Bár még...
szerző: Tompa Mihály
Bár még az ágon függ, de sárga a levél;
Szomorú tetszhalott, amely se hal, se él;
Halálos zsibbadás ül a természeten,
A nyárnak vége van, - s a tél még nincs jelen.
Kórót, cserét a szél ha megrezzentene!
De elállt a világ szava, lélekzete...
Nem látni a napnak keltét, enyészetét,
Nappal féléjszaka; éjjel pokolsetét!
A nyárra gondolok: vidám himes határ,
Hol kigyózó folyam s délnek fuvalma jár;
Halomfedő kalász, ágfedő lombozat,
Kékje s villámival dicső mennyboltozat!
A télre gondolok: omló lágy hópihék,
Melyekből a földnek ágyat készit az ég;
Üvöltő szélveszek, kővé vált zuhatag,
Sötét holló-sereg, barangoló vadak.
Vagy annak sugára, vagy ennek vihara!
De most reám tapad a föld undok sara,
S a köd... a köd... ez a lebegő szikla nyom
Sulyát kell lelkemen görnyedve hordanom!
Hátam megől a már régen leélt gonosz
Ismét szemközt kerül, és ismét kínt okoz;
Előttem a jövő gyanús ködben lebeg,
Tán meg se érem, - és már benne szenvedek!
Sötét gyászos jelek! rosz órám közelit,
Mely a hűség s a hit oltári képeit,
Miket lelkem szeret, miket hő ajkam áld
Fővel forgatja le, csalárd tükör gyanánt.
Hordoz mélység fölött, átkos kietlenen,
Magam oly egyedül, s elhagyva képzelem!
Hánykódó lelkeket mi így meglátogat:
Semmisülni vágyó, öngyilkos gondolat...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szeretem a nyarat, a pezsgő életet,
Mig mosolyog s teremt, mig el nem vénhedett;
De ha csak teng, - s a fán a lomb csak alig áll
Óhajtom a telet, - hadd jőjjön a halál!