Bátyám Debrecenben
| Bátyám Debrecenben szerző: Petőfi István |
Éjfél lehet... virrasztgatok egyedül,
Aludnám már, de az álom elkerül;
Elkerül, mint rezgő ágat a madár —
A zajló szív fölé csak ugy félve száll.
Kinek volna több oka mint énnekem,
— Függvén szeme átszellemült képeden —
Hogy könyezzen, s fájjon szive, kebele,
Érted anyám, édes anyám gyermeke!
Elragadja lelkemet a gondolat,
S átalfutja a már távol multakat,
Mely mögöttem terül alvó tengerként,
Födvén csekély boldogságot, tenger kínt;
Oda siet lelkem, oda visszajár,
Mint sírboltba tévedező holdsugár,
S viszi buját, mint galamb a nyílvesszőt,
Melyet a sors, haragjába belelőtt.
Fölépíti képzetem a kis lakot;
— Rozzant volt már, azót’ összeroskadott.
Hogy is állna!... romba dönté nagy búja,
Mert elhagyta lángszellemü lakója.
Igy jársz te is egykor bámult nagy világ,
Midőn nem vet fény özönt rád napvilág,
Elvész a hold, az ég csillag serege,
S minden olyan lesz, mint vala kezdetbe. —
Hideg szobádon keresztül szél sivit,
Megfagynál, ha égő lelked nem hevít;
S ki megfoldná kopott szálú rosz gúnyád...
Tőled távol, könyez érted — jó anyád!
S ha elmerengsz boldogtalanságodon,
Nem magadért fáj az neked, jól tudom!...
Lelkedet egy szent fájdalom kínozza:
Boldogtalan szüleidnek balsorsa.
A költőnek öröksége itt alant:
Szeretettől vérező szív és egy lant!...
Minden dala egy egy szívböl nőtt virág,
Melyet a hon szent szerelme rezeg át.
S mindezekért kárpótlásul a vigasz,
A mért lelke világánál fenn viraszt —
Az: bogy lelki szemeivel messze lát
A jövőbe, s olvashatja nagy titkát.
Igy olvasád: hogy „koporsód zártáig
Boldogtalan lészsz s nincs messze odáig.“
Ott állt irva megohajtott halálod,
Mit a való olyan hamar beváltott:
„Nem égtél el lassan, mint a mécsvilág —
Ismeretlen sírodon nem nő virág.
Kóró födi; s csak az éji — fergeteg
Zúgja el ott testvér-búját feletted!“