottak a csillagok az égen,
És szelíd világát a halovány holdnak
Látta egy megaludt sötétlő vérfoltnak.

Aztán meg mintha a csillagos égboltra
Fekete kárpitot boritottak volna,
Úgy rémlett előtte, - amint szempilláját
Égető sebének kínjai lezárták.

Kínok veritéke gyöngyölt homlokára,
Forró piros vére a fű bársonyára...
Halálsárga arca fölmeredt az égre,
Mintha némasága feleletet kérne.

S mintha csak szívének gyökere lett volna,
Melle közepéről oly nehézkes sóhaj
Tört ki lassu kínok között szakadozva,
Végimája gyanánt Richsza nevét hozva.

Lelke pedig elszállt egy sötét folyamra,
Melyen innen élet, halál van túl rajta.
Mely a semmivé-lét nagy tengerébe vész,
S mely fölött húnyt szemmel az Álom a révész.

Ez bevette könnyű, ringó csónakába,
És evezett egyre sűrüdő homályba;
Ő pedig lenézett a víz fenekére,
A víz fenekén két alakot vön észre.

Richsza volt az egyik - örömkönnyben úszva,
Szerelemmel Béla keblére borula;
Régi szeretője volt pedig a másik,
Szép szeme a hűség könnyeiben ázik.

És búsan zokogva borul kebelére,
Fájdalomenyhítő könnyet ejt sebére,
S az életre híja vissza őt esennen,
Élni boldogító örök szerelemben.

Ilyen álma volt az elesett vitéznek,
És amint ébredve ujolag fölnézett,
Magát hüvösvizü forrásnál találta,
Oldalánál pedig vén Hadonárt látta.

Aki (hazatérő ura parancsából)
Javas csodafűvel - vízzel a forrásból
Borogatta sebét... nyugalomra térve,
Neki gyógyulást és életet igérve.

- Már közelgetett a rózsaszinü hajnal
Földre kapaszkodva piros ujjaival,
Melyek parancsoló hüvös intésére
Fut az éjszakának minden szörnye, réme.

Tűnő álmodását visszacsalogatva
Édesen csicserg a szerelem madara.
Ágrul ágra szállva ébredésre hívón.
Egyet-egyet sippant már a sárgarigó.

Mintha mondaná, hogy: keljetek, cselédek,
Nagy uratok jön, a nap - üdvözöljétek.
Azután az istenválasztotta dalnok
A pacsirta kezd egy üdvözlő szózatot.

S dala ilyeténkép hangzik: essél térdre,
Aki fölvirradtál e nap reggelére.
Ne káromold halált ohajtva istened,
Nézd a kelő napot, s örülj életednek...

Örömben ragyogó ritka szép hajnal volt.
Bús-beteg arcával elenyészett a hold.
Örömkönnyeiben a harmatos földnek
Szerelmetes ifjú sugarak fürödnek.

Nagy volt Berezina sebének fájdalma;
Makacs szellemének megtörik rugalma.
És a természeti nagyszerű látványra,
Roskad vágyainak üres fellegvára.

Anyakebelén a vidám természetnek
Boszuja tervei feledésbe mennek.
Megtér önmagának jobb ösmeretére,
És az élet vágya visszatér szivére.

Mintha fű, virágok - balzsamillat-nyelven
Mondanák: ne halj meg, élj és szeress engem.
Mintha lombok alól vadgalambok búgnák:
Szeresd, aki téged szeret hűn, szép Gundát...

"Szeretlek, szeretlek, ugy amiként soha,
Úgy, amint hiszem, hogy isten parancsolja.
Csak te bocsásd meg, hogy hüségtelen voltam,
Hiszen hívságimért keserün lakoltam."

Ez volt gondolatja, igaz érezése,
S már híven emlékszett vissza kedvesére;
Hogy pedig a hazamenetelre gondolt,
Erre nézve is egy vigasztalása volt:

Hogy legyőzetett bár páros viadalban,
Legalább magyartól győzetett meg abban.
És magyar kar által - az ő idejében -
Legyőzetni nem volt ritkaság, sem szégyen.

