Báró Eötvös József

Báró Eötvös József szerző: Csengery Antal

Eötvös József báró, a magyar minisztériumnak 1848-ban tagja, Magyarország egyik legkitűnőbb publicistája, szónoka és költője.

Született Budán, 1813 szept. 3-kán. Neveltetett szülői házánál részint Ercsiben, részint Budán. Az utóbbi helyen végezte alsóbb latin iskoláit. Bölcseleti és törvénytudományi leczkéket hallgatott a pesti egyetemben 1826-tól 1831-ig. Jelen volt a következő országgyűlésen, s azalatt Pozsonyban 1833-ban adott ügyvédi vizsgálatot. Majd aljegyző lett Fejérmegyében. 1835-ben pedig a magyar udvari kanczelláriához ment, hol a következő évben fogalmazónak neveztetett ki. 1837-ben végre az eperjesi kerületi tábla közbirája lett. Eddig tart közhivatalnoki pályája, míg később a pesti magányában fáradhatatlanul működő írót a nemzet közbizalma a cultus és közoktatási tárcza átvételére szólította föl, mint egyik leghatályosabb tényezőt az új rendszer megismertetésében és kivívásában, mely az utolsó pozsonyi országgyűlésen életbelépett.

A szónok és író kiképzésére, világirodalmi miveltségén kívül, sokat tőn többszöri utazása bel- és külföldön. 1836-37-ben különösen beutazta Schweizot és Németalföldet, s Német-, Franczia- és Angolországot.

Ez utazása előtt, már 1835-ben, levelező tagjának választotta őt a tudóstársaság. Mert írói pályájának kezdete kora ifjúságára, 1830-ra esik.

Nagyobbszerű föllépése mindazáltal érintett nagy utazása után veszi kezdetét. Csak két munkát említünk különösebben. Véleményét a fogházjavítás ügyében 1838-ból, s később Karthausi czímű regényes költeményét, mely 1838-41 alatt a Budapesti Árvízkönyv köteteiben jelent meg folytatólag.

E munkák után az irodalomban és közéletben nagy tisztelettel kezdették emlegetni az ifjú író nevét.

Véleménye a fogházjavítás ügyében a fontos tárgyban egész irodalmat teremtett. A hallgatórendszer előnyeit senki sem fejtegette szebben és tanulságosabban, míg a magánrendszer pártolóinak élén a nemzetnek egy szintén kitűnő tehetsége, Szemere Bertalan állott. A tárgyat néhány év előtt Bölöni Farkas Sándor pendítette meg amerikai utazása leírásában, s most oly férfiak karolták föl, a kiknek sikerült a nemzet és kormány egész figyelmét reá fordítani. Az 1840-diki országgyűlés már egyik első rendű haladási kérdésül tűzte ki a börtönjavítás ügyét, s országos bizottságot nevezett ki, a melynek, a hon legnagyobb országos tekintélyei között, az ifjú Eötvös is tagja lett.

S nem kisebb zajt csinált az irodalomban a Karthausi. Az akadémia 1839-ben tiszteleti tagjává emelte a költőt; s a nemzet tudósai már akkor úgy találták, hogy azon toll dicsőítheti legméltóbban Kölcsey emlékezetét, mely a Karthausi-t írta. Költőibb nyelvet alig mutathat a magyar próza. Megjelenése a külföldön is nagy figyelmet ébresztett. Csak magyar kritikusai nem fogták föl, nem méltányolták eléggé. Dicsérték a dús phantasiát, mely minden során elömlik; s az emelkedett világnézetet, - világfájdalmat, ha úgy tetszik, nem értették meg. Azon művekkel hasonlították, melyek az író phantasiájának tisztulására szükségesek, a melyekben, hogy úgy szóljunk, kicsordul a fölösleg s a költő megválik ábrándjaitól. Egy még ki nem forrott ifjú író nagyszerű kezdeményéül tekintették csupán. Werther szenvedéseivel, Schiller Haramjáival hasonlítgatták. Oly fényesen lépett föl előttök a költő, hogy nem láthatták benne a philosophot. Mások ismét azért támadták meg, mivel a regényformát nem találták a műben tökéletesnek. E birálók bizonyosan pálczát törnének Faust és Manfred fölött; mert hiszen ki fogja e műveket a dramaturgia szabályai szerint tökélyeseknek mondani? S kik egy kezdő író ábrándjainál többet nem fedeztek föl a Karthausiban, mit mondanak a nagyszerű világfájdalomról, mely, többek közt, Byron költeményein vörös fonalkent vonúl végig? - Pap Endre következő sorai jobban jellemzik a Karthausit, mint minden magyar kritika, mely róla megjelent:

«Bánatnak könyve, kár, hogy nem regény;
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életirása,
A társadalom jajkiáltása.
Nagy míveltségünk kétségbeesése,
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.»

1840-ben két jeles politikai értekezés jelent meg Eötvöstől a Budapesti Szemlében: Szegénység Irlandban és a Zsidók emancipatiója. S a következő évben (1841), midőn Széchenyi István az akkor keletkezett Pesti Hirlap modorát oly hevesen megtámadta, Kossuth védelmére Eötvös írta a legszebb röpiratot: Kelet Népe és Pesti Hirlap czím alatt. Alaposabban, mint maga Kossuth, tárgyal e röpirat minden kérdést, mely a vitába vegyűlt; s ellenmondhatlanul kivívja, mint Dessewffy Aurél is elismerte, hogy Széchenyi vádjainak megmutatására nem nyújtott teljes bizonyítást. Viszont azonban neki sem sikerült megmutatni az ellenkezőt. S a történet, mint láttuk, Széchenyi emberismeretét igazolta. - De térjünk az életrajz adataira.

1840-ben jelen volt Eötvös az országgyűlésen, mint felsőházi tag. Itt új oldalról tünt fel. Írói érdemeit a szónoklat babéraival tetézte. Az ellenzék padjain foglalt helyet, igéző előadással támogatva az alsóház hazafiúi igyekezeteit. Csák néha tért el pártja többségétől, mely esetben mindazáltal a jövendő többnyire igazolta. Így a vallásügyben, mely végre is azon úton intéztetett el, a melyet Eötvösnek önálló s gyakran különcznek tartott, sőt gyanúsított véleménye kijelölt.

Midőn a következő, 1843-diki országgyűlésen ismét megjelent, már egyik országos tekintélye volt a reformpártnak. Batthyány Lajos és ő valának a főrendi ellenzék vezérei. Főleg a városi ügyre irányzá munkásságát, mert a polgári szavazatok segélyével remélte majdan a reformkérdések keresztülvitelét alkotmányos úton. Ellenei azonban mindenkép igyekvének állását kellemetlenné tenni, mi miatt még az országgyűlés befejezése előtt Pestre vonult.

Ekkor indította meg Szalay új irányban a Pesti Hirlapot.

Az új tanok közlönye Eötvösben nyerte egyik legtekintélyesebb munkatársát.

