Bájvirág
| Bájvirág (Tündérrege) szerző: Jósika Miklós |
I.
Volt egykor, századok előtt, egy város, nem kerítve,, nem védve izmos falaktól, hanem lakóinak bátorságától s acél karjaitól; neve, alakja a feledés tengerébe merült, csak kétes hagyomány, szájról szájra kelve, tárta meg fekvésének helyét.
Ahol a Maros a Küküllővel ölelkezik Erdélyben, s kies vidéket éleszt a nőszült1 folyam nedveivel: vonul el egy menedékes domblánc, Mihálcfalva s Obrázsá közt, magas bozóttal benőtt gerincet képezve. Ennek sima tetején állott a város.
A nyílt, hézagonkint épült, agg tekintetű háztömegtől elválva emelkedett egy magános épület, egyetlen szobából s szűk pitvarból álló, mely körül a hajdan óriási növényországnak oszlopszerű, százados hársai teríték el illatlehelő sátoraikat. A csendes lakban élt egy tanácsteljes öreg, Énok nevű s ennek csuda szépségű leánya, Bájvirág.
Szép volt Báj virág! Szép volt, mint a hajnal csillaga, mely felhőcsuklyából pillant le ezüst mosollyal; szép, mint a fénybogár kékes világa elolvadva az új fű smaragdján; vagy mint a harmat, ibolyakehelyben szunnyadva, szivárvány-arccal. Sötét volt haja, mint hamvát vesztett kökény; lágy és sima, mint az árvalányfű pelyhei. Szemei nagyok s oly kékek, mint a lenvirág, s oly galambszelídek, mint az áldás szavai. Ajkain a menny • koránya2 hasada, melyek rubinja alól liliomgyöngy sorok virradtak. Termete az angyali hölgynek karcsú, gyöngéd, légi, mégis teljes és gömbölyű volt. Lábai oly picinyek, mint egy gyermekkezecske, vagy mint emlékül maradtak gyermekéveiből.
Ö nem járt, ő lengett, Mint májusi illat lanyha szellők ölében; s ruhái oly' olvadékony anyagúak voltak, mint a havas kristály folyama, simultan ömölve tagjaira, s szobrázva legrészletesb vonalait: összeszőve vagy inkább lehelve, láthatatlan szálakból, szegély és varrás nélkül, mint a rózsa tavaszi leple.
Sokáig békében élt az agg Énok; tanácsosa volt a királynak, azok egyike, kiktől kérnek tanácsot, s efölött jobb keze, pedig mint mondják, nem vala balog a király.
Bájvirág tizenhatodik évébe lépett, midőn egy lány őszi estvén Énok, rövid betegség után, jobb életre költözött.
Egyedül maradt a ritka hölgy bánatjával; a nagy világban neki senkije sem volt; csak lelki nyugalma tárta őt fönn keservének hullámai közt, mint kit a sors meggörbesztett, de meg nem tört. Tudjuk azonban, hogy semmi sem marad rövidebb ideig egyes szám, mint egy szép hölgy, s azért senki sem bámuland, ha nemsokára Bájvirág ajtaján egymást érte a kocogás, de az ajtó zárva maradt; csak egy koccanásra nyílt meg, melyre föl kell nyílnia, s ez — a jámbor, keze- és tanácsa-vesztett királyé volt. A legszívesebb részvéttel tudakolá a jó király Báj virágnak hogyanlétét; kérte őt, menne udvarába lakni, s ígérte, hogy atyai gondja leszen reá. Bájvirág angyali szelídséggel fogadá a királyt, s megköszönvén kegyességét, csak azt kérte, hogy engedné őt atyjának házában csendes magányban élni; azon házban, melyben nevekedett, melyben minden atyjára emlékezteti, s melytől elválni nékie lehetetlen.
A király hajlott kérésére, csak azt köté ki magának, hogy a szép Bájvirág minden bajaiban őhozzá folyamodjék. — A király eltávozott, Báj virág egyedül maradt szobájában, s könyökére nyugosztva patyolat homlokát, hosz-szú pilláira könnyek szivárogtak.
II.
Nem messze azon háztól, melyben az ártatlan hölgy lakott szoros egyedülségben, volt két kaján özvegynek lakása: Viola egyiknek, Hajnal volt másiknak neve; mindkettő negyven éven fölül, de még meglehetős kinézésű.
Van egy bizonyos kor a hölgyi életben, mely feledvén önkörülményeit, másokéval bíbelődik, vagy önmentség-kint, vagy unalomból, vagy más ifjúsága irigyletében. Ezen korban voltak özvegyeink. Mi az oka — így tűnődtek együtt és egyedül —, hogy e tündér lény szebb, egészségesebb mindnyájunknál? Atyja nem volt gazdag, házánál egyébbel nem bírt, soha ajándékot a királytól nem fogadott el; honnan tehát leányán ama csuda mívü szövetek, azon megfoghatatlan finomságú ékszerek.
Sokszor föltevék magukban e titoknak végére járni, de míg az öreg Énok élt, nem merték őt kilesni, a király haragjától tartva, ki az öreget atyaként tisztelte. Meghalván ez, előbb hivék céljok érhetni.
Összebeszéltek tehát, hogy csillag feljöttekor a magános ház pitvarába lopózzanak, s a kulcsnyilaton vizsga szemekkel lessék meg a zárt ajtó védelme alatt biztos lakóját a magános épületnek.
Alig merült fel e terv agyukban, azonnal azt végre is akarák hajtani, s nyugtalanul várak a csillagok feljöttét; végre körülvoná az éj lángszemes kárpitját, s a két özvegy tág redőzetbe burkolva megindula. Már a pitvar előtt álltak, minden néma, csendes volt; egy hang sem hallatszék. A sötétségen keresztülnyúlék, mint egy ezüst zsineg, a kulcsnyilaton által a belterem világa. A két özvegy magába fojtva leheletét, váltva szorítá szemeit a szűk nyílásra; s ha egyike igen soká folytató vizsgálatát, élénk hévvel rántá a másik el az ajtótól, a lehetőségig minden neszt kerülve.
Majd egy óráig folytaták ezen, mindeddig sikertelen vizsgaságot; s már hajlandók voltak bosszankodva hazatérni- kétszeres epével e ki nem elégített tudni vággyal, midőn Viola, ki éppen akkor tekingete a kulcsnyilaton által a terembe, egy halk áh-t hallata; alig tépheté el Hajnal a nyílástól.
Így folytaták szemléjüket tovább, váltva s nagy álmélkodással; szívok dobogott, s úgy tetszék, mintha mindkettőt félelem lepné meg.
A szoba tágas, négyszögű termet képeze; nehéz kockákból összerakott falai meszeletlen állottak. Jobbra egy pamlag neme nyúlt el, párnákból emelve, s ez előtt nehéz cserasztal állott. Szemben ezzel kárpitos nyoszolya, dagadó hószín vánkosokkal. Az asztal mellett magas oszlopszer ü, háromágú gyertya tartó állt, melyben jószagú szurokból öntött gyertyák lobogtak. Egy tágas kandalló nyílt, közel a nyoszolyához. Az ajtóval szemben magasan vágott, keskeny ablaknak bezárt táblái valának kivehetők; s ezek alatt hosszú lócák nyúltak el, rakva réz vagy viasszal borított fatáblákkal, melyekre az öreg Énok a város nevezetesebb történeteit véste. A falon, polcokon tálak, s a fogasokon öblös cserép- és ércedényék nyugodtak szép renddel és nagy tisztaságban.
III.
Komoly, de nem komor arccal ült a kedves Bájvirág a pamlagon, asszonyi munkával elfoglalva; néha egy pillanatot vete a tágas kandalló felé, mely tűztelen ásíta sötét kapujával feléje.
Azon pillanatban, melyben Viola ajkairól a bámulás áh-ja lebbent el, a kandalló jobb oldalán egy rejtett ajtócska nyílt meg, s abból bengáli rózsafényben sugárok lövelltek elő, mint a szakadozó hajnal rubint mosolya, előbb félhomályosán, később mindig fényesebben s világosabban.
Nemsokára szelíd égi hangok dagadoztak a nyílásból elő, mint az eolhárfáé, vagy a harmonika üvegcsengése; oly lágyak, oly érzékre hatók, oly tündérujjak, hogy az embert más világba s az anyagmentett lélek élvezetébe merítek.
S ezen mennyei fuvalmak mindig tisztábbakká, mindig érthetőbbekké alakultak; míg végre — ó csudái — egy kis emberke, alig négy hüvelyknyi magas, gyönyörű babos paripácskán előugrat a nyílásból, s vígan táncoltatva kis táltosát, ezüst csengettyühangon, melynek minden szótagja érthető, osztja parancsait az őt nyomban követő lovagseregnek, mely 50—60 főből állhatott, hasonlóul babos paripákon; mindnyájan vörös, dolmány alakú, derékig érő öltönyben, bő fehér nadrágokban. Az öltözet a legfinomabb selyemszövetből volt, ménéiként vért gyanánt az egészen ellepő, ezüst sugárzó nap csillogott; s fejeiket gömbölyű, sisak alakú föveg fedé, ezüsttel hímzett kék patyolattal törökösen körülkerítve, melynek tetejéből strucctollak ingadoztak, mint egy esernyő. Oldalaikon egyenes hosszú tőr csüngött ezüst láncon, E kezeikben könnyű kopját tartottak.