Beteg ápolója az elhagyottságnak,
A jótékony álom szemére leszállott.
Nemsokára eget rázó zajra ébredt, -
De hadd mondja ezt a következő ének.

 

Hatodik ének

Már a nap a tenger partjaira hágott,
És tele bámulta fénnyel a síkságot;
Egy sugarat küldött Béla sátorába,
Hogy fölkeltse hősét - hanem mindhiába,

Mert az még pihente az éj fáradalmát;
Kedves álomlátás adta meg jutalmát:
A királykisasszony jelent meg előtte,
És hogy győzni fog ma újra - jövendölte.

Hanem szerencsésebb volt az ébresztésben
Endre bátyja, aki megérkezett épen.
Fáradottan, arcán csüggedés jelével,
Szomorító hírek holló seregével.

Elbeszélte Vazul testvérük kimultát,
Kinek orgyilkosok szemeit kiszúrták.
Nemzetirtó Péter bűneiről mondott
Annyit, amennyi csak szóval mondható volt.

Hogy a jámbor éltü István király megholt...
- No de írmagul egy örömhíre is volt,
Hogy a boldogultat a római pápa
Kinevezi a menny szentei sorába...

"Bátya! - komoly arccal Béla ekkép szóla -
Szomorúbb hírekkel nem jöhettél volna.
Vazul iránt nagy volt szívemnek szerelme,
S még hazám kárát is kell siratnom benne.

Tisztelem fájdalmát jó nemes szívednek,
Ám de erős szívet fájdalmak csak edznek.
Kötelesség a hon sebeit viselni,
De árulás volna sorsán kételkedni.

Az igaz, most hazánk gyámtalan szenvedő,
De azért korán se hidd, hogy elveszendő;
Ha elég gonosz is, nem elég nagy arra
Péter, hogy végveszélyt hozzon a magyarra.

Hozott a magyarok istene - majd együtt
Honfi-bánatunkat megosztva viseljük.
Hogy ha ütni fog a cselekvés órája -
Sziveinket épen, erőben találja."

Míg ezek így egymás bajait beszélik,
Künn a csatatéren nézzük mi történik.
Növekedik a zaj mindakét seregben,
Nyughatatlan főkép hullámzik az ellen.

Pomerán vezérnek teste nagy kegyetlen,
Széles kedve mégis most alig fér el benn;
Kétfelé nyílt szárnyú magas sátor alatt
Ürítget előre áldomás-poharat.

A körülte álló kegyelt bajnokoknak
Osztogatja már a főhivatalokat.
Mert hogy a lengyelnek nem irgalmaz isten
És hogy ő lesz győztes - csepp kétsége sincsen.

Ülvén rögtönözve fölhányt gyepszinágyon
- "Jó bolond Mieszko! - így köszönt - ég áldjon!
Te megérdemelted hogy kegyelmet adjak.
Mert rövid eszeddel keztyüm elfogadtad."

És vad kárörömmel szavát elröhögte -
Égre szegi fejét - vajjon nem dörög-e? -
Minden ember, aki sátorán kül álla
S kacajában torzult ajakát nem látta.

Nagy erővel esett kacagása közben
Hánykolódik, tombol, hogy a föld megdöbben.
Hanem kacajának magas árát adta,
Kedves egy apródja veszett el miatta.

Mert sarkantyujával homlokát találta:
Taraja lehatolt rézsisakján át a
Koponyába s fűre csorrantá velejét,
- Fölborult az ifjú és kiadta lelkét.

A szegény egyetlen fia volt apjának,
Ki jelen volt szinte oldalán Mervának,
És fia halálát zokon is vehette,
De az általános öröm közepette,

S a vezér iránti félénk tiszteletből
Bánatát takarta. Aztán a tömegből
Félrevonult később fia tetemével,
S lettek hárman együtt szíve keservével.