1844 közepéről írott vezérczikkei egy részben, rendszeres munkává összeállítva, 1846-ban Lipcsében jelentek meg Reform czím alatt.

Rendszeresebben, magasabb szempontból soha senki sem tárgyalta még átalakulási legfőbb kérdéseinket. Megmutatta szerző, hogy a régi megyerendszer mellett valódi haladás nem volt lehetséges. Alkotmányunk biztosítékát képezte ugyan ez intézmény, de olyat, a melynél gyöngébb s kifejlődésünkre nézve károsabb alig volt képzelhető. Bebizonyította, hogy ha közigazgatásunkba némi központosítást s vele kapcsolatban kormányi felelősséget hozunk be, se a szabadság nem veszélyeztetik, se összeköttetésünk a monarchiával. S az alkotmánynak ily gyökeres változtatását csak a törvényhozásnak e czélra irányzott működése által hivé eszközölhetni, - és pedig oly törvényhozás utján, mely a képviselet fejlesztésével naponként erősbül, s a melyben az utasítások elhallgatván, végre a nemzet szólaland föl. A parlamenti kormány új rendszerét pedig fokonként akarta a közigazgatás egyes ágaiba behozni, s minden egyes reformot akkép létesíteni, hogy benne azon tökéletesb organismusnak, mely után törekvék, egy hozzá illő kiegészítő rész készíttessék; azaz, hogy minden újabb intézkedés a felelőség alapjára állíttassék, annyit engedve eddigi törvényhatósági jogainkból, mennyit a felelőség új biztosítéka mellett, szabadságunk veszélyezése nélkül, engednünk lehet.

Az ellenzéket figyelmeztette Eötvös, hogy a szabadságot nem az veszélyezi, ha a kormány hatalommal ruháztatik föl. Azon fontos kötelességek teljesítése, melyek a kormányra bizatnak, nagy hatalmat kivan; s a ki a kormány szükségét belátja, a gyengeséget nem számíthatja szükséges kellékei közé. A szabadság veszélye csak a kormány azon hatalmában keresendő, mely törvény által körülírva, intézmények által korlátolva nincs; melyet nem az alkotmánytól nyer: hanem a szükségtől kényszerítve, önmagának vesz. Hol a kormány természetes hatáskörében megszoríttatik, törvényes úton kívül igyekszik megszerezni a befolyást, a melyet a törvény nem enged. Ott van a sérelmek története. Az ellenzék, minden ellentörekvései mellett sem akadályozhatta, hogy a kormány azon számos eszközzel, a melylyel bír, magának új meg új foglalást ne szerezzen. S e kormány-iránynak számos pártolója volt immár a conservativ táborban, kiket viszont Eötvös figyelmeztetett, hogy a kormány valódi hatalma a közbizodalmon alapszik; s hogy csak akkor nyeri meg a kormány teljes hatalmát, mikor a törvényhozásra támaszkodhatik, ha tudniillik annak felelős lesz.

S az országos dolgok központosítása mellett csak azon tárgyakat kivánta Eötvös elvonni a hatóságoktól, melyek házi ügyeiken túlterjednek; nem hogy megszüntesse, sőt hogy némely tárgyakra nézve magasabb körben létesítse az önkormányzást. A magasabb érdekeknek keresett fensőbb körben egy központot. S ezt tevén, nem külön testeket akart egybeforrasztani, külön érdekeket eltörleszteni; csak összhangzásba hozni ugyanazon test külön részeit, melyek századok óta éltek együtt azonegy közjog ótalma alatt, hasonló törvényekkel és szokásokkal.

Másrészről tekintetbe vette Eötvös Magyarország viszonyát a birodalom irányában is. Tervében a had- és külügy nem volt különválasztva a birodalom összes had- és külügyétől. Számba vette a fennálló nehézségeket, és úgy vélekedett, hogy e tárczák ellenében az adó- és katona-ajánlás joga különben is nyújt a törvényhozásnak némi biztosítékot. S e jog a képviselet erősödésével növekedni fog.

Mi végre az egyes reformkérdések miként megfejtését, a részletek alkalmazásának módját illeti: erre nézve a Pesti Hirlap későbbi (1847) folyamában mondta el Eötvös nézeteit. Teendőink czím alatt hosszú czikkfolyamban fejtegette e nézeteket, a leghatározottabb haladási irány szellemében, tiszta alkotmányos szempontokból. E czikkfolyam, számos egyebekkel, második részét teszi journalistai működésének. Az első időszak általános tájékozása volt azon párttöredék állásának, a melynek élen küzdött Eötvös, - a parlamenti központosítás kérdésének elméleti megvitatása. A második időszak az alkalmazás kora, midőn az országgyűlés közeledése szükségessé tette a részletek iránti nyilatkozást is. E második időszakban különben is fel volt függesztve azon kérdés általános vitatása, mely az ellenzéket pillanatnyira megoszlatta, hogy később nagyobbszerű körvonalokat nyújtson az összes reformpárt programmjához.

Az a szokatlan mozgalom, mely az ellenkező táborban mutatkozott, - többségkeresés ismeretlen czélokra s alkotmányos utakon kívül is: mindez szorosabb összetartásra intette az ellenzéket, Eötvös egyike volt azon hazafiaknak, kik az absolutistikus központosítási irány ellenében, a rokon pártelemek egyesítésére mindent elkövettek. Így történt, hogy a P. Hirlap akkori szerkesztője, félretéve egy időre tüzetes vitatását azon kérdésnek, melyekre nézve barátai külön árnyalatot képeztek a reformpárt seregében, s egyezkedésbe bocsátkozott a másik, népszerűbb és hatalmasabb töredék főnökeivel. Ez egyezkedés kifolyása volt a Hirlap újévi nyilatkozata 1846 kezdetén, mit az úgynevezett municipális töredék azért hitt szükségesnek, hogy aztán némely főbb kérdések, melyekre nézve az ellenzék soraiban nem volt szakadás, s a melyek természetöknél fogva olyasok valának, hogy körülöttök az összes ellenzék gyülekezhetett, közös erővel tárgyaltassanak. E töredék írói mindazáltal soha sem váltották be az egyezség őket illető kötelezettségeit. Sőt a nevezett lapot, minden jóakarat és közelítés daczára is, melyet a szerkesztőség részéről tapasztaltak, továbbá sem szűntek meg gyanúsítani. S az 1844-ben különvált töredékek valódi egyesülése csak akkor volt lehetséges, midőn a conservativ párt klubbokba vitte át a politikát, programmot adott, s így az ellenzék is kényszerítve volt országosan rendezni táborát.

Ez idő alatt lapokban nem folyt a viszály kérdéseinek vitatása.

Az úgynevezett centralista párt mindazáltal egy diadalt nyert, a melynek messzeható következményei lettek. A tanokat, melyeknek Szalay szerzett közlönyt az irodalomban. Eötvös a gyűléstermekbe vitte be. Az újabb sérelmek tárgyalásakor Pestmegye teremében a kormányfelelősségre utalt, mint az alkotmány elleni kisérletek egyedüli gyógyszerére. Kossuth szólalt föl ellene. Mondá, hogy a felelősség ott van már Ulászló törvényeiben.