A legszebb renddel s bámulatra méltó hadi tartással vágtata elő két sorban a gyönyörű kis hadi sereg; nagyító üvegen Tamelán hadainak vélhetné őket a néző.
Ezek után nyomban jőve egy kis elefánt, nem sokkal nagyobb egy ürgénél; de idomos, büszke s merész tekintetű. Hátán toronyka emelkedett szőnyegekkel redőzve, melyben tündér szépségű négy hölgyecske ült napernyőkkel a Bájvirág szobájában lobogó szövetnek erős fénye ellen. Messzelátó csövekkel tekingetének föl Bájvirágra néha; vígan csevegve, érthető finom ezüst hangon egymással.
A kevély állatóriást egy piciny gyerkőce vezeté, hőszín selyemredőzetben, mely derekához rubinokkal terhelt övvel vala leszorítva; fejét égszín kerek süveg fődé, fehér arannyal hímzett patyolattal körülkerítve, kezében hajlékony vesszőcskét tárta.
Az elefántot követő szíjhátú mogyoró pejlovakon a hangászkar, világoszöld selyemöltözetben, melynek szabása az első csapatéhoz hasonlíta: fejeiket cukorsüveg alakú, fényes, karimátlan kalap fődé, melynek tetejét hullámzó kolcsag foglalá el. Hangszereik különböző alakú trombiták és ércsípok voltak ezüstből. Lehettek negyvenen. Ezek után jőve osztályonkint egy hadi sereg, tizenkétezer főből álló gyalog; egy-egy osztály ezer főből állt; öltözetük szabása a többiéhez hasonló, de osztályonkint különböző színű volt. Legszembetűnőbbek a rózsa-* narancs- és bágyadt violaszínűek voltak, de a fehér, égszínü, halványzöld sem hibázta el hatását. Minden osztálynak csinos zászlója s különös hangászkara volt, c előtte egy-egy lovag léptete, különböző színű paripákon, osztályához hasonló, de gazdagon arannyal vagy ezüsttel hímzett öltözetben; fegyvereik könnyű kerek ezüst vagy arany pajzs s hosszú kopjak voltak.
Minekutána a kis vezér, kit legelébb pillantánk meg, seregeit a nyíláson bevezette, azt a pamlag előtt nyúló asztallal szemközt tágas félkörbe állítá föl: a lovasság két osztályban a jobb- és balszárnyat képezé, közepén volt a gyalogság, a hangászkar a gyalogosztályok előtt foglala helyet.
Alig volt minden így elrendelve, midőn a kis nyíláson több száz terhes szekér jelent meg, hat, sőt nyolc öszvértől húzatva egy-egy. Mindezek a sereg mögött foglalának helyet; minden csöndesen marada egy pillanatig. De a kis vezérnek adott jelére a zászlók tiszteikedve leereszkedének, s minden hangászkar egyszerre megzendült. Egy óranegyedig tarthata ezen tisztelkedés; a hangászok végre elnémultak, s a kis vezér új jelére az automati3 csendet képzettel alig fölfogható életpezsgés váltja föl. A lovasság egyszerre ugrik le lovairól, s azokat hátravezeti. Ugyanekkor mások, néhány terhes szekérről, egy fasorompó részeit szedek le, s bámulandó hirtelenséggel rostélyos jászolt képeznek belőle, melyhez a lovakat kötözik; más szekerekről pehelygyöngéd szénát emelnek le számukra. A gyalogság azonban fegyvereit sugár oszlopokba rakja össze, melyek közepében a gazdagon hímzett zászlók lobognak, s aljaikat fény paizsok foglalják el. Mások egy faalkotmány szépen faragott darabjait szedik le, melyekből tündéri pontossággal s ügyességgel menedékes hágcsót egyengetnek össze, a terem aljától a nagy cserasztal párkányáig.
Bájvirág, gyermek mosollyal bársony ajkai közül, mintegy elragadtatva tekinte ezen kis vidám népség munkásságára.
A négy bájos hölgyecske is leszállóit eközben az elefánt tornyából, s csendesen lépdele föl a hágcsókon. Utánuk négy karszéket vittek, melyeket az asztalra Bájvirággal szemben helyeztek. A négy hölgy a karszékekben helyet foglala, öltözetük csillámló aranyszövet volt, drága fénylő kövekkel terhelve. Őket követé a lovairól leszállt hangászkar, két csapatra válva s jobbra-balra helyet foglalva. Alant a kis seregből négy csapat vála ki, két tánckart képezve, férfiakból és hölgyekből állót, mert — mint csak később lehete észrevenni —a hadi sereg osztályai váltva, hölgyekből és férfiakból állottak. Mindez kevés pillanat munkája volt, s ezen különböző cselekvéseket a lován maradott kis vezér kormányozá; mindenütt ott volt, s mintegy lelke vala az egésznek.
IV.
Mihelyt mindenki a maga helyén volt, a kis vezérnek újabb jeladására a hangászkar elkezdé hangáját. Alant a tánccsapatok gyönyörű körtáncot jártak. Minden óranegyedben változtak a táncosok; s akiket elébb vígan táncolva lehete látni, azok nemsokára szintoly vígan munka után láttak.
Végre a kis vezér sarkantyúba kapta lovát, szélsebességgel az asztal mellé illesztett lépcsőkön fölvágtatott, s az asztalon körös-körül nyargala; végre meg-állott Bájvirág előtt, kardjával köszöne, s leszállván lováról a legnagyobb udvariassággal kezdé Bájvirágot mulattatni; mindenre figyelmeztető; s Bájvirágnak gyakori mosolygása gyaníttatá, hogy a kis vezér érti szavait elméncséggel fűszerezni.
Bájvirág mérsékelt hangon felelt mindig, s néha a négy fejedelmi hölgyecskéhez is szóla. Nemsokára csendesen fölemelkedett Bájvirág, de mégsem kerülheté el, hogy ruhájának szárnyával hat hangászt le ne verjen, kiket annak széle ért, de nem oly erősen, hogy bajok történt volna. Az asztal fiókját kihúzá csendesen, melynek csikorgására a négy fejedelmi hölgy bedugá füleit. A fiókból Báj virág négy gyönyörűen arannyal hímzett szőnyeget vett ki, s széjjelteríté az asztalon azokat; egyik majd negyedrészét foglalá el az asztalnak. Ez a fejedelmi hölgyek számára készült. A fejedelemnek húszezer finom varrótűt a hadi sereg egy részének fölfegyverkezésére s száz rőf gyönyörű vörös szalagot mutatott elő Bájvirág az udvari cselédek ruházatjára. Ezen nagybecsű ajándékot kétezer, csinosan s puhán kidolgozott egérbőr követé. Még bámulták a fejedelmi hölgyek s a kis vezér a hasznos ajándékokat, midőn Bájvirág egy falba nyíló ajtócskát nyita ki, s abból egy papirosból remek ügyességgel készült, pompás királyi csarnokot, negyven szobából és négy teremből állót mutata elő, melyet — mint igére — maga lesz holnap a barlangba leviendő s annak legszebb helyére helyezendő.
Sokszorozott éljen kiáltások követek ezen ajándékok elfogadását. A kis vezér azonnal rendeléseket tett elvitelükről. Szekerek állottak elő, s Bájvirág maga segítette a szépen összegöngyölt szőnyegeket azokra fölrakni, de ezek oly nagyok voltak, hogy négy-öt szekeret kellett összeilleszteni, s 30—40 öszvért egybefogni. Mindezek megtörténvén, a vezér lenyargalt a lépcsőkön, s nemsokára 'mintegy negyven szekérnek kíséretében az asztal előtt megállott, mindezen szekerek nagyértékű gyémántokkal, rubinokkal és smaragdokkal valának megrakva, oly kiszámíthatatlan becsüekkel, hogy egy közülök Bájvirágnak minden ajándékait jóval felülhaladta értékben. Ezeket a kis vezér bemutatván Bájvirágnak, kérte, hogy egyikét a terhes szekereknek emelné föl az asztalra. Nagy vigyázattal, nehogy a gyöngéd mívű, bár a többinél sokkal nagyobb szekeret összetörje, emelé föl azt Bájvirág, s maga elébe helyezé az asztalon.
Mikor a hölgyecskék felkeltek karosszékeikről s Báj-virág közelébe lépdeltek. A szekérről egy majdnem tizenkét hüvelyknyi hosszú, tizenöt hüvelyknyi széles ládát emeltek le, mintegy negyven kis ember fáradozván körülte, melynek levételében Bájvirág nem segíthete, mivel azon finom, hajszálnyi kötelékek, melyekkel ez a szekérhez volt kötözve, ujjai között szerterepedtek volna, s talán a szekér is összetöredeznék. Fölnyittatván a láda, abból nagy gonddal egy képet emeltek ki, a földalatti fejedelem jól talált képét, • a legjobb művésztől ritka tökéllyel festve. Bájvirág a természetinél sokkal nagyobb alakba festett fejedelemnek szépségén nem tuda eléggé bámulni, s úgy tetszék neki, mintha azon férfiúnak, ki valaha szívét bírandja, ehhez hasonlónak kellene lennie. Más szekérről egy csinosan összegöngyölt csomót emeltek le, melyet fölbontván s széjjelfejtvén, Bájvirág bámulva tekintett egy riiajd húsz rőfriyi szövetre, mely leírhatatlan finomsága mellett oly sűrű volt, hogy a szövetnek sugarait át nem bocsátá.
