Bánffy Dezső báró
szerző: Gárdonyi Géza
A Bánffyak állítólag skandináv eredetűek. No, ez a vér a Bánffy Dezső ereiben már nem csörgedez. Ez egy kedves, paprikás, egyszerű ember.
Az újságírók meg az ellenzékiek nem szeretik. Wekerle is pokolba kívánja néha, mikor a jó Bánffy az ülés unalmai közepette a naszódi ülések hangulatába beleandalodva, el-elszólja magát, vagy elfelejti, micsoda kérdést kell feltennie, vagy rendreutasít egy olyan képviselőt, aki az ülésen nincs is jelen.
Bánffy is Szapáry mágnásparlamentjének a kreatúrája. A jó, öreg Péchy Tamást letették miatta, csak azért, mert az nem volt báró. Gondolták, hogy a világot is csak parva sapientiaval kell kormányozni, milyen jól el fogja kormányozni az üléseket Bánffy Dezső, akinél ez a kellék nem hiányzik.
És mégis csinált zavarokat.
Emlékszem egy ülésre, mikor a vitát bezárta, holott szónokok voltak még följegyezve.
A ház fölzúdult.
Csattogtak az Ugronok és dörögtek a Horváth Gyulák.
Bánffy pedig összesunyorított szemekkel és szétborzolt bajuszszal mosolygott. Mert nála a düh mosolygásban nyilvánult.
Lehetetlen nem kacagni, mikor azt a mosolygást látjuk.
Az arcán ilyenkor egyszerre lehet látni a jókedv ráncai között az ijedtséget, a zavart és mérgelődést, és a kifejezését ennek a gondolatnak
- Volnál csak közelebb Horváth Gyula, egyszerre leharapnám az orrodat.
Horváth Gyulára különösen haragszik. Nemcsak azért, mert az erdélyiek egyáltalán haragszanak egymásra, hanem azért is, mert Horváth Gyula jobban érti a házszabályokat, mint ő.
A zavarokat, amiket csinál, pompás ebédekkel paralizálja.
Hogy ezeken az üléseken kitűnően elnököl, az bizonyos. Sehol jobban nem lehet mulatni, mint az ő ebédjein.
Mert ő a magánéletben szeretetreméltó, jókedvű magyar ember. A felesége meg pláne gyönyörűséges szép asszony, egyike az ország legszebb nőinek.
Kár is, hogy Bánffy Dezső politikai szereplést vállalt. Neki a sorsa az, hogy örökös zavarban legyen.
Lám, Kossuth temetésével is hogy meg volt akadva. Meg kellett ugornia.
Már most el lehet képzelni ezt a jóvérű magyar embert, milyen keserűsége lehetett, hogy a kormány szorultságába neki is szorulnia kellett, s ahelyett, hogy érzelmeinek megfelelően sirathatta volna Kossuth Lajost, megint csak mosolyognia kellett.
Hanem ekkor azt hiszem, a saját orrát szerette volna leharapni.
Az egyik fiatal újságíró társamnak (harmadrendű kis riporternek) valami kérni valója volt Bánffytól, valami irat, amely Budán hevert a miniszterelnök asztalán. A klubban várakozott reá.
Aznap erős napja volt Bánffynak, s tízre járt már az idő, mikorra hazagondolhatott. Megpillantja a fiatalembert és szól neki
- Jöjjön.
Lementek a lépcsőn. Bánffy beült a kocsijába, s a riportert is beültette.
A fiatalember csaknem elolvadt boldogságában.
Várta, hogy Bánffy szólani fog, de a miniszterelnök gondokba borult arccal ült a kocsiban és hallgatott.
Végre is a riporter kezdte a beszélgetést:
- Nagy lelki erő kell, kegyelmes uram a miniszterelnökséghez és nagy tudás.
Bánffy kedvetlenül legyintett:
- Pofa kell hozzá öcsém, pofa, egyéb semmi.