Mire Eötvös megjegyzé, hogy azt az életben, az institutiókban szeretné látni.

Mondá továbbá Kossuth, hogy «a felelősség megvan már a magyar alkotmányban, mert hiszen az alkotmányosság eszméje a felelősség eszméjét föltételezi».

«Tagadhatatlan, - viszonzá Eötvös, - de az alkotmányosság realitása a felelősség realitását föltételezi.»

E rövid eszmecsere után Pestmegye utasításúl adta a kormány felelősséget.

S később, mint láttuk, a parlamenti kormány eszméjét az országos ellenzék programmjába is sikerűlt Eötvösnek beigtattatni, mely alkalommal Szemere Bertalan erélyes föllépésében is erős támaszt nyert az alkotmányos központosítási irány. Azonban ez esetben is az történt, a mi ily szövetségeknél általában történni szokott, - a túlzóbbak paralisálták a mérséklettebbeket.

E politikai működés mindazáltal a szépirodalom teréről sem vonta el Eötvöst. Sőt e korra esnek legmaradandóbb becsű művei a fáradhatatlan szorgalmú írónak.

E közpálya emberének látszott föntartva lenni, közelebb hozni az életet az irodalomhoz; s a szépirodalmi formákat ugyanazon czélra honosítani, a melyért oly szent buzgalommal fáradozott a hazafi.

1846-ban jelent meg tőle a Falu jegyzője czímü irányregény.

Irányregény! mily szentségtörés a szépművészetekre, mily lealacsonyítása a költészetnek, azt más érdekek szolgájává tenni! Így kiáltott a kritika, mely nem kevésbbé félreértette a Falu jegyzőjé-t, mint egykor a Karthausi-t. Ugyanazon kritikai irány, mely a német irodalomban épen javában kárhoztatta az angol és franczia irányregényeket. Németországban fordítás fordítást ért e művekből; a közönség mohón vette s még nagyobb mohósággal olvasta. A pedans kritika ellenben kárhoztatá, mielőtt olvasta volna. Mintha mondta volna, hogy neki nem kell, a mi gyakorlati czélt vagy irányt tűz ki.

Részünkről nem védjük a franczia irodalom férczműveit; habár szeretjük azon könnyű előadást, mely gyakran egy pár ecsetvonással - mint a nagy festészek szokása - igen talált jellemeket ad vissza. Sok német tudósnak azonban sikerűlt a tudományt érthetetlen műszavak s pedáns formák segélyével - mik között elvesz a lényeg - különválasztani az élettől. S a szépirodalomtól is ily elkülönözést követeltek. Fölálliták, hogy a művészet önmagában, önmagának czélja. S a szépműtani értelemben igaz tételből következést vontak a szépművészet gyakorlati irányban hasznosítása ellen. Feledék, a mit már Kölcsey megjegyzett, hogy a való költészet s a philosophia komoly múzsája rokon szövetségben állanak. Mindegyik magas emelkedésben lebeg az emberiség fölött, pillantásait szünetlen arra fordítva. «Mit tennétek, - mond Guizot, - mit kellene tennünk mindazon milliókkal, kik szünet nélkül a polgárisodás, befolyás és szabadság élvezetei után törekszenek, ha kirekesztőleg csak a világi jólét vagy a közélet szenvedelmei mutatnák ki nekik az irányt?» Épen a művészetek dicsőítésére mondá ezt a gyakorlati államférfiú. S épen ez irány az, mit a nem gyakorlati kritikus iskola kárhoztat. Ez által a szépirodalom és művészetek fölött törnek pálczát, a melynek egyedüli czélja szerintök æsthetikai élvezet volna. Oly tan, a mely szerint a forma minden, s a tartalom, a lényeg semmi. Mert ezt teszi végelemzésben az egész nagyhangzású phrasis, hogy a költészet önmagában czélja önmagának. Azt teszi, hogy a költői formákat rhetori, politikai, vallásos és egyéb szenvedélyeknek föláldozni nem szabad; azt teszi, hogy midőn valaki regényt ír, ne tudományos értekezést, politikai szónoklatot, vagy prédikatiót készítsen. Más értelmet okosan nem tulajdoníthatunk az érintett tételnek. Mert ha például fölállítjuk, hogy a regénynek politikai dolgokkal foglalkoznia nem lehet, azon képtelenséget teszszük föl, hogy a regénynek nem szabad az embert a sociális viszonyok, az álladalmi intézmények közt feltüntetnie; s hogy a költészet ephemer dolgokat nem képes örökíteni. S mit jelent, a miről annyit beszéltek, a költői igazságszolgáltatás? Az erkölcsiség e kivánatát miért követelitek az írótól, ha a művészet egyedüli czélja önmagának? A művészet nem az élettől egészen különvált, s annyira fölötte álló dolog, hogy vele erkölcsi vagy társadalmi viszonyok felvilágosítására élni szabad ne volna; sőt ellenkezőleg nem is érdemli, hogy művésznek neveztessék, a ki munkáiban a költői és művészi formán kívül, egyéb czélt magának ki nem tűz. Sokan a költői műveket a virághoz hasonlítják; s vajon veszít-e szépségéből a virág, ha felőle tudjuk, hogy gyümölcsözővé válik? A régiek Orpheusról épen azt említik legnagyobb dicsérettel, hogy lantja hangjaival városokat épített. E példa intésül szolgál, hogy a művészet, mint minden egyéb a világon, csak annyiban érdemel valódi dicséretet, a mennyiben valamely nagyszerű czél elérésére vagy nemes eszme életbeléptetésére eszközül szolgált. S a történet mindenkor is tanúsítá a művészetek közrehatását az emberiség czéljai előmozdítására. Nemcsak a szép iránti fogékonyság kifejtése által nemesítették az izlést, az érzést, hanem egyszersmind közvetlen előmozdítói, tényezői is voltak a jónak és hasznosnak. A fejlődő államok első államférfiai költők, próféták voltak a régi korban. Görögország közélete a legszorosabb összeköttetésben állott vallásos intézeteivel; s a szépművészetek a cultus alkatrészei voltak. A bárdokat, trobadourokat rész illeti a csaták dicsőségéből. S Magyarország újjáalakulásának története is egykorú az újabb magyar irodalom fejlődési korszakával, melyet egy Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy és Vörösmarty töltenek be.