"Minek tart a bohó oly törékeny fejet?"
Jegyzi meg a vezér s tovább mulat, nevet.
Mintha égne, fogy a sült ürü előle,
Egész volt, s alig van itt-amott belőle.

Jobbja mellett a bor félakós hordóba,
Abból félkezével csak a csinján fogva
Jót iszik - köszöntve pogány istenére,
Avval is csak amúgy pajtáskint beszélve.

Mint kisebb halmok közt zord fekete szikla,
Át a lengyelekhez ugy rémlett alakja.
Nézte egyik-másik - hanem csak futólag,
Mert ha soká nézte - hogy igazat szóljak:

Fájást okozott a bámulat szemének,
S ereiben a vér riadtan kerengett.
Már ültő helyén is szörnyetegnek látszott,
- Most pedig végezvén lakmáját, felállott.

Fiatal apródok cipelték elejbe
Nehéz fegyvereit vállukon - görnyedve,
Lobogós kelevézt három öles nyéllel,
Végibe eresztett kék acél hegyével.

Sisakot zúzó nagy gömbös buzogányát
Hóna alá köti jobbfelől: szablyáját,
Melynek fűrész-élén ütések nem fognak
- Halálhoz szegődve létemésztő fognak -

Ezüst pikkely lánccal köti csipejére:
Hüvelyének vége bokájáig ére.
Halpénzforma acél-lemez csillog karján,
Hétfejü sárkány a jel sisaktarajján.

Fekete hadméne jő nyerítve, fujva,
Sűrü torz-üstöke tűzszemére hullva;
Föllobog sörénye mint fekete zászló,
Dagadt ereinek hálója átlátszó.

Hosszu nyaka görbül a nagy méltóságtól,
S mintha elvágyódnék e kevés világból,
Fölrugja a földet darabban, magosra,
Majd meg türhetetlen égre ágaskodva...

Ez a legnagyobb és legerősebb ló volt,
Mely a tartományban vitéz alatt tombolt.
És a pomeránok szerették (tisztelték!),
Mert csupán ez egy mén bírta meg a vezért

Az most fegyverkészen kijő sátorából,
És a lengyeleknek táborába átszól:
"Nos hát bujj elő már valahára - ürge!
Látom, a halálra nem igen vagy fürge...

Avvagy megszökött-e már a szerencsétlen,
Vagy elölte magát jó előre épen,
Vagy bizonnyal részeg volt, ki azt igérte,
Hogy velem megví, - és most magához tére.

Ám de ha nem válik senki közületek
Áldozatul esni erős istenemnek:
Nem vagyok híjával súlyos buzogánynak,
Egy álltó helyemből mind agyon dobállak."

Szólott - és kivetve teljes erejéből,
A nehéz buzogány elszállott kezéből.
És szivárványívben ment magason, búgva,
Oszt a lengyel tábor elején lesujta.

Futását vigyázva szemmel a vitézek,
Súlyos gömbje elöl mindnyájan kitértek;
Az pedig lehullván, gödröt vájt magának
S ki a puha földből csak a nyele látszott.

Béla is már készen sátrából kilépett,
Láta mindent, s hallá a csúfos beszédet.
Nem szabad tagadnom, ez volt az egyetlen
Perc, mikoron ő is megdöbbent szivében.

Mint midőn a nyári napközépi égen
Szélüzött kicsiny kis gyapju felleg mégyen,
Hamar tűnő árnyat vet a rétvirágra,
De kiér az ismét a szép napvilágra:

Ily parányi kétség fellege futotta
Végig Béla szívét, hogy rá pillantott a
Nyiltávolra álló pomerán vezérre,
S annak szertelen nagy testerejét mérte.

S bevallotta szerény eszével magának,
Hogy ereje nagyobb tán a pomeránnak;
Senkinek ámbátor nem nyilatkoztatta,
Sem nyugodt arcán egy jellel nem mutatta.