Bájvirág a drágakövek közül egy kristálytiszta vizű gyémántot választott ki, s azt a képpel és szövettel együtt maga elébe helyezé kinyilatkoztatván, hogy ezen ajándékok beesőkkel mindazt felülhaladják, mit ő a fejedelemért s annak hű és derék alattvalóiért valaha képes tenni; a többi drágaságokat a fejedelem kincstáraiba tétesse vissza. Egy bájos mosollyal kíséré a hölgy ezen nyilatkozatát, melyeknek következésében az ünnepély csakhamar befejeztetek.
V.
Bájvirág szokott élte fonalát nyújtá odább a történteket követő napokban; a két özvegy pedig nyugtalanul vára a jövő szünnapot. Földerült végre, rózsahabokban, annak ifjú hajnala, s ezüst fellegekbe ütközve bíborozá azon ős tölgyek koronáit, melyek a hegygerinceken emelkedtek, mint annyi növénykirályok; alant a völgyben s a közel nyílt városban, melynek sajátságos építése annyira különbözött a mostanitól, vidám életzaj ébredezek; magas, ideges férfiú alakok s hajdanszerű hölgyek' vígan s életörömmel tűnének elő hajlékaikból.
Hófehér patyolat öltözetben, mely szellős redőkben folyt le finom tagjairól, lépett ki Bájvirág a sötét építmény pitvarából; selyem fodrai könnyedén csigáztak márvány keble körül, s arca mosolygott. Első tekintetét éghez emelé, s így álla meg egy percig; ezen állás, a szerafi arc s nyugodt tekintet egy imádság volt, s úgy tetszék, mintha az egész légi alak égnek emelkednék. Vállán hajlékony rudacska nyugvék, melynek horogba görbült végei két csinosan dolgozott vedret tártának, ezekkel siete ő a közeli buzogó forráshoz, mely az akkori erőteljes, ifjú természet rugósabb erejénél fogva sziszegve szökdécselt mohos medencébe, annak telt karimáin keresztül kéklő patakba sűrűdve. A hegy gerincéről gömbölyű köveken csattogott le, egyet képezvén a legszebb zuhatagoknak: a patak tajtékzó oldalait virító börvény4, örökzöld leveleivel, s nefelejcsek övedzék.
Megtölté vedreit Bájvirág; s elvégezvén munkáját, virágokat kezde szedegetni. Oly könnyű, oly gyermeki vidámsággal teljes volt minden mozdulata, hogy így látva, az ártatlanság vala személyesítve benne.
Annyira el volt a bájos hölgy foglalva, hogy az özvegyeknek alig vette észre közeledését, s nem kevéssé vala meglepetve, midőn eeeket a zuhatag szélén megpillantá. Az özvegyek nyájasan üdvözlék őt, ki bár valamennyire csudálkozott is ezen szokatlan nyájasságon, azt a legszívesebben fogadá. A szép reggel, a regényes vidék s a virágok adának köznapi tárgyakat a beszélgetésre, mely nemsokára egészen vidámmá s enyelgővé lett.
Az özvegyek tréfásan vetek Báj virágnak egyedülségét szemére.
— Minő különös — szól Hajnal —,. hogy a mi kedves szomszédunkat még oly kevéssé ismerjük!
— Ezt — monda Viola nyájasan — könnyen helyre lehet pótolni, ha ezután többször látjuk egymást. A közös örömökben van valami, ami azokat nagyítja s fűszerezi; ugye, kedves Bájvirágom, tégedet ezután többször látan-dunk!
Bájvirág mosolyogva felelt, magát nyertesnek nyilatkoztatván ily kedves ismeretség által.
— Mi — mond Hajnal — ma együtt akarunk vigadni, s tudom, a jó Bájvirág elfogadja meghívásunkat egy ozsonnára barátnémnak, Violának kertjébe. '
— Régen óhajtottam már — mond Báj virág a legszívesebb hangon — egy tekintetet vetni a tündérkertbe, melynek azon része is, mely külről kivehető, oly bájjal teljes; s ha egyszerű társalkodásom unalmatokra nem lészen, bizonyosan eljövök.
Az özvegyek alig tudák örömüket rejteni; de az okosság ennek csak kis részét engedé kitüntetni.
Sokáig vígan beszélgetének együtt, míg végre a ház pitvaráig kísérvén Bájvirágot, Viola és Hajnal szíves ölelések közt elválának, emlékeztetvén őt tett ígéretére.
VI.
Feszült elmével várták az özvegyek a délutánt, s ezer különböző tervet koholának addig. Eljővén végre a határozott idő, Bájvirág, adott szavához híven, megjelent. A három hölgy Viola kertjének egyik sűrű lugasában foglala helyet egy terített márványasztal előtt, mely meg vala mindennel terhelve, amit az akkori konyhatudomány ízest és gyöngédet tuda előteremteni.
Festői csoportozatokban emelkedőnek szabadon nőve nyíretlen nagy levelű óriási juharok az asztal körül, s merre a szem tekintett, mindenütt a legszebb s legilla- A tosb virágszőnyegek, illatlehelő bokrok s csevegő patakok gyönyörködtetek azt, s a szellös gallyakon számtalan szárnyasok gyöngéd zenéje olvadozott.
Kedvtelve beszélgetének együtt, s csak az ozsonna vége felé tetszék Bájvirágnak, mintha önkénytelen álom nehezednék szemeire; azonnal fölkelt, s búcsúzni akart a két szíves özvegytől: de annyira hatalmat vön már az álom rajta, hogy érzés nélkül dőlt egy közeli pamlagra. Az özvegyek, ezen jelenetre előre készülve, legkevésbé sem ütközének meg, hanem karjaikat Bájvirág finom derekán átöltve, igyekezének őt a közel emelkedő házba bevezetni, ami nem csekély bajjal végre sikerült, s Bájvirág inkább vonatva, mint lépve, a csinos épületben vezetőivel együtt eltűnék.
VII.
Magánosán állott késő éjjel Bájvirág háza. Egy bagoly huhogott búsan s tompán födelének egyik végiben, s fölül rajta, mintegy gúnyolva őt, egész fellege a varjaknak keringelt, le-lecsapva néha, mit a komoly bölcsesség madara hideg egykedvüséggel látszék fogadni. Sötét fellegek, mint megannyi gályák, úsztak a csillagos ég boltozatán föl s le, s néha a csendes, ezüst arcú hold előtt elvonulva, sötét árnyakba fullaszták az egész vidéket.
A néma csendet csak az éji szellő egyes csapása s a bagoly bús huhogása válta föl néha. Azonban halk léptek hallatszanak, s két alak, sötét kendőkbe burkoltan, közelített vontatva s széttekintve a magános ház felé; nemsokára becsúsztak a pitvarba, s újra minden csendes lön.
VIII.
Másnap délután a két özvegy, egy csinosan fölvetett nyoszolya mellett ült, melyben a szép Bájvirág liliomhalványan nyugtatá tagjait, nehéz mély álomba merülve. Alig árulta el életét gyöngéd emelkedése keblének s egy-egy halk, alig hallható sóhajtás: az özvegyek nem egészen nyugodtan ülének mellette, mintha fölébredtét várnák is, de félnének is tőle.
Végre fölnyitá szép nagy szemeit a bájos hölgy, s egy kétkedő tekintettel körül járta tván azokat: — Egek! hol vagyok! — kiált föl, hirtelen kiugorva az ágyból.
— Köztünk — mond a két özvegy nyájasan —, egy, megfoghatatlan mély álomba valál merülve, s mi nagy aggodalomban yártuk fölébredésedet.
Bájvirág még félig kábult s feje nehéz volt, lélegzete fojtott, szóval igen rosszul érzé'magát, s rövid mentséget rebegvén, nemsokára hazaindult.
Mihelyt otthon vala, néhány erősítő cseppet vön magához, mely gyógyszert atyja egy híres varázslótól nyert vala ajándékul készítése módjával együtt, s melynek Bájvirág most első betegségében elég szerencsés vala hirtelen sikerét tapasztalni. Ö nemsokára egészen jól és vidáman érzé magát; de föltéve magában, hogy többé szokott élete s élelme módjától el nem távozik, ily veszélyes következéseit tapasztalván az első eltérésnek. • Már közeledett az éj; s Bájvirág nem tudva, hogy egy egész napot elaludt, azt hivé, hogy még azon estve, mint szünnapon, kis vendégei őt meg fogják látogatni; késő éjfélig fennmaradott, s álmélkodva tapasztala, hogy vendégei nem érkeznek; egyáltalában nem tudá magának az egész szokatlan dolgot magyarázni. De végre megunván a hasztalan várakozást, föltéve magában a következő napon bizonyosságot szerezni magának, s lefeküvék.
IX.
Reggelre, minekutána a két vedret, vízzel tele, szobájába hozta, szorosan bezárá ablakainak vastábláit; ajtaját belülről bekulcsolá, s közel a kandallóhoz a falból alig kitűnő rézgombocskát megnyomván, egy észrevehetetlen ajtó pattana föl: nem nagy, de elég tágas arra, hogy Bájvirág kissé hajolva azon átférhessen.