Látva a hatást, melyet ezek előidéztek, ily korban, mint már az 1848 előtti napok valamik, midőn a mi századokig kétségbevonhatatlan igazságnak tartatott, kérdés alá vétetett, midőn minden osztály megtámadva hitte rég elfoglalt helyzetét, vagy sorsa javításán iparkodott egész erővel, midőn az egész társaságot egy nagy tengerként már mozgásban láttuk, s vésznek vagy dagálynak közeledését sejdítők, a melyben az egész emelkedni fog: ily korban maradhatott-e a művész, az író, szelíd képzelmei körébe visszavonulva, közömbös az általános mozgalomra nézve, melyet maga körül szemlélt, főleg oly hazában, mint a mienk, mely természetes kifejlődésében hátramaradva, újjászületésének nagy munkájában egyetlen nagyobb tehetség közremunkálását sem nélkülözhette? Ilyen korban, ily viszonyok közt a művésznek éreznie kell, hogy a tehetség, a melyet Istentől bír, nem azért adatott neki, hogy általa csak öndicsősége után fáradjon, s a hatalomnak, a melyet a nyelv fölött gyakorol, jótékonyabb és szebb haszna is lehet, mint ha virágaiból csak néhány pompásan hangzó szótagot rak össze. Költőnknek tehát czélja volt, regényformában figyelmessé tenni olvasóit azon állapotra, a melyben hazánk nem kiváltságos osztályai akkoriglan voltak; feltüntetni az ellentétet, melyben sokaknak szavai tetteikkel állottak; megmutatni, hogy a kik hazánkban, mint például a büntető igazság formáinak czélzott megváltoztatásánál tapasztaltuk, mindenkit túlzó philantropnak neveztek, ha bizonyos institutiók, vagyis inkább elévűlt visszaélések megszüntetését követelé, valamint szintén azok, a kik a régi állapot fentartását kivánták, oly valamit tőnek, a minek következményeiről lelkiismeretök előtt soha sem számolhatnak; czélja volt költőnknek továbbá állapotaink hív festése által minél több olvasót azon körben is, a hová hasonló eszmék csak ily formákban juthatnak be, meggyőzni, hogy bizonyos dolgok századunkban nem voltak immár fentarthatók. S e részben a Falu jegyzője tökéletesen megtette hatását; míg a külföld előtt is nem csupán mulattató, de egyszersmind tanulságos, a merőben sajátságos élet hű festése. Innen azon kitünő tetszés, a melylyel nemrég Angliában is fogadtatott a Falu jegyzője.

S e nyolcz füzetes regényt csakhamar egy másik követte kilencz füzetben: Magyarország 1514-ben. - Ezzel a költő a történeti regény mezejére lépett, föladatul tekintvén: népszerűsíteni a történetet. Úgy hivé, hogy az irodalom e nemében azon határokon kívül, a melyeket a művészet minden regénynél a képzelőtehetség elé szabott, más határok is vannak, a melyeken szintén nem szabad túlhágni az írónak. E határokat a történeti igazság jelöli ki. Költőnk tehát egykorú kútfőkből nagy szorgalommal tanulta ismerni a kort, a melyet előnkbe rajzol. E kor Magyarország hanyatlási időszaka, mely Mátyás után kezdődik. A történeti év, mely a czímlapon olvasható, mutatja, hogy a regény tárgya a Dózsa-féle pórlázadás. S a mennyiben a jobbágyság állapotát tárgyazza a múltban, és a mennyiben a történet tanulságot nyújt a jövőnek, e mű is irányregénynek tekinthető, habár nem foglal is magában közvetlen vonatkozásokat a korra, a melyben iratott. Ne feledjük, hogy e kor egyik reformfeladatául tekintetett a jobbágyi viszonyok megszüntetése. S ha a Falu jegyzője kiáltó szózat volt a régi intézmények visszaélései ellen: az újabb regény szintén csak egy jeles történeti irányczikkül tekinthető, a jobbágyok felszabadítása mellett. Hogy ily hatást idézett elő e mű, kétségtelen. E föladatot jelesen oldotta meg költőnk. A helyett, hogy Hugó Victor ecsetével részletesen rajzolná mindazon borzalmakat, melyek a pórlázadás kisérői szoktak lenni, nagyszerű képekben mutatja föl a pusztítást. S a kínok mellett, melyeket a pórhad kegyetlenkedése okozott, fölmutatja a kép másik oldalán a föllázadt nép súlyos szenvedéseit is. S mi mesterileg van rajzolva, minő következetességgel végig kivíve a pórhad psychologiája. De tisztán szépirodalmi tekintetben is számos kitünő szépségei tűnnek fel a nevezett regénynek. Nagyszerű mindjárt az első fejezet, hol egy csoportozatban ismerteti meg szerző a hon akkori népségeit. E tarka vegyület, hol a typus mellett már jellemek is tünnek szemünkbe. Breughel ecsetére emlékeztet. S mily emberileg hű, egyebek közt, Ulászló királynak jellemzése. Mindenütt a legelevenebb phantasia, mely történeti hűséggel idézi elénk a múlt alakjait, a nélkül, hogy istenítene, vagy a mi másik túlság, torzítana. S hogy az egyhangúságtól menten maradjon, vegyítve az egész regényen át a komoly és nevetséges, a magasztos és grotesk.

Itt végződik jelenleg Eötvös szépirodalmi pályája.

Az irodalom történetébe tartozik, kijelölni az állást, melyet e mezőn elfoglalt. Annyi kétségtelen, hogy az érzelem nyelvét, Kölcseyn kívül, senki sem birta inkább kezelni. S ha Kölcseynek elsősége van forma tekintetében, Eötvös viszont eszméi gazdagságára s nagy terjedelmű európai míveltségére nézve magasan fölötte áll szépirodalmi íróinknak talán kivétel nélkül. Nincsen szépirodalmi írónk, ki több új eszmével gazdagította volna irodalmunkat, mint Eötvös. S az új eszmékhez gyakran új formákra volt szükség. Honnan nyelve nélkülözi néha azon szabatosságot, a melyet Kölcseynél említénk, s gyakran magyartalan kifejezések is kerülnek elő munkáiban. Azonban a legnagyobb igazságtalanság lenne, ezek miatt, általában kárhoztatni azt a stílt, mely a Karthausiban szokatlan hatással ragadta meg az olvasóközönséget, s mely az akadémiai közgyűlésekből is legkedvesebb visszaemlékezés gyanánt maradt fenn a hallgató lelkében. Ki nem emlékszik, ha egyszer hallotta, a Kölcsey és Körösi Csoma Sándor fölött mondott emlékbeszédekre? Eötvös stílusának, mint mindennek, megvannak kétségtelenül árnyoldalai. Hibás szerkezetű kifejezések fordulnak elő nagyobb műveiben, melyeket gondosan átjavítnia talán ideje sem volt, a mint füzetei egymást gyorsan követték. Kisszerű tárgyhoz, ha ez hiba, nem keres ő nagy szavakat, mint egy régibb magyar politikai iskola; s oly dolgokra, melyek a képnek nem főbb vonásait képezik, nem mindig fordított annyi gondot, mint a stilista megkivánná, a kinek legtöbb érdeme a szavak csinos összefüzésében áll. De mutassatok egyetlen magasztosabb gondolatot, mely hozzáillő köntösben nem jelennék meg Eötvös műveiben. Hol a tárgy, az eszme lélekemelő, magunk előtt látjuk, érezzük mintegy az írót mindinkább fölmelegűlni, s ily pillanatokban teljesen hatalmában van a nyelv. Olykor ellenben humorizált, s nekünk még ő előtte nem volt kész humoristikus nyelvünk. S ki nem tudja, hogy a humor gyakran épen a közbevetett megjegyzésekben, vonatkozásokban áll, melyek által a körbeszéd szokottnál hosszabbra nyúlik, s a stil szabatosságából veszít.