"Ám legyen bár kétszer erősebb - tünődék -,
Annál becsesebb lesz nékem a dicsőség;
Lehet szörny vagy ördög - de nem lehet bátrabb
S fogadom, hogy nem én leszek előbb fáradt."

És már csataterve készen volt fejében.
Hosszú nagy dárdáját helyzé kengyelében,
- Jelt adatott hármas trombitafuvással,
És rohant merészen szemben az órjással.

Sápadt lelkesültség égi fehér lángja
El ne hamvaszd lelkem - e rohanást látva!
Míg nagyért hevülő lelkednek világit
E láng - énekeld - hogy harcoltak apáid.

Fölvont sátorában - mint a had bírája,
Méltósággal ült a lengyelek királya.
Előtte a tábor buzgó arcu papja
Győzelemért esdő imáit szavalja.

Komoly csöndességben mindkét hadi sereg
Kiváncsiság miatt lélekzeni felejt.
Meredtek a szemek és nem pillantanak,
Dobog a mező a lovak lába alatt.

A lengyel, ki tegnap még reménnyel telt volt,
Már e percben csak a veszteségre gondolt.
Kárhoztatta sok a vak szerencse-kockát,
Melyre most föltették az egész nép sorsát.

Ám de most a szemek könnybe lábadának,
Erőltetésével merev bámulásnak,
Néz a lengyel, néz a pomeránok hadja,
És amit lát, hinni egyik sem akarja.

Mint midőn dúló szélvihar erőszakja
Ezeréves tölgyek tövét hasogatja,
Szörnyű ropogásuk veri a levegőt,
És az jajgatással tölti be az erdőt:

Oly kebelrendítő ropogás hallatszott,
Melyre tompa kettős nagy zuhanás hangzott.
Pillanatig a két figyelő hadsereg
Nem láthata semmit, csak remélt és sejtett.

Mert előljáróban amik itt történtek,
Abban keze játszott a gondviselésnek.
Hirtelen forgószél porfelhője támadt
S egyenesen nekiment a pomeránnak.

Épen azon nyomban, amidőn Bélára
Közel érve hozzá - kelevézt irányza.
S mikor össze csapnak - por sürü gomolyja
Homályával mindakét vitézt befogta.

Porfellegből oszt a paripák kiválnak,
Mindkettő uratlan rohan a sikságnak.
Elviszi a port a szél szeszélyes útja,
Szemben talpon áll a két vívó meg újba.

Pomerán vezérnek kebelét elállja
A düh, és vonaglik tajtékozva, szája.
Vadul forgó szeme pokoli tüzével
Föltekint az égre elfeketült képpel.

Hüvelyből kirántja ádáz élü kardját,
- Nap sugara mohón futja végig lapját -
S mintha órjás kígyó öltögetné nyelvét:
Kardjával az eget fenyegette, s beszélt:

"Ingatag kegyelmü istene a hadnak,
Bármi hatalmas vagy - meg ne átkozzalak!
Avvagy midőn érted harcol híved karja,
Akkor hagysz-e cserbe? - ám úgy vess magadra!"

Iszonyélesztőbb és ördögibb vonások
Soha emberarcon nem láttak világot.
Béla is mint hite törvénye kivánta,
Istenének nevét vette ajakára.

"A te istened is Krisztus? - szóla gúnnyal
A pogány - de már úgy megöllek bizonnyal.
Ám mert tudd meg, ezren haltak el karomtól,
Segítséget kérők e hitvány csalótól."

Mint olaj a tüzet, villámok az eget,
Mint a csöndes tengert a rohanó szelek:
Bélát úgy e szavak fölháborították.
- Mint sisakján a szél rázta sűrü tollát,

Úgy a sötét harag hideg förgetege
Belemarkolt haja meredt fürtjeibe,
S testét átfutotta híg lehelletével; -
S szólt harag emelte lelkének hevével:

"Halj meg! - undok ajkad meg se nyíljék többet
És ne legyen nyugtod méhiben a földnek.
Most hiszem már szentül, hogy te fogsz elesni,
S átokul: halálod nem siratja senki!