Vállára nyugtatá rúdján a két vedret, s még egyszer körültekintve, csendes lobogó mécset vön kezébe, s halkan a lépcsőkön, melyek a nyílt ajtóból ereszkedtek a mélységbe, halada lefelé. Sötét, mély sziklaboltozat öb-lözé ezen szirtbe metszett hágcsókat; oldalai mohával és sziklanedvvel valának borítva. A mécs pirosló világa kísérteti fénykört képeze Bájvirág körül; elől-hátul vastag sötétséggel övezve. Ö azonban vígan, s néha gyöngéd hangon dalolva, lépdelt lejjebb, s mindig lejjebb. A lépcsők jobbra kanyargának e természetes öblökben, néha egészen kimaradtak s ő egyenes palahomokon haladott, melynek végén újra lépcsők vezettek lejjebb. Bájvirág néha megállott, s leemelvén válláról a vedreket, a lépcsőkre leülve pihent.
Így haladott darabig, midőn távolról bizonyos nesz háta meg füleit; neme a zsibajnak, hasonló a tölt méhkas vagy darázsfészek zúgásához; egyszersmind kétes fény kezdé halkkal a sötét keskeny öblözetet deríteni, egészen különböző a nap- vagy mécsvilág okozta fénytől; s amint tovább s tovább haladott, ezen tündéri fény mindig világosabb lőn, s a halk zsibaj mindig erősb, mindig érthetőbb. Végre a keskeny boltozatnak végét érte el, s egy tündérvilágocska nyílt meg előtte.
X.
Roppant sziklaüreggé dagadt itt a sötét éji lak; hamvas szirttömegek hevertek örök időktől fogva egymáson, melyeknek oldalain körös-körül, lépcsőnkint, széles párkányok vonultak, észrevehetetlen finomsága hágcsók által függve össze: a párkányokon számtalan emberi lakok emelkedtek, szeszélyes alakúak, itt-ott idomtalan tornyok állottak: de mindezek csak figyelmes vizsgálat után tűntek egyenkint szembe, mert a lakóknak kicsinységéhez voltak az épületek is mérve. Élénk élet és szorgalom zsibaja hangzott mindenfelé; a házak előtt vidám, gnómi tekintetű apró népség űzte különböző foglalatosságkit. Lobogó tűz mellett látszottak itt kormos arccal a kovácsok nehéz munka jókban; túl kötélverők, másutt ácsok; s 'minden pillanatban egy új festői csoportozat lepé meg a nézőt. Valamint a barlangnak oldalpárkányai, úgy alja is el volt falukkal hintve; s csalódást láttani tekintetében oly tökélyes volt, hogy végre a néző magához hasonló nagyságú lények közt képzelé magát.
Ezen tágas öblözet egy szomszéd barlangnak széles nyílásaiból nyere némi kétes világítást, mely számtalan égő máglyáknak piros fényével vegyülve, leírhatatlan tün-déri szemlét nyújta.
Bájvirág mécsesével vigyázva haladott előre, a barlang minden szögletéiből csödült a bámuló sokaság elő, számtalan éljenkiáltások hangzottak, színes kendőket lobogtattak a hölgyek, s a férfiak, szerszámaikra támaszkodva vagy azokat letéve, tekintenek a haladó, házakat s falukat átlépő óriási hölgyre, ki mint egy járható fárosz haladott mécsesével néhány perc alatt keresztül az egész országon.
Mennyire érdekes volt mindaz, ami itt Bájvirág körül mutatkozott — de amit ő mint szokott dolgot kevés figyelemre látszék méltatni —, annyira meglepő s még előtte is mindig új s varázsló volt azon szomszéd barlangnak vagy inkább földalatti világnak tekintete, mely őt azon nyílásnál fógadá, honnan oly különös fény áradott kifelé.
Tágas, roppant boltozat terült el itt, oly idomteljes félgömbölyt képezve, mint a lég látköre maga. Azon tömeg, mely itt a kiterjesztett erősséget képezé, eleven zöld és fénytelen vala, azonban oly sima, hogy zöld légnek látszék egy tekintetre, csak Bájvirág élésb látása veheté ki annak valódi minőségét. A tágas öbölben szabadon úszott egy roppant gyémánt, melynek magva örök tűz volt, s a legszebb napfényt deríté ezen kis világra. Számtalan alakú fák s növények tenyésztek itt a legszebb vegyületben, s a bársonynál simább gyepen-,.apró marhák, lovak s juhnyájak legeltek. Sok helységek, mind a legszebben épültek s a legtisztábban tartottak, emelkedtek a tágas térségben. Az ország közepén terűié el egy idomba roppant város, s ennek egyik terén állott már azon szép királyi csarnok, melyet nemrégiben Bájvirág készített. A város közepét egy szerfölött nagy torony foglalá el, az •öreg Énok készítménye. Ez a torony olyan magas volt, mint Bájvirág maga, s körületén menedékes, széles szekérút kanyargóit fölfelé egész tetejéig, melyen a földalatti kisded szekérkék és hintók közül könnyen elfére három egymás mellett. Ezen torony tetejére kocsizott a fejedélem családjával s főtisztjeivel mindig, mikor Bájvirág őket meglátogatá, s itt egy magasságban lévén fejével, vele könnyen értekezhetett.
Bájvirág a város közelébe érkezvén, vedreit egy itá-.gas tóba üríté ki, s a közel raktárból egy fúvót vevén elő, azzal a város fölött egyszerre nagy szelet indított, mely minden gőzt elsepert fölüle; ezután letevén a fúvót, nagy fecskendőt emele ki ugyanazon raktárból, s azt a tó vizéből teleszíván, a körül zöldellő vidékre esőt árasztott.
Míg Bájvirág így az egész kis világba új életet hozott, addig a királyi család fölérkezett a torony tetejére több Jóemberekkel együtt, kik között a kis, előttünk ismeretes vezér is látható vala.
Csöndesen közelített Bájvirág utcáról utcára, térrül térre lépve, melyeket széles redőzete ruhájának sötét éjbe borított. Megérkezvén a toronyhoz, úgy tetszék netóe, mintha a fejedelem hidegebb lenne iránta, mint eddig volt, s a főemberek is, de főképp a kis vezér nem oly vidáman s nem oly tisztelettel fogadnák őt, mint máskor.
Ez szívét mélyen sebzé, s nem álihatá meg, hogy okát ezen közkedvetlenségnek ne tudakolná, hozzátévén, hogy már valami különöst gyanított, szokott látogatóinak a tegnapi szünnapon elmaradása miatt.
A fejedelem s mindnyájan elálmélkodtak ezen nyilatkozáson, s ezen álmélkodást kifejezhetlen rémülés követé, mely mindnyájoknak arcán olvasható vala.
— Igaz tehát — mond a fejedelem érthető szép ezüst hangján — gyanúságom, s nem te, hatalmas királyné, valál az, ki tegnap éjjel országomat minden kincseiből kifosztá, s kedves főemberemmel kemény és szokatlan •hangon szólott; ó, hála az égnek! mondd, hogy nem te valál; szíved a mienk még — te nem változhatsz.
Bájvirág előtt a fejedelem szavai talányt foglalának magukban, melyet nem tuda megfejtem.
— Bár — mond a kis vezér. — óriási nagyságod lehetetlenné teszi, hogy arcvonásaidról tiszta fogalmunk legyen; mégis azon lényben, ki tegnap éjjel megérkezésem után szobádban volt, s azt parancsolá, hogy minden kincseivel segítné meg fejedelmem egy öt fenyegető nagy szerencsétlenség elhárítására, azon lényben, mondom, úgy tetszék nekem már akkor, mintha a mi kegyes királynénkra nem tudnék ráismerni.
Most kezde halkkal a homály világulni Bájvirág elméjében; eszébe juta tegnap mély és hosszas álma, s tisztán látta, minő csalárd játékot űzött a két kaján özvegy vele. A földalatti népnek annyi idők óta őrzött titka el volt árulva, s két könnyelmű fecsegő hölgynek birtokában, s ezért szívét mély keserűség lepé meg.
A dolognak minden részletét kitudakolá a kis vezértől, s így nyilatkozott ki az egész talány előtte. Mindent megfontolva, úgy kellett történni, hogy az özvegyek őt kilesték, s a titokhoz férvén, csalák magukhoz, ahol álom-por segedelmével elaltaták, s a ház nála levő kulcsát kezökhöz vévén, végre a magános szobába lopóztak, s egyike az ő szerepét játszá, másika pedig az ágy kárpitjai alatt elrejtve leste a dolog kimenetelét, amit ezen kárpitnak néhai mozdulatából már akkor rémülve gyanított a kis vezér, aki elbeszélte Bájvirágnak azt is, hogy személyese a tisztelkedéseket be nem várván, ötét vissza-küldötte a kincseknek elhozatalára, s hogy őt némi titkos ösztön készteté arra, hogy maga menjen, nem a Báj virág szerepét játszó hölgyet hívja le a kincsnek általvételére, ami mindenesetre könnyebb lett volna, de a fejedelemnek nem meré gyanúját fölfedezni, maga is kétkedvén annak valóságán; s hogy ő ezen parancsot bárminő sietve kívánta is teljesíteni, csak hajnalban érkezhetett vissza számtalan terhelt szekerekkel, melyek drágakövekkel, a fejedelmi család egész kincstárának tartalmával, egyszóval mindennel rakottan érkeztek oda, aminek csak értéke lehete.
Bájvirág fölszámítása szerint ezen rablás számtalan milliomokra terjedett; komolyan feddé a kis vezért, miért hagyá magát így elaltatni, miért nem fedezé föl gyanúját a fejedelem előtt, de ez már mind késő volt, s a fejedelem maga pártját foga vezérének,, s azt monda, hogy veszedelmes lett volna a két hölgyet fölingerelni, s hogy ő maga is elhivén a dolgot, Bájvirág szerencsétlenségének eltávoztatására — kinek ő s az egész ország annyi hálával tartozik — kész volt mindenét föláldozni.