Kitünő jellemvonása Eötvös szépirodalmi munkásságának a sokoldalúság is. A szinműírásban is szép tehetséget tanusított. Vígjátéka, melyet egyéb művei közt említni feledénk: Éljen az egyenlőség, egyike a legjobb színműveknek e nemben. Szerkezetében, helyzeteiben, alakjaiban szintoly hatalmas komikai erő, mint humor van regényeiben. S a lyrai költészet is nem egy becses virággal gazdagúlt általa. Csak szép Bucsú-ját említjük, 1838-ból. Annyi emelkedettség, oly szép formában, díszére válnék bármely irodalomnak.

Hátra van újabb politikai pályájáról szólanunk.

Mint láttuk, 1840-ben lépett föl először országos szószéken. Azelőtt csak megyegyűléseken hallatta szavát. Kitünő szónoki tehetsége azonnal közfigyelem tárgya lett. Szónoklatának hatása naponként terjedt. Prózájának különben is jellemvonása az ömledző oratoria. Költészetéből azonban csak az imaginatio elevenségét és melegségét vitte által szónoki előadásába; elhányta a virágokat, szándékosan kerülte a nagy szavakat, melyek másoknál a fogalom hiányát pótolták. «Denn eben wo die Begriffe fehlen, da stellt ein Wort zur rechten Zeit sich ein»: mint Gœthe Faustja mondja. Eötvösnek nem volt szüksége ily nagy szavakkal pótolni az eszmék és okoskodások hiányát. Egyike lévén a legtudományosabban mívelt magyar publicistáknak, ismereteivel az európai államtudományok színvonalán állott. Ismerte, kutatta a közjogi eszmék kifejlődésének, az államok alakulásának és hanyatlásának történeteit. S ily tanulmányokkal fölkészülve, nem volt szüksége phrasisokra és metaphorákra, melyeket Bentham, mint álokoskodási módokat, száműzött a törvényhozás köréből. Eötvös előadása tiszta, erőteljes; egyformán kitünő valamely kérdés előterjesztésében és megvitatásában. S midőn nem csupán okokkal meggyőzni, hanem melegíteni, hatni is akart: oly szerencsésen vegyíté az értelem és érzelem indokait, hogy szónoklata csak ünnepélyesebb, méltóságosabb lett, a hol mások üres pathoszban áradoztak. Szenvedélyes szavalását ilyenkor a tárgy lelkesítette. A lelkesedés szárnyain előttünk látszott emelkedni azon tartományokba, a hol senki sem volt inkább otthonos. Beszédeit nem jellemzi azon tömött szabatosság, mely Szemerénél annyi műszorgalom, annyi előkészület eredménye. Eötvös többnyire csak a tárgyhoz készült, nem egyszersmind a beszédhez. A beszéd tervét rövid emlékeztető szavakban jegyzé föl, s a részletek kivitelét a pillanat lelkesedésére bízta. Gyakran egészen rögtönzött is. Az 1843-diki országgyűlésen szép példáját adta ez ügyességének nem egyszer. A sok helyett legyen elég egy példa.

Főrendi ülés volt. A terem korán megtelve hallgatókkal. Eötvös már beszélt, midőn zaj hallatszik kívülről a terembe. Az alsóházi hallgatóság csinált demonstratiót egy szatmári követ ellen, ki épen ekkor érkezett Pozsonyba. A felsőházi hallgatóságnak ez értésére esvén, kezdett kifelé tolongani. A nádor észreveszi; s a midőn épen beszédét végezte az egyik szónok, oda izent Eötvöshez, hogy szóljon ismét. A csel sikerült. Eötvös felszólalása háttérbe szorítá a botrány érdekét. A tolongás megszünt. Mindenki inkább őt akarta hallani, mint tanúja lenni a demonstratiónak, a melynek zaja áthangzott a szomszéd terem ajtajából.

Az 1847-ben megnyílt országgyűlésre Eötvös mint alsóházi tag, mint képviselő akart fölmenni. De Békésmegyében, hol birtokos, nem mutatkoztak kilátások, hogy meg fog választatni. Túlzó szabadelvűnek tartották, a hol egy évvel később Táncsicsot választották meg. A vidéki érdekek igen élesen léptek volna föl az országos ember ellen; mint egykor Biharban Kölcsey ellen, s a conservativ Sárosmegyében a conservativ párt legnagyobb államférfiai, Dessewffy Aurél ellen. Eötvös korán észrevevén a körülményeket, visszalépett, s megelégedett azzal, hogy személye helyett szellemét küldötte föl, az utasításokban, a melyeknek készítésében tetemes részt vett. Szóba jött továbbá a pestmegyei követi jelöltek közt is. Batthyány Lajos azonban s az ellenzék több tekintélyei, tisztán ellenzéki vagyis izgatási szempontból, szükségesnek tartották Kossuth megválasztatását, s Eötvös visszalépett.

Azonban bekövetkeztek a párisi februári napok. A magyar alsóház ez események hírére kinyilatkoztatta: «miszerint meg van győződve, hogy a magyar alkotmányos élet kifejtésére s nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvények csak az által nyerhetnek életet és valóságot, ha végrehajtásukkal minden más befolyástól független nemzeti kormány lesz megbízva, a mely a többség alkotmányos elvének légyen felelős kifolyása, - s ezért collegiális kormányrendszerünknek magyar felelős minisztériummá alakítását minden reformjaink alapfeltételének és lényeges biztosítékának tekinti». Eötvös azonnal belátta e lépés nagy következéseit az akkori európai viszonyok közt. «Megyek - mondá tréfásan bizalmasabb barátainak, - indulok tüstént Pozsonyba, hogy mint miniszter térjek vissza.»

Mi Pozsonyba érkezése után történt, tudva van. A magyar minisztérium megalakult, s az új átalakulási forma apostolának a cultus és közoktatás tárczája jutott.