Nem segít meg - bármi szerfölötti erőd -,
Mert megbánta már, ki adta azt, teremtőd.
Csak egy szerencséd van - azt sem érdemelted:
Hogy magyar kar által lesz mulandó élted!"

Nem szólott az órjás, elfojtotta torkán
Dühe a szót, mint madárdalt az orkán.
Hanem megcsóválva nagy körben acélát,
Teljes erejével megrohanta Bélát.

Az súlyos csapásit mind elhárította,
Karddal és pajzsával ügyesen fölfogta.
Mert neki a hideg bátorság a védje,
És az ezerszemü vigyázat segédje.

És miként a néma zord fekete sziklán
Kártalan dühöng és megfárad a villám -
S mint a méltóságos sziklafal visszhangja
Tehetlen csapásit gúnyosan kacagja:

Oly mihaszna szálltak Merva óriási
Nagy erővel ejtett halálos csapási.
Gyorsan keletkező barna felleg árnya
Borul a pomerán hadak táborára,

Barna, mint a sejtés, mely szivökben ébred,
Mint egy sötétségből kifejlő kisértet.
Lengyel hadak fölött ragyog a nap, nevet,
Fegyverek csillannak, avvagy tán a szemek?...

És a pomeránnak lassudik már karja,
És szivét dühének veszett ebe marja.
Kékbe játszik ajka, szeme vérbe forog,
- Hozzá még utószor Béla ekkép szólott:

"Ah, hát csontjaidban volt java erődnek,
Mint valamely lomha esetlen ökörnek?
Ám de nyugot ökre meglakol halállal,
Valamennyi kiköt kelet párducával!"

- De minek beszélnem hosszát a csatának?
Óhatatlan veszni kell a pomeránnak!
Béla mellett több volt egy igaz istennel:
Földi mindenható igaz szerelemmel.

És lecsapott fényes kardja - isten után
Legszörnyübb erővel -, melynek a pomerán
Nem hallotta már meg szörnyű csattanását,
- És sem Béla kardja rettentő csapását,

Sem akármi kínját e siralmas földnek
Már nem érzi meghült vére soha többet!
Hosszában hanyatt dőlt, kardja markolatján
Holta után is még keze rángatózván.

Nyílva maradt ajka - gúnyolva az eget -
Istenkáromoló dühében meredt meg.
Halomnyi tetemén amint végignéze
Béla vezér - iszonyt még csak akkor érze.

Most midőn a harag lelkén átviharzott
(- Mert a halál minden gyülöletet, harcot
Kiengesztel -) - tiszta szemmel nézve rája,
Csak most tudta meg, mi nagy vala munkája.

Megriad a lengyel hadak harsonája,
Béla győzedelmét veszi föl hangjára,
S láthatlan futással a csatamezőnek
Térein hírével tölt el eget-földet.

Még nagyobb a lengyel hadak rivalgása,
Legerősb mennydörgés sem lehetne mása;
Megüzi a nyári felleget az égen,
És sietve fut el árnya a térségen.

De amily vidám volt ezek rivalgása,
Oly bús, gyászjelentő vala hallgatása
Szegény pomeránok megrémült hadának,
Kik egymásra is most félve pillantának.

Mint nagy útra indult büszke hadi gálya,
Melynek a viharban eltört árbocfája,
Útat, irányt vesztve, reménységhagyottan
Tévedez fölötte urrá lett habokban,

Úgy nézett ki mostan a pomerán sereg,
Vezérükben hitük, reményük elesett.
Gyors tanácsot ülve az előkelőbbek
A lengyel királyhoz hódolatra jőnek.