Mélyen meghatá Bájvirág nemes lelkét a fejedelem nagylelkűsége, de egyszersmind komor gond is környezé szívét. Mitévő legyen további veszélyek eltávoztatására, hirtelen nem tudá föltalálni; szükségesnek látta azonban a fejedelemnek az özvegyekkeli ismeretségét s a történteket elbeszélni.
A fejedelem azonnal országgyűlést hirdettetett még aznapra, ígérvén Bájvirágnak, hogy őt mindenről tudósítani fogja, ki elbúcsúzván a fejedelemtől, azon az úton,, melyen jött, téré vissza szobájába.
XI.
Búsan s mély gpndolatokba merülve feküdt le Báj-virág; bár igen bágyadtnak érzé is magát, nem jőve álom szemeire. A két özvegynek sikerült csalárdság úgy tetszett nékie, hogy őket talán több merényekre fogja bátorítani; s hátha végre életére is törekednek, hogy őt, mint kincsvágyuk akadályát, láb alul elmozdíthassák; s hátha ez meglevén, a kis világ rejtekeibe törnek, s a kis ártatlan népet földúlják. Ez s több hasonló forgott elméjében. — Ó — mond, s könnyek nehezkedtek szemhéjaira —,, mindezeknek én leszek oka; egy gondatlan lépés annyi ezreknek halálát okozandja. Nem! – mond – ha életembe kerül is, ezen segíteni fogok, ezen segítem kell!
Lelépett ágyából, s a hideg padlatra térdelve, buzgón emelé föl kezeit, s ajkait forró, mélyen érzett imádság lebegteté, lelke éghez költözött, s könnyülve reményteljesen feküdt újra ágyába, szemei nemsokára bezáródtak, s ő csendesen nyugodt, mint egy alvó angyal.
Így nyughatott egy óráig, midőn egyszerre hirtelen fölébred: szobáját szokatlan fény borítá, s égi hangok olvadának abban. Csöndesen vonultak ágyának kárpitjai széjjel, s meglepetve, de nem ijedve, nyugodtak ébren szemei az agg Enok tisztelettel teljes alakján, melyen hajdani szelídsége nem földi fénytől s méltóságtól vala környezve. Komolyan tekinte leányára; tekintetében nem volt azon zöld öregség vidámsága, mely őt éltében oly szerétté s oly keresetté tévé.
— Leányom! — szólt mély hangon. — Sírom csendes •enyhéjéből keltem föl s állok előtted! Ó, gyermekem! Mit tevél? Miért kellé nyugalmas egyedülségedet zajos örömökkel cserélned? De nem feddeni jött öreg atyád e porlakba az ég üdvéből tehozzád, hanem segíteni — mond szelíd hangon —, azért figyelmezz minden szavamra!
Báj virág szeretet- és tiszteletteljes tekintettel bámula atyjának dicsőült vonásaira, s annyira meglepte őt annak méltósága, hogy szavakra nem lelve, némán hallgatta, minden igéjét atyjának mélyen vésve elméjébe.
— Háromszor telik meg s fogy el a hold — mond folytatva az öreg —, s nyugodt lehetsz, sem rajtad, sem azon a kedves kis népségen, melyet védelmedre bíztam, baj nem történend. De ezen időt használnod kell, s ha tanácsomat követed, az ég elfordítja még veszedelmed.
Kis szünet után így folytatá Énok: — Végy nagy mennyiségben agg hárs szenéből a szénégetőktől, és azt porrá töretvén négy hordóba gyüjtsd össze, s rakd el házamnak azon földalatti rejtekébe, mely csak előtted-ismeretes. Végy hasonló mértékben salétromot és büdöskövet, s ezeket is külön porrá töretvén rejtsd el, s ha •valaki kérdezne, hogy mindezek mire valók, mondd, hogy egy találmány kerül ki belőlük, nagy hasznára az országnak s királynak.
Ha a különböző három port beszerezted, a rejtett hágcsók oldalában ásító sok üregek közül válaszd ki a leg-tágasabbat és szárazabbat, s azt gondosan kitakarítván, hordd a szén-, salétrom- és büdösköport belé mindig vedrenként, s egyiket a másik után, s a három szert falapáttal keverd össze a legnagyobb szorgalommal; de vigyázz jól, hogy tűz ne férjen ezen ke véreikhez, mert halál leánya vagy, ha ez történik.
Eközben tanácsold a földalatti fejedelemnek, hogy az első sötét barlangnak azon nyílását, melyen a világosság belé terjed, rakassa be annyira, hogy csak te egyedül férhess azon által, s ezen munkában légy magad is segítségül a földalatti népnek. Fölemelkedvén ezen fal egy nyomnyira, két arany csövet készíttess, oly tágasat, hogy üregükön által egy kis ember az egyik barlangból a másikba könnyen átmehessen; s ezen két csövet a falba rakasd be úgy, hogy egyik végük a sötét, másik pedig a fényes barlangba nyúljék, s az utóbbi jól kiálljon a falból. Míg ezen munkák készülnek, addig az első barlangnak lakóit költöztesse a fényes barlangba által úgy, hogy a három hold eltelése előtt még abban egy se maradjon.
Még egyszer — mond az öreg — a három hold eltelése előtt meg fogok neked jelenni, addig a reád bízottakat teljesítsd!
Ezzel az öreg sebesebben a repülő percnél semmivé olvadott, s Báj virágot ezer kétség közt hagyá; de azon erős föltétellel, hogy atyjának parancsát lélekismeretesen teljesíti.
XII.
Zajos örömök s víg lakomázások közt élte a két özvegy világát. Csinos, de egyszerű házaik hirtelen csarnokokká kezdenek emelkedni, számtalan cselédek s az akkori időkben kitelhető cifra bútorok láttaták sorsuknak változását. Nem volt egy nap is vigalom nélkül; Hajnal és Viola a leglátogatottabb házat tárták a városban.
Minden embernek szemébe tűnt e fény- és pompa-űzés; s voltak, kik az öreg királyt figyelmeztetek, de ő egykedvüleg mosolygott. — Ha senkinek sem ártanak —• mond —, s bőség árad vesztegetésük által népemre, ám lássák; talán kincset leltek! S ha úgy van, használják, ahogy akarják, én nem háborgatom őket.
De nem így gondolkozott a király egyetlen fia, az ország örököse, egy kaján, más kárán örülő, megvesztegetett szívű ember. — Lépjen csak atyám le királyi székéről — szóla kevélyen —, majd kitudom én, honnan telik azon fényűzés, mely jóval haladja tulajdon költségeimet, s bosszantó és sértő egyszersmind.
Így telt el több hét; a harmadik hold már vége felé sietett, midőn egy váratlan eset az egész várost mély bánatba süllyeszté. Az öreg király tudniillik nem sokáig tartó betegség után kimúlt, s városát, királyi székét fiának hagyá, ki a temetési pompa után azonnal láttatá, minő — atyjától egészen különböző — szellem vezérli tetteit. Kevélyen s büszkén foglala el királyi székét; nem hallgata senki tanácsára, azonban könnyen kölcsönzé elméjét titkos vádaknak, s kihallgatlan bünteté, kit gyanúja vétkesnek tüze ki.
Bájvirág rég szemébe tűnt a szép királyfinak, de atyja éltében nem meré a bájos hölgynek nyugalmát háborítani. Az öreg e részben nem értette a tréfát. Annál több próbát tőn azonnal atyjának halála után. De Bájvirág minden szelídsége mellett vissza tudá őt idézni szép szavakkal; néha üres reményekkel is kecsegtető, de mindig úgy, hogy a fiatal király egy naptól a másikig remélve egy léptet sem halada elébb Bájvirág kegyében.
Azok közül, kiket indulatos haszonlesésének villámai sújtanak, legelsők az előttünk ismeretes özvegyek valának, kiknek hegedje s szeszélye minden korláton túlcsapongva, ingerié már a királynak kárvágyát s irigységét. Minden törvényes előzmények nélkül rögtön lepek meg őket egy zajos táncvigalom alkalmával a királyi őrök; könnyeik, panaszaik ellenére tömlőébe záratának, hol fenyegetések, ígéretek — s midőn ezek nem használtak —, végre kínzó eszközök őket vallomásra bírták. De' ők fel nem számítható kincseket ígérének a királynak, ha nékiek megkegyelmez, s készeknek nyilatkozának mindent kivallani.
A király engedett, s abban az esetben, ha tett nyilatkozásaik valósulnak, azt is ígérte, hogy vagyonukat el nem veszi; ellenben ha igaztalan vallomásuk, mindentől megfosztva a városból kiüzeti őket.
Így biztosítva a két özvegy, a földalatti népnek titkait s Bájvirágnak egész helyzetét a királynak fölfedezé.
Két okból örült a király ennek; először haszonvágyból, másodszor remélvén így előbb Báj virág birtokához juthatni.
Azonnal a magános ház felé sietett a király, hol Bájvirágot komolyan találá; atyjának ígérete, hogy a három hold eltelésével még egyszer megjelenend nékie, foglala el egész elméjét. Alig hibázott hét nap már a kiszabott időből, s atyja még kétségben hagyá őt, noha parancsát a legapróbb részletekig pontosan teljesítette már.
Ily tűnődésben találta a király Báj virágot, ki azonnal. fölkelvén pamlagáról, elfogadására sietett; de nem találá benne ezúttal azon udvarias hódoló leventét, ki eddig csak alázatos hangon s szerelemteljes kifejezésekkel élt.
Komoly, sőt vad tekintettel vete a fiatal király szemére titkolódását. — Minden kincs, melyet a földnek ezen. vidéke rejt kebelében, az enyim! — így szólt. — Atyád, sőt talán nagy- s ősatyád s tenmagad kincseim rablói. voltatok; s ha ezennel mindent föl nem fedezsz, tudd meg, életeddel adózol; ellenben ha tartalék nélkül vallasz, örömest osztom meg kincseimet és szívemet veled, s kezemet és királyi székemet adom fölül rajtok.
Ilyen ajánlás egytől a legszebb férfiak közül s királytól, sok hölgyet eltántorított volna! De Bájvirág szívben-lélekben remek s nem mindennapi hölgy volt;, nála* a legtisztább lelkület igen eleven ésszel párosult, s azonnal belé tudá magát minden új s kétes helyzet viszonyaiba találni.
— Uram (király ! — mond nyájas hangon. — Felséged engem meglepett, mindazonáltal megbocsátja hiúságomnak, ha tett ígéretének tekintetében egy próbára; teszem ki felségedet!
— Hogyan? — szól a király kevélyen —, nem elég: fejedelmi szavam? Minő vétkes negéd5 ez! De ám teljék. — mond, a szép pártos angyali mosolyától szelídülve — még egyszer kívánságod. Mit kívánsz, szólj!
— Felséged — mond Bájvirág csintalan mosollyal ajkai körül — engem szívével s kezével kínál! ígéri efölött,. hogy a védettem földalatti népnek kincseit velem örömest felosztja. Én, Uram király, hogy vagyok, s tartok valamit a piperére is: engedje tehát felséged ezen kincseket még csak hét napig birtokomban, hogy segítségökkel magamat. jövendő férjemhez illőleg kikészíthessem. '
— Szép Báj virágom! A kikészítést bízd reám — jegyzé-meg a király –, kincseiddel együtt még ma enyim lész… Ez elhatározott akaratom.
Bájvirág valamennyire megzavarodott, azonban hirtelen föltalálá magát. – Felséged – mond nevetve – emberül kiállá a próbát, s hinnem kell, hogy irántami hajlandósága igaz, s azért nincs egyéb hátra, mint hogy titkomat fölfedezzem.
A fejedelem Bájvirágnak kínálására • helyet foglalt a pamlagon, s a szép beszélőt figyelemmel hallgatá.
XIII.
— Majd másfél század előtt – így kezdé Báj virág beszédét – Adur ősatyám építé e házat, több holdig lakott nyugodtan nejével benne. Midőn egykor szokatlan zörejt hallá; nemsokára a szoba azon szegletén — Bájvirág a kandalló közelébe mutata — kőpor kezde ömledezni, s ősatyám nagy bámulással néhány kisded emberkét láta egyenként az okozott, szerfölött apró hézagon belépegetni. A kis emberkék tekintenek körül s látcsöveken vizsgálák a szobának minden oldalait; szinte közepe tájáig haladának már, midőn egyszerre egy közülük éles visítást tőn, s ujjaival ősatyám felé mutata, figyelmeztetvén kísérőit e váratlan jelenetre. Gondolhatja felséged a kis csoportnak ijedtségét, melynek első gondja lön hirtelen szaladásra venni a dolgot. Ezt észrevevén Adur, egy-két lépést tőn, ami elég vala útjokat elvágni; de annyira serények voltak mégis, hogy csak kettőt foghatott el közülök. Ezeket gyöngéden fölemelvén ujjai közt, az asztalra tévé, s kérdezni kezdte, kik légyenek s minő jogon törték legyen által falait. Egyik e két kis lény közül, mint később megtudá Adur, éppen a fejedelem volt, a másik pedig egy meghitt főemberei közül.
A fejedelem, minden kicsinysége mellett, igen érthetően tudtára adá ősatyámnak, merész hangon s kevély tartással, hogy ő egy földalatti nemzetnek fejedelme, s hogy sokat hallott ugyan a föld fölötti óriások kegyetlenségeiről, de föí -nem teszi egy olyan tisztes hószialkállú aggastyánról,' hogy öt erőszakosan kívánja letartóztatni, annál is inkább, mivel ártatlan, s csak egy a legnagyobb szükségek közül bírta arra, hogy földalatti lakából kitörjön, ami több holdnyi munkájába került országa majd egész férfiú népességének.
Adur, a szelíd, jámbor öreg gyönyörködve hallgatá őt. — Felséges uram — így szólítá meg a kis fejedelmet szelíd mérsékelt hangon, ami ennek szerfelett nagy örömet okozott, s öt egészen fölbátorítá —, távol van tőlem egy fejedelmet szabadságától meg akarni fosztani; sőt legnagyobb nyereségemnek tartom, ha öt lekötelezhetem; parancsoljon felséged szolgájával, s tapasztalni fogja, hogy mindazt megteszem, ami tehetségemben áll e népnek boldogítására, kivel egy — akarom hinni — szerencsés történet megismertetett.
A fejedelem Adurnak ezen szíves kinyilatkoztatását a legmélyebb hálával fogadá. — Igenis nagy szüksége van népemnek egy hatalmas pártfogóra — felelt komoly hangon —, s ha kegyed sorsunkon segít, valóban nem találand hálátlanokra — folytatá kevélyen főemberéhez fordulva —, te siess vissza országomba! S kegyed — monda mosolyogva tekintve ősatyámra — lesz oly barátsággal hív emberemet leemelni e nagy hegyről, s letenni azon barlangnak szájához, melyet az elébb nyitánk ez országba. Annyi bizodalmam van emberségéhez, hogy bátran maradok egyedül társaságában, míg e főemberem visszatér. Népem aggódni fog sorsomon, szükség őket megnyugtatni.
Adur azonnal létévé a már egészen nekibátorodott főemberkét azon kis réshez, mely egy egérlyuknál nagyobb nem' volt, s visszamenvén az asztalhoz, egy keskeny deszkadarabocskát tett reája, melynek szélire a fejedelem leülvén, ekképpen folytatá beszédét. — Szükség — mond —, hatalmas óriás, hogy népemnek történetével röviden megismertesselek, s azután térjek a körülményekhez, mely nekem azon irigyelhető szerencsét szerzé ily hatalmas, szelíd és nagylelkű pártolóra találhatni.
XIV.
Népemnek mondáiban s népdalaiban élnek annak hajdani s a mesével határos történetei. Két szerelmes óriás azon fajból, melyből egyet most van örömem tisztelni, hajdan üldözőiket kerülve elbujdostak, s hosszas bujdok-lás után végre egy roppant barlangra találtak; beljebb menvén ezen barlangba, egy bájos, tündér szépségű, földalatti világ nyílt föl előttük, két nagy üregből álló, melynek egyike eleven zöld, másika a legszebb égszínű volt. Minden, amit a föld felületén táplálatra, kényelemre s gyönyörűségre adott, megvolt ezen kis földalatti világban is, de kicsinyített idomban. Mind a két üreget egy fénylő csillagzat világította, mely két sötét öblözeten áthaladva , "tévé meg kerekded útját, egyikén ezen öblözetek közül "behaladván, a másikán kijővén, úgyhogy mikor az egyik üregben fényes napvilág volt, addig a másikat, a ragyogó csillagzat visszatértéig, kékes szürkület borítá, mely a két üreg közti nyíláson terjedett egyik üregből a másikba, s miként a csillag útját egyikbe vagy másikba folytatá; ami összesen egy napot s egy éjét teve; mely számítás népemre még azon két első óriás lakóktól maradott. Az egyikbe ezen üregek közül a természet bő forrásokat adott; de a másiknak, bár mindennel bővelkedjék, •vize nincs. Azon óriási pár több éveket töltvén e rejtett világban, végre észrevehetlen kisebbülni kezde; s egy különös láttani csalódás következésében úgy, tetszék nekik, mintha nem ők kisebbednének, hanem a tárgyak körültök nőnének meg, s csak azon óriási párnak öltözete, mely most is nemzeti ereklyeként tartatik, láttatá a dolog valóságát. Sok ezerekre szaporodván később ezen nemzetség, két felekezetre avagy nemzetre oszlott; egyik a zöld, másik a kék barlangban foglalván helyet, "külön fejedelmek által kormányoztatott. De a két testvér-nemzet s ugyanazon egy család ivadéka, ellenségesen álla szemközt; naponkint véres csaták verették s bántalmak rovattak vissza, míg végre ezen pártdüh annyira keserűié, hogy a kék barlang lakói hallatlan fáradsággal s több évi munkával a két üreg közti nyílást berakták; a készülő falak a naponkinti csatáktól vérben fürödtek, s meszök, fövenyök vérrel vegyült. De győztek végre a kék barlang lakói, s ezelőtt egy holddal az óriási vérrel edzett, áthatatlan kőfalnak utolsó része is elkészült! •— Mélyen fölsóhajtott itt a fejedelem. — S ím — folytatá —, ez az oka, hogy mindenütt rést keres népem a felföld-deli közlekedésre. Minden víz el vagyon tőlünk zárva, s népeim, magam, borzasztó szomjat szenvedünk: ízes gyümölcsink leve s azon gyér harmatok, melyek félig száraz földjeinkre hullanak, szomjunkat inkább ingerlik, ' mint szüntetik.
Ös atyám azonnal egy makk-héjba, mely történetesen kezébe adatott, vizet tévén a kis fejedelmet megkínálta, ki azt mohón s forró hálával fogadá; de ajkaihoz értetve, mint később Nagy Sándor, kiönté. — Nem — mond. — Egy csöpp ne áztassa ajkaimat, míg népem szomjazik!
Adur bámulva s tisztelve nyugtatá szemeit a nagylelkű fejedelmen, aki kis szünet után így folytatá beszédét. — Boldog föld volt országom e veszélyes elzárás előtt; bő csatornák ömleszték a vizet mindenfelé, s ameddig földjeinket bőven áztaták, fellegek is gyűltek egünkre s gazdag, kövér esőkben hullottak le, az egész természetet élesztve, de azóta, hogy irigy szomszédaink a természet e jóltevő ajándékától megfosztanak, még az enyhítő harmat is ki kezd halkkal maradozni, s országomat, népemet végpusztulás fenyegeti.
XV.
Így adá elő panaszát a kis fejedelem; Adur nagy részvéttel hallgatá őt, s azon tanácskozának, miként lehetne e szerencsétlenségen segíteni. Tanácskozásuknak eredménye az lön, hogy ősatyám bizonyos napokon bejárást en-gede a kis népnek. Ilyenkor ő nagy vedrekben hoza vizet szobájába, s a kis emberek vízedényeiket megtöltögeték. Később ősatyám azon a kis résen, melyet nyitottak, ved-renkint önté be a vizet, melyet (mint mondják) egy evégre készült medence fogad el; s azóta a kis népség földjeit öntözgeti, szomját oltja, s a harmatok is újra hűsítik országukat.
Hogy később nagy-nagy követség érkezett ősatyámhoz, s a fejedelem azzal együtt visszatért, nem szükség mondanom. A titok ősatyámról nagyatyámra, tőle atyámra s reám szállott. Néha megjelennek a kis emberek gazdag ajándékokkal, melyek drágakövekből, arany- s ezüstből állanak; de sem én, sem eleim vissza nem éltünk hálá-jokkal soha, míg titkon egy baleset által azon két kaján özvegynek tudtára esett a dolog, kik a háladatos földalatti fejedelmet, az én szerepemet öltvén magukra, úgyszólván mindenéből kifoszták.
— Hát magad, szép Bájvirág, nem szoktál-e nálok megjelenni? — kérdé a király. — Az özvegyek azt állítják, hogy ilyesvalamit hallottak akkor, midőn kilesték titkodat.
Bájvirág újra föltalálá magát. — Uram fejedelem! — f:, mond. — A nálok megjelenés igaz annyiban, hogy pam-lagomról fölkelek s szobámban körüljárok köztök: de miként férhetnék azon kis résen be, melyen ők szoktak hozzám közeledni!
— Hát azon csarnok —• kérdi a király gúnymosollyal —, melyet 'készítél, miként férhetett be? Szólj! De igazat! — mond komolyan.
— Igen könnyen — felel Bájvirág. — Az darabokra széjjelszedhető volt, s magam vittem le, azaz magam vettem le az asztalról és segítettem a szekerekre fölrakni; a rést azonban idővel a kis emberek megnagyították, úgyhogy most kényelmesen terhes szekerekkel járhatnak azon ki s be; amint arról királyom tüstént meggyőződhetik. — Ezzel fölkelvén Bájvirág, a királyt a kandalló közelébe vezeté, hol egy alig észrevehető ajtócskát föl-nyitván, egy arasznyi széles s ugyanannyi magasságú nyílást mutata.
A király kétkedni látszék, s figyelemmel körülnézegetett a szobában: de azon rejtett ajtót, melyen Bájvirág le szokott járni, észre nem veheté.
— Minden kincseikből ki vannak tehát védenceid fosztva? — mond a király kérdőleg egy gyanús tekintettel.
— Jelenben talán — felel Bájvirág — igen, de nekik ezer módjuk vagyon újakat gyűjteni. Barlangjukból, mint mondják, számtalan apró üreg s sziklafolyosó nyúlik mélyen a föld gyomrába, hol örökös tárháza van mérhetetlen kincseknek. S hogy felséged mindezekről meggyőződjék a jövő szünnapon, mely hét nap múlva lesz, legyen kegyes nálam estve megjelenni; akkor tulajdon szemeivel láthat s tapasztalhat mindent, s talán módot is találunk ezen földalatti kincseknek könnyebb s bizonyosabb elfoglalására.
Bájvirág, amint látjuk, elhallgatá azt, hogy Adur, nagyobb könnyebbségére lépcsőket vágott le a földalatti kis világig, mely munkájának nagy könnyebbségére szolgált egy majdnem háza alapjáig kanyargó természetes sziklafolyosó, melynek csak végében s imitt-amott vala szükség a követ megtörni. Igen megfogható okokból tévé ő azt.
A király egy kissé elgondolkozni látszott, — Legyen T . — mond —, de vigyázz, hogy igazat szólj! A szünnapot bevárom! De ha akkor ígéretednek meg nem felelsz, légy egész haragomra s bosszúmra elkészülve. Hét nap múlva tehát — mond a király — kezednek s a földalatti kincseknek birtokában akarok lenni.
Báj virág nem volt minden zavarodás nélkül; bár így időt nyert, mégsem jósla semmi jót magának, azonban igyekezett, amennyire lehetett, egykedvüséget mutatni s a fejedelmet megnyugtatni.
— Hét nap múlva — mond szelíden — kezedben leszek, uram király, 'mint most; s miként merném én, szegény elhagyatott hölgy bosszúdat ingerelni, kit senki sem véd s kit hatalmad összetörhet?
Félig elégedve hagyá öt el a király; valószínűnek tetszék előtte, hogy a hölgy igazat szól, mert mi volt könnyebb, mint egész házát széjjelvettetni, a helyet föl-dúlatni, s a rejtett kincshez jutni, még akkor is, ha a hölgy végig titkolni akarná azt. Egyébiránt Bájvirágnak sikerült annyi nyájasságot s egykedvüséget színlelni,, amennyi szükséges volt a fejedelem megnyugtatására.
XVI.
Az ártatlan hölgy, ki ily nagylelkűen kockára tett mindent, hogy egy zaklatott népet a fejedelem kaján kincsvágyától s talán végső pusztulástól megmenthessen,, időt akara nyerni. Atyja, ki őt már egyszer megvigasztalta, bizonyosan szavát tartandja, s nem fogja őt élte legszorongatóbb pillanatában elhagyni; ez a gondolat új" erőt ada lelkének. — S ha — mond — atyám elfeledne, ha minden út el lesz zárva előttem, készebb vagyok meghalni, mint védenceimet elárulni, s azon gyűlöletes férfiúnak kezemet adni, ki tőlem ily alacsonyságot kíván! Ö, Isten — mond —, halld forró könyörgésemet! Világosítsd elmémet, s hagyd tudnom, mitévő legyek! — Egy darabig térdele ágya előtt, s úgy tetszék nekie, mintha az ég meghallgatta volna; oly nyugodt, oly reményteljes lön lelke egyszerre.
Az éj bekövetkezvén, Bájvirág még egyszer megter-kinté azon porvegyületet, mely neki annyi fáradságába került, s annyi kérdésekre adott okot; melyekre azonban mindig úgy tuda felelni, hogy senki rá nem gyanakod-haték; s mindent a legnagyobb rendben találván, leveté magát hófehér ágyába, csendesen pihent; édes szendergés hullatá mákjait tagjaira, s lelke bájos álmokban merengett. Úgy tetszék nékie, mintha azon forrás közelében ülne, egy agg cser árnyékában, melyből a vizet szokta meríteni. Atyjának tisztes árnyéka közeledek feléje, — Szívem gyermeke — mond az árnyék —, kedves Bájvirágom! Megtörtént, amit előre láték: a veszély a küszöb előtt van; de ne rettegj! Megvizsgáltam, szívedet; tiszta, bátor és elszánt az, s azért ne csüggedj! Hanem felelj nekem őszintén!.
— Föl tudnád-e egész életedet áldozni inkább, mintsem egy alávaló tettre eszköz légy?
— Föl! — felelt elhatározottan Báj virág.
— El tudsz-e a világ -nélkül, egy rejtett földalatti lakban lenni, elválasztva minden hozzád hasonló lénytől, ha erény s kötelesség kívánja?
— Él! — mond a hölgy, s ájtatosan, mintegy ihletve emelé föl szemeit atyjára.
— S hátha — mond az árny — áldozatodnak hálátlanság lenne bére! S kikért azt tevéd, életedre s vesztedre törekednének? Felelj — ó, gondolj meg mindent! —, akkor is?
— Akkor is! — felelt Bájvirág, s arcát dicsfény kör-nyezé.
— Jer karjaim közé! — mond az árnyék terjesztett karokkal. — Te az éri gyermekem vagy! Méltó hozzám s őseidhez — s úgy tetszék Bájvirágnak, midőn atyja szívéhez karolá őt, mintha gyöngéd szellő lengedezne, s a tavasz fűszere ömledeznék szét körülte.
— Most figyelemmel légy, s pontosan teljesítsd rendeléseimet! — mond Énok. — Tekints ezen forrásra itt! Ezt a földalatti világnak első sötét barlangjától csak alig nyomnyi vastag szirtfalazat választja el, mely ha áttöretik, az egész gazdag víztömeg a barlangba rohan le s azt színig megtolt!; s ha ennek nyílásában azon rés is TDerakatik, melyet a minap nyitva hagyni rendeltem, s mely még most is nyitva áll, akkor azon nagy víztömeg csak a két aranycsőn foly be a zöldfényes üregbe, s annak minden árkait, tavait megtöltvén, eggyen azon számtalan üregek közül, melyek a zöld erősség aljában vannak, újra kiszivároghat, s így a kis nép sem italban, sem esőben többet szükséget nem szenvedhet; s ha sűrűbb fellegei gyűlnek, tisztító szelei is lesznek. De hogy ez megtörténhessék, s hogy védett népecskéd minden üldözéstől ment legyen örökre, szükség, hogy magad leszállj az alvilágra, s örökre közéjük temesd élve magad. Ó, leányom, akarod-e ezt?
— Akarom! — kiált föl Bájvirág, ki már gyanítani kezdé atyja kívánságát.
—- Ne vesztegelj tehát egy percig is, jó, nagylelkű gyermek! Hanem tedd, amit mondok. Azon rejtett útnak, mely az alvilágba vezet, harmincadik lépcsőjét emeld föl, ez az egy mozdítható csak. Alatta szűk nyílású, de beljebb öblös üreget fogsz találni. Ebbe hordd belé fáradhatatlan szorgalommal azon porvegyületnek, melyet készítettél, annyi részét, mennyi belefér. Ez meglévén, tekints ide — mond az öreg, ujjával a forrás mellett egy rózsa-bokorra mutatva. —• Ezen bokrot, éjjel, midőn senki sem lát, tépd ki gyökerestül; töve alatt újra egy szűk nyílású üreget találsz, melynek öblözete mélyen bekanyarodik a forrás medre alá. Ezen üregbe hordd vigyázva s nem látva senkitől, a porvegyületnek 'megmaradott részét, míg megtelik. Ha mindez megtörtént, végy egy hosszú len-szalagot, s megáztatván, dörgöld azt jól be salétrommal. Ennek egyik végét tedd a forrás mellett levő porral tölt üregbe, a másikat, végignyújtván a fű közt a szalagot, vidd szobádon keresztül egész a harmincadik lépcső alatt lévő üregig, s fészkeld mélyen azon porvegyületbe, mely-lyel azt megtöltötted. Egy hasonló, áztatott és salétrommal bedörgölt szalagot nyújts ezen üregből a sötét barlangon keresztül egészen azon résig, melyet annak nyílásában berakatlan hagytál. S mindezt ha megcselekedted, a legszükségesebb vasszerszámokat vidd egymás után a fényes barlangba, s midőn annak ragyogó napja kristályarcát a szomszéd barlangnak sötét üregéből kiemeli: nevezd háromszor az Isten nevét, s lobogó kanóccal gyújtsd meg a lenszalag végét; s mihelyt ezt megtetted, azonnal a nyitva maradott rést rakd be erős fallal, hogy a betóduló víz ereje azt szét ne nyomhassa!
Nyugtalanul s nagy figyelemmel véste Bájvirág atyjának minden szavát emlékezetébe. Végszavánál fölébrede; a tisztes árnynak egy szerelemmel teljes tekintetével találkoztak még szemei; s ez azonnal, mint a könnyű szellő, szétolvadt előtte.
Egy percig sem késett Bájvirág. Legelőbb is a forráshoz sietve, ott a rózsabpksrot megtalálta, s kihúzván tövestül, az üreg azonnal szemébe tűnt. Úgy találta meg nemsokára a harmincadik lépcső alá rejtett üreget is, s mindkettőt hihetetlen fáradsággal a porvegyülettel színig megtöltötte, a szalagokat elkészítette — egyszóval mindent elintézett, amit atyja tanácsolt nekie. Mély sötétség borítá még a földet, de midőn a földalatti világnak napja első sugarait ömleszté szét, rendítő nyugalommal, lobogó kanóccal állt Bájvirág a fényes barlangban a rés előtt. Most emelé föl szavát, hogy a földalatti népség, mely a szokatlan jelenetre minden oldalról összegyűlt, ijedve borult földhöz. — Isten! Isten! Isten! — s kanóca végét a szalaghoz értetvén, sustorogva szaladt a láng azon végig, fénylő kígyóként a sötét barlangba.
XVII.
Mély álomban volt fölül az egész város; sötét fellegek boríták az eget, melyek nehezen s mélyen úsztak alant, szétszakadozva az agg tornyok csúcsain, s a látókör szélein egy-egy villámlat sóhajta keresztül, varázsfényt ömlesztve a néma vidékre. A fellegek oszlanak végre, s az ég keleti ívét kékes szürkület kezdé deríteni. Egyszerre mély, tompa moraj reszketteté az egész bércláncot keresztül, mint a tűzhányó hegyeknek veszélyt jósló morgása. Ügy tetszék, mintha a város minden épületei ingadozá-nak; a magas, szeszélyes alakú tornyokban visszás hangokkal kondulának meg az óriási harangok. Egy pillanat alatt a nép talpon volt, s öltözetlen rohant az utcákra. Néhány perccel később, neme a borzasztó hörgésnek hallatszék, mintha a hegy torkába tenger szakadna el. Sus-torgó gőz emelkedett a bérc éléből óriási oszlopként föl, s közben tompa csuklás zúgott, bugyogó vízörvénytől okozva, melyet tátongó repedések nyeldestek el. Ezt egy "bödülés követé, mintha a föld sarkaiból mozdulna ki, s a hegyek összeölelkezének, s az egész borzasztó jelenetet mérföldekre hallott éles csattanás rekeszté be.
Minden néma volt ezen csattanás' után. A nép térden, vagy végigomolva a földön, vagy égnek emelt kezekkel álla merevülésben, gondolat, szó s mozdulat nélkül, mintegy varázsigétől kővé válva.
A* rémület első irtózatos perce elmúlván, ki-ki szétte-kinte, borzadva meresztve szemeit a hirtelen romlásra, mely füstölögve hevert körülte. Alig maradt a roppant városban egy ház sértetlen. A zuhafag, mely vizével itatá az egész tájat, eltünék, mintha a hegy nyelte volna el örökre. S merre a szem terjede, ijedtség s rémülés bá-mula kábultan minden arcról.
Sok időre tért a nép eszméletre, s az egész rettentő jelenetet földrengésnek tulajdonítván,- kezde halkkal magához térni. Három ember veszett el csak, amint később lehete észrevenni; s ez a három a király s a két özvegy volt.
XVIII.
Ott állott Bájvirág egyedül, elszakadva az egész világtól, a fényes barlangnak már egészen becsinált nyílása ,, előtt, körülállva s körülbámulva egy hangyákként hemzsegő népségtől, melyért ő annyit áldozott, s mely oly kevéssé vala képes nagylelkűségét meghálálni.
Nagy rémülésben volt azalatt a kis nép; tompa zúgá-sát az egybeomló hegynek hallották ők is, bár a veszélyes kitörés barlangjuk izmos falait csak megingatá, de meg nem repesztheté. Tavaik apadni kezdenek már, bár Bájvirág az utolsó időkben kettőzött szorgalommal tölté meg azokat. Vígasztala őket a szelíd hölgy; de biztatásainak alig hivének; s azon nép, mely neki annyit köszönhete, zúgolódni kezdett ellene.
Leírhatatlan öröm lepte meg e nyugtalan zajgó népet egyszerre, midőn a két arany csatornán a már addig terjedt víztömeg éltető kristályával kezde előserkedni. S mennyire nevekedett ezen elragadtatás, midőn mindea árkok, minden tavak megteltek, s a nép örök időkre fölmentve látta magát egytől legnagyobb aggodalmai közül. Akkor kezdek öt, Bájvirágot érteni; akkor özönlött a nép hozzá, s örömkiáltásaik hangoztak mindenfelé.
Egy különös eset még fölmagasztalá e zajos kiömlését a közhálánák s buzgóságnak. Azon erősség körül, mellyel a kék barlang lakói hajdan elzárák a zöld barlang lakóit magoktól, idegen embereket kezdenek észrevenni, előbb csak kémlődve, később erőszakkal előtörve egy kis résen, melyet, mint látszék, nemrégiben nyitottak a kék barlang lakói. Nemsokára számosabban jövének ezen résen által, s tetemes rablásokat tőnek, marhákat, sőt embereket hurcoltak el, s amerre megfordultak, mindenütt égettek s pusztítottak; az egész ország nagy rémülésben volt.
A fejedelem tanácsot kért Bájvirágtál, M maga is ezen kegyetlen rablók pusztításain bosszankodván, igére , a királynak, hogy ha megengedi, nagyobbra fogja a rést törni, s az egész szomszéd országot meghódítja. Még aznap hozzáfogott a terhes munkához, s tíz nap alatt már akkora rést nyitott, melyen átférhetett. Egy légyverővel íolfegyverkezve, melyet még régi szállásából hozott magával, lépett ő a kék barlangba, mely a zöld barlanghoz, falainak színét kivéve, mindenben hasonlított, főként most, midőn a zöld barlangban is számos vízcsatornák vonultak széjjel.
Egy sok ezerekből álló hadi sereg volt fölállítva közel a nyíláshoz. Báj virág inkább csellel, mint erőszakkal kívánván élni, levevé előkötőjét s azt maga elé teríté a földre. — Mindezt a kis bátor hadi sereg figyelemmel nézé, de mozdulatlanul álla. Bájvirág akkor a résen visz-szavonult, s a 'zöld barlang fejedelmének seregeiből őröket állíta mindenfelé.