Oly egyénekből rendezte Eötvös minisztériuma személyzetét, a kik szaktanilag értették az ügyet, a melynek kezelésére meghivattak. Alállamtitkára lett Szász Károly, nagy-enyedi professor. Nagy tekintetű név Erdélyben, melynek haladási történeteiben egy évtized előtt az elsők között állott. S aztán maga körül gyűjtötte hazánk több jeles szakemberét a nevelői pályán, s Pap Endrét és másokat. - Némely középiskolákba osztálytanítás helyett szaktanítást hozott be, a vallást külön tantárgygyá tevén. Czélba vette, s Kolozsváron azonnal végre is hajtatta a convictusok megszüntetését, azzal a nyilvános kijelentéssel, hogy itt csak az anyagi és erkölcsi romlás rendszerét szünteti meg, de az alapítvány erejét díjúl osztja föl a tanulók számára. A porosz tanítóképezdékbe minden vallásból akart ifjakat küldeni, s már ki is voltak jelölve az egyének, midőn a szeptemberi zavarok bekövetkeztek. Ezek miatt maradt el az egyetem reformja is, a melynek terve - az oktatási szabadság életbeléptetésével - már egészen kész volt, s nyomtatásban is megjelent. Végre a népnevelés, vagy inkább népoktatás - ez iskolák, amaz egyéb institutiók által is történvén - előmozdítása is foglalkoztatta. Mielőtt azonban ennek rendezéséhez fogott volna, szükségesnek tartotta előbb néhány elvnek törvényhozási úton elhatározását, a mely elvekre a közoktatás részletes tervét építni lehessen. Ez elvekre vonatkozott aug. kezdetén (1848) a képviselőház elé terjesztett javaslata.

Nagy elvek merűltek abban fel. Hogyan kell az államnak a közoktatást úgy venni felügyelete alá, hogy a községi befolyás sértetlenül maradjon; s a tanítás és tanulás szabadságát a hitfelekezetek igényeivel és hajlandóságaival hogyan kell összeegyeztetni? Mik itten a családnak, a kerületeknek, a községeknek, az államnak kötelességei és terhei, s mely mértéke és határa és kapcsolata van azoknak? És sajátságos helyzetünkben hogyan kell a nemzetiség igényeit kielégíteni? stb. Eötvös törvényjavaslata az úgynevezett vörös-tollas párt által megtámadtatott a nélkül, hogy az itt kijelölt nagy elvek közől csak egyet is megvitattak volna. Előbb protestáns rokonszenvekről vádolák a minisztert, mivel kormányosztályánál e hitfelekezetnek nagy befolyást adott. S aztán papi hajlamokat fedeztek föl benne, mert a clerust, azon nehéz időkben, jó kedélyben igyekezett tartani, s mert a philosoph törvényhozó a vallásfelekezetek igényeit sem utasította el hideg közönynyel. Nemes törekvéseit félremagyarázták. Az utóbbi törvényhozás minden iskolai szükségletnek egész kiterjedésben leendő fedezését elvállalta. A számítás azt mutatta, hogy e szükségeknek egész kiterjedésben fedezésére az állam nem képes, mert a legkisebb tanítói fizetést adván is, magoknak a népiskolatanítóknak fizetése évenkint 8-9 millió pengőforintot igényelt volna. Eötvös tehát zavarból szabadította ki a törvényhozást, midőn javaslatában a népiskolák szükségeinek fedezését a község terhéül tette ki, s az állam segélyével csak ott járult közbe, a hol a község elégtelen az egész terhet viselni. Ezzel azt gondolák, hogy a papi jószágok elkobzása kérdésének elmellőzése czéloztatik; s épen azért azok, kik azt hiszik, hogy abból minden kitelik, oldalvást akarák, hogy már itt e kérdésbe belé menjen a törvényhozás, s hogy az annyi oldalról szorongatott nemzet újabb visszahatást ébreszszen maga ellen. Továbbá Eötvös, hazánk akkori állapotában, az államintézetek mellett, a hitfelekezeteknek is iskolát engedtetni javasolta. Ez nem szabadelvű dolog: kiálták, kik úgy hivék, hogy a törvényhozásnak hatalmában áll az erkölcsöket megparancsolni. S az ellenzéki tagok, a kik minden érdeket föl akartak zúdítani, a kik forradalmat akartak minden áron s a minisztérium megbuktatását, gyanusításokra zsákmányolták ki az érintett elveket. Eszmék és elvek helyett száz össze nem függő vádat szórtak a szószékből. Egybezavarták az egyházat a hierarchiával, s ennek vétkei miatt megtámadták amannak oktatási szabadságát. Feledék, mennyi szolgálatot tőn az egyház az emberiségnek épen az oktatás által a keresztyénség kezdete óta. Magokhoz mérték a nép míveltségét, s a fölvilágosodás zsarnokságának szóvivői lettek azok ellenében, a kik a lelkiismeret szabadságát a vallásos buzgalom féltékenységében is tisztelik. S a törvényhozás legtöbb tagjai az álszabadelvűség, a forradalmi irány zaja által tévedésbe hozattak. Bukás fenyegette a törvényjavaslatot, a midőn Eötvös és később egy levélben, melyet az oktatásügyi miniszterhez, mint barátjához intézett, Kossuth Lajos is tárczájokat kötötték az érintett javaslat sorsához. E körülmény megdöbbentette a többséget, s miután Pázmándy Dénes is leszállt elnöki székéből a miniszteri nézetek védelmére, s Deák is felszólalt azok mellett, meg volt mentve a törvényjavaslat némi módosításokkal.

Ez esemény után azonban nem sok ideje maradt valami maradandót tenni a közoktatás miniszterének. Magyarország körülményei mindinkább bonyolultak s alig telt el egy hónap, mikor a magyar minisztérium már megszünt lenni.

Később Batthyány új minisztérium alakítására bizatott meg; s az újonnan combinált, de létre nem jött kormányban benne volt ismét Eötvös József.

Ő mindenkor a dolgok kiegyenlítését pártolta a birodalmi kormánynyal szemközt; s az olasz ügy tárgyalásakor, mint tudva van, más magyarázatot adott a pragmatica sanctiónak, mint a forradalmi párt értelmezte. S midőn a dolgok forradalmibb színt kezdettek ölteni: Eötvös mindinkább visszavonult. A szeptember 28-ki véres catastroph után pedig előbb Bécsbe s onnan családjával Münchenbe utazott.

«Miért távoztam el? - írta onnan e sorok írójának - azt annak, ki engem s lelkületemet ismeri, könnyű, - másnak lehetetlen megmagyarázni.» Valóban így van. Eötvös a reform embere volt egész életén által. Most azonban kezdé átlátni, hogy a működés ezen mezeje lehetetlen, minden fáradozása hasztalan. A forradalom és ellenforradalom szenvedélyes harczai közt az ő szerepe lejárt. «Ily viszonyok közt - írta ő maga - tökéletesen hasztalannak éreztem magamat. Engem az ég forradalmi embernek nem teremtett. Bármi nagy czélt lássak magam előtt, az egyesek szenvedéseiről megfeledkezni nem tudok s meggyőződésem szerint az anyagi erő, melyre minden forradalom támaszkodik, nem azon út, melyen az emberi nem előrehaladhat.» - Nem vala tehát más szerepe, mint minden forradalmi lépés ellen felszólalni, a mi valószínűleg hasztalan leendett, vagy oly törekvést mozdított volna elő, melytől nem kevésbbé volt idegen. Oly szerep után pedig, mint az övé volt, lehetetlen volt többé az ország kebelében, mozgalmas idők alatt, visszavonulnia. S így nem volt egyéb választása, mint egyidőre külföldre menni.

A közbejött rendkívüli események pedig gyorsan tetté érlelték e szándokot. Lamberg borzasztó halála megrendítőleg hatott rá; s a zavarban, mely ezt és Jellachich bán közeledését követte, a feloszlás előjeleit látta. Tudósították, hogy Batthyány, kitől legtöbbet remélt, a tábort és a hazát elhagyta, s ő nem értette e távozás okát. Hírlék, hogy a képviselőház is fel fog oszlani. A honvédelmi bizottság egy pár tagja valóban el is távozott. Kossuth előbb már útlevelet kért Francziaországba, s most az alföldre távozott nagy hirtelenséggel. Mindezeket, és családi körülményeit megfontolva, bizonyára nem csodálhatjuk, hogy Eötvös is eltávozott. Bécsben többször találkozván Batthyányval, látta, hogy a békés kiegyenlítés reménye megszünt, miután a bécsi, október 6-diki események még bonyolultabbá tették a magyar ügyet. S ha voltak is pillanatok, midőn rendesebb alakot kezdettek mutatni a dolgok: «Eötvös - mint írá - ha elment, mikor a dolgok rosszul állottak, nem tartá férfihoz illőnek visszajönni, mikor egy kissé múlni látszott a fergeteg.»

Bajorországban vett tehát lakást. Ott folytatta, félrevonulva, München mellett, írói munkásságát. A forradalmi sajtó az időben nagy zajt ütött elvonulása miatt. S e zajnak némi utóhangja maradt fen a forradalmi emlékekkel saturált közvéleményben.

Ekkor jelent meg röpirata: Ueber die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oesterreich, németül írva oly kérdés fölött, mely iránt a magyar közönség már rég tisztában volt.

A vádak azonnal elhallgattak.

A röpiratok mindeddig a legjelesebb, mely e fontos ügyben, bel- és külföldön, megjelent. Nagy figyelmet ébresztett az egész monarchiában. Tisztelettel emlékezett róla a birodalmi főváros napi sajtója. Mindenkit meglepett az erős logika, melylyel a nemzetiségi egyenjogosítás eszméjének antisocialis, s minden állami együttlétet feloszlató erejét bebizonyítá; s egyszersmind feltüntette azt a módot, mely szerint ily vegyes népfajú birodalomban a nemzetiségi igényeknek meg lehessen felelni. Ellenkező út az újabb kísérletekkel. Központosítni akarja a politikát s decentralisálni a közigazgatást minden egyes országra nézve a birodalomban. Oly oldala a központosítási párt programmjának, mely a 1848 előtti sajtóviszonyok közt csak távolról érintetett, nem fejtethetett ki. Lényeges mulasztás államférfiúi szempontból. Azonban megoldották volna-e a magyar ügyet akkor e fejtegetések? - e kérdés egy jelentésű azzal: egy kis párt-töredék föllépésének sikerűlt volna-e a tények és jogkövetelések között a kiáltó ellentétet kiegyenlíteni? E kérdés megfejtésén függött a forradalom koczkája. S hogy e kérdés megoldathassék, a történeti jogok iránt több tisztelet, másfelől a helyzetek kényszerűségének magasabb fölfogása, - talán kevesebb polgári erény s több államférfiúi nagyság vala szükséges, mint e nagyszerű időszak emberei tanusítottak.

De végezzük az életrajzot.

Közelebb ismét egy munkája hirdettetett Eötvösnek, a melyhez az eszmék történetei körül tett hosszas tanulmányait fogja fölhasználni. Oly művet várnak barátai, mely világirodalmi becscsel bírand.

Eötvös nagy tehetsége közelismerés tárgya. Az írót roppant erejében hatalmasnak ismerők mindenkor; csak az ember gyengeségei rovattak fel a közpálya férfiának. S nem olyak-e ez árnyoldalok nagy részint, a melyek a magánemberben erények gyanánt tünnek föl?

Valóban Eötvös egyike a legszeretetreméltóbb egyéniségeknek.

Mi talán hiba az államférfiúban, a költői kedély zománczát képezi nála. S az író talán egyikével sem bír a gyengeségeknek, a melyek az országfiban mutatkoztak.

Gyakorlatiatlannak mondották, mert a dolgokat a tudomány szempontjából is szokta nézni, s mert az emberekben jó szíve olykor csalódott. S munkái kivétel nélkül bizonyítják, hogy az életet senki sem ismeri jobban, mint e nem gyakorlati ember, e költő. Nincs egyetlen szépirodalmi mű, mely oly közel hozta volna az irodalmat az élethez, mint a Falu jegyzője.

S a mily gyakorlatinak mutatkozott költőnk szépirodalmi pályáján számos művében: szintoly óvatosan kerülte, hogy politikai szónoklataiba és irataiba minél kevesebb költői elem vegyüljön. Nem mondjuk, hogy a költői kedély játsziságai reményeiben és aggodalmaiban néha nem mutatkoztak; de e csalódások hasonlítlanúl hosszasabb időközeiben az államférfiúi belátás uralkodott a költő phantasiáján. Okoskodásaiban elfordítá szemeit a képzelet képeiről, s előadásában tudományosan rendszeres, érveinek rendezésében szigorúan logikus tud lenni. Annyira, hogy Magyarországnak e jeles költőjét sokkal szárazabb politikusnak kell tartanunk, mint szónokaink és publicistáink nagy részét Eötvös korában. Semmi sem volt azért nevetségesebb, mint e virágos szónokoktól, kik a legszárazabb nemzetgazdasági tárgyakról lyrai ömlengésekben áradoztak, vádképen hallani Eötvös, mint politikus ellen, hogy költő. E vádat az unalomig kizsákmányolták ellenei. Így többek közt egyszer gróf Dessewffy Emil. Eötvös következő humorral felelt a conservativ lap vezérének:

«A tisztelt vezér úr számtalan elmésségei közt van egy, melyet el nem hallgathatok. Nemcsak lapjaiban, hanem más lapokban is többször ismételtetett az, s a tisztelt közönséget csak úgy remélem megmenthetni tőle, ha rá egyszer felelek. S ez azon jóízű tréfa, hogy b. Eötvös regényíró s költő. Igen, én írtam regényeket. Jókat-e, vagy rosszakat, ártottam-e vele irodalmunknak, vagy magamat tettem általok nevetségessé? azt se a B. P. Hiradó, se annak vezére egy maga nem fogja elhatározni. De vajon mi következik ebből? A Hiradó nézete szerint kétségkívül az, hogy Eötvös József, mivel regényeket írt, egyébre, főleg politikára képtelen. Constatirozzuk a helyzeteket: mint a Hiradó szokta mondani. Míg én regényeket írtam, ugyan mit tett az igen tisztelt vezér úr? Gazdaságán kívül haszonbérbe vevé egy nagy alföldi község korcsmajogát. Kétségkívül épen oly tiszteletreméltó kereset, mint bármi más, sőt megengedem, sokkal szebb és hasznosabb a regényírásnál; de nem ez a kérdés. A kérdés e helyen csak az lehet: a korcsmajog kibérlése annyira jobb előkészület-e politikus pályához, hogy ki körüle fáradozott, már ez által kiszámíthatatlan felsőbbségel bírna a felett, a ki költészettel foglalatoskodott? E kérdés megfejtése nehezebb, mint a méltóságos vezér úr gondolná. Ha álokoskodással akarnak élni, mondhatnám, hogy ily haszonbérléshez szintén nem kis mértéke szükséges a költői tehetségnek, miután a haszonbérlő csak annyiban vállalhat magára tetemesb évenkénti fizetést, mennyiben jóslói lelkével azon száz meg száz ezer meszely bort és fity pálinkát előre látja, melyet korcsmáiban meg fognak inni, mi által nem csak költő, hanem valódi vatessé emelkedik; de én nem akarok ily okoskodással élni, sőt miután a vezér úr a költői tehetséget, mint látszik, nagy hibának tartja, kétségkívül kedves udvariasság gyanánt, bevallom, hogy őt egészen prózai embernek tartom. Azonban mit bizonyít ez? Azt-e, hogy már ez által politikai capacitássá vált? Vagy hogy haszonbérlői tapasztalásainál fogva több képességgel bír, azoknál, kik költészettel foglalkodtak? Olyas állítás, melyről csak tapasztalásból ítélhetünk; s a költő, ki politikával foglalkozik, hivatkozhatik e részben előzményekre. Macchiavelli - kit talán a mélt. vezér úr sem számítand az érzelgős politikusok közé - költeményeket és vígjátékokat írt, Richelieu szomorújátékok készítésén fáradozott, nagy Fridrik költőnek tartá magát, Canning nem egészen velőtlen politikusnak tartatik igen csinos versei mellett is, úgyszinte az egész utolsó angol whig minisztérium sem, mely majdnem kizárólag költőkből állott, s azért nem rosszul kormányzá Angliát, míg többsége tartott. Többeket említeni e helyen fölösleges. És vajon fog-e a tisztelt vezér úr ennyi példát felhozni azok közől, kik valaha a világ bármely országában korcsma-árendálással foglalkodtak, s később nagy államférfiakká váltanak? Ha ezt teendi a mélt. vezér úr, talán valamivel fontosabbnak tetszenek szemrehányásai a költő ellen. Így elmésségei, mint ilyenek, azon hibával bírnak, hogy nem újak, s már mások által többször használtattak; mint okok pedig egy hajszállal sem kevésbbé nevetségesek, mintha én abból, mivel eddig nagy államférfiút nem ismertem, ki előbb bormérést haszonbérlett volna, ellenben sok költőt, ki nagy politikai tehetségnek mutatkozék, vagy azt akarnám következtetni, hogy a vezér úr közdolgok vezetésére alkalmatlan, vagy azt, hogy én erre képes vagyok stb.»

Nem emlékszünk, hogy többször előállott volna a B. P. Hiradó vezére érintett szemrehányásával. Ellenben e conservativ főnök többször érezte hasonló humor élét.

Mint az irodalomban, úgy politikai pályáján, sőt az életben sem hagyta el Eötvöst e humor soha. Kik journalista pályáját figyelemmel kísérték, bizonyára emlékezni fognak Agricola leveleire, azon kellemesen mulattató naivitásra, melylyel ez egyszerű mezei gazda okoskodik, politizál, s át-átcsap humora a komolyan valóba, míg a derült táj lassanként egészen elkomorúl.

Emlékezzünk azon czikkelyre, mely Horváth István temetéséről tudósítá a nemzetet.

Így beszédeiben is. A humor és lelkesedés szavai egyaránt áradoztak ajkairól.

Most is él lelkünkben a hatás emlékezetei, melyet egykor az administratori rendszer fölötti humorizálása Pestmegye teremében előidézett. Maga, Kossuth, ki utána következett a szólásban, bevallá, hogy hatalmasabb fegyver e sérelmi ügyben még nem használtatott.

S nem élczek, nem az elmésség könnyű villámai czikáztak csupán Eötvös lelkében. Mély érzés tünt fel a mosoly leple alatt, keserű valót hirdetett a derült ajak. Valódi angol humor, melyet csak oly életiskola után tesz az ember sajátjává, milyenen ő keresztül ment.

«Nőm és gyermekeim körén kívül - írta Eötvös hozzám egyik levelében - alig van életviszony melyet meg nem keserítettek volna nekem. Átmentem én mindazon fájdalmon, melyet munkáimban kifejeztem.» - És ismét más alkalommal: «Életem tanulsága mind tudományos, mind emberismereti tekintetben, fájdalom, nagyon is elevenen áll előttem. Az egyes leczkékről, melyeken e tant szereztem, csak annyit tudok, hogy inkább veréssel, mint szép szavakkal szereztem tudományomat.» Ily életiskola végre bizonyos philosophi nyugalmat szerez a kedélynek, mely aztán a legkeserűbb dolgokról is derült arczczal hagy szólani.

S a ki Eötvös magán és nyilvános életét csak felületesen is figyelemmel kísérte, kénytelen elismerni idézett állításainak igazságát.

Könnyelmű gyermekévek után korán az élet küszöbénél állt az ifjú, a midőn a fényes szülei ház viszonyai megrendűltek. Két életpálya állott most az ifjú előtt: hivatalnoki, mely a szép tehetségű mágnásifjúnak oly nagy jövendőt igért; és az irodalom, melynek ösvényén alig néhány év előtt még egy Kazinczy és mások szinte vértanúsággal szolgálták a hazát. Eötvös ez utóbbi utat választá, s ritka lemondással indúlt meg pályáján. Csak egy kis önmegtagadásba került volna, hogy a veszni indult örökségből valamit megmentsen. Nem tevé.

Szalay László barátja társaságában mívelte lelkét, tanulmányai mellett virrasztott, míg kortársai, kiket a születés vele egy rangra emelt, a társasági örömök kéjeit élvezék.

S ennyi lemondás, ily lelkierő mellett, mennyi gyanúsításnak volt kitéve később, mint egyik zászlósa azon új politikai rendszernek, a melynek tanait Szalay életrajzában adjuk elő! A keserűségek közepett, melyekkel halmozá az értetlenség és rosszakarat, tanúi valánk nem egyszer kifakadásainak. Többször volt azon a ponton, hogy végkép lemondjon a politikáról, s a szépirodalom nyugalmasabb munkakörébe vonuljon vissza. Sokszor kifejezte ez iránt szándokát. Multja és szelleme azonban további küzdésre késztették őt. Megtörtént gyakran, hogy midőn tudatta visszavonulási szándokát, termékeny szelleme már új eszméktől vala terhes, lelkében újabb, nagyszerű tervek fogamzottak.