És beszélt hozzá az okosabb közöttük:
"Az erősebb isten végezett fölöttünk?
S megmásolhatatlan végezése ellen
Sem elég erőnk, de törekvésünk sincsen..."

"Legyen - szólt a király szavaiba esve -
Legyen támadási bűnötök feledve.
Az az igaz isten, aki most így végzett,
Majd az igaz hitre térít benneteket.

És hagyjátok a gyászt vezértek kimultán,
Mondjatok örömdalt a nagy isten ujján.
Egy vész üstökös volt elesett vezértek,
Ki alatt hazátok bizony véget érhet.

Isten őt leverte honotok egérül,
S a dicsőség napját küldi föl vezérül;
A legerősebb és legnemesebb vitéz
E világon - a ti fejedelmetek lész."

Aztán a király nem rejthető örömmel,
Jóságos szemében fényes hálakönnyel
Szólt Bélához, aki ottan állt mellette,
S dicsősége terhét szerényen viselte.

"Bámulatra méltó bátor szivü bajnok!
Méltón jutalmazni - téged - szegény vagyok.
Köszönetem fogadd - nemzetem nevében,
S országolj e karod hódította népen.

És ha fogadásod nem ellenzi, kérlek
Tudasd velünk neved, fényes nemzetséged.
Mert hogy származásod magas, nem is kétlem,
Noha már most szükség arra nincs is épen."

A király beszédét csöndesség követte,
A sokaság szemét Bélán felejtette.
Béla pedig ékes nyelven imígy szólott.
(A magyar kezdettől ékesen szóló volt.)

"Lengyelek királya - ám kivánatodra
Származásom s nevem hadd legyen tudtodra.
Merre három tenger viszi zúgó árját,
Száz csatamezőre írva e név: Árpád.

Kinek unokái Magyarország trónján
Ülnek - örök joggal sorban uralkodván.
Hova, hiszem, egykor isten úgy akarja,
Engem is felültet hiveimnek karja.

Most ármány űzött el... de hiszem a jobbat,
Nem lehet uralma hosszu a gonosznak.
És azért örömmel veszem ajánlatod
Míg rám hozza isten a szerencse-napot."

A tisztelet és a meglepetés mián
Most alig talált szót a jószívü király.
(Hej mert akkorában nagy volt e szó: Árpád!
Híre és hatalma messze földre szolgált!)

Nem is szólt, de a hely't megölelte Bélát,
Rá pedig a sereg hangos éljent kiált.
A sereg is örült, hogy nem holmi jöttment,
Hanem királyi vér volt, ki rajta túltett.

De ez mind csekélység... hátra volt a java -
Béla királyfinak legszebb diadala...
Mit ér a király, ha nincsen koronája?
Szerelem hijával mi a hir sugára?

Béla királyfinak legszebb diadala
A lengyel királyi palotában vala.
Mikor a tündérszép Richsza kezét kérte,
És az szerelemmel borult kebelére.

Két atyafi kebel: magyar s lengyel között
Ekkor a legelső legszebb frigy szövődött.
Szent is volt ez a frigy, tartott is sokáig,
Minél tovább nem is tarthatott - halálig...

S éltek, éldegéltek hosszu boldogságot,
De nem soká lakták pomerán országot.
Vazulért lakolt az elvetemült Péter,
Lecsapták a trónról a magyarok kétszer.

És mivel nem volt több két sunyó szeménél,
Nem is szurhattak ki többet Vazuléért...
Ekkor Endre, Béla hazájukba tértek,
Elfoglalta a trónt Endre mint a vénebb.

- Pomeránok Bélát sokáig siratták...
S Hadonár? - fölötte nehezül a Karpát.
Mindig hazavágyott... s mikor e tetőket
Elérték, leborult - s nem is kelt föl többet...

Később Endre bátya rosz fát tett a tűzre,
Győzhetetlen öccse, Béla őt elüzte...
S aztán... bárkivel volt magyarnak csatája,
Mindenütt első volt daliás királya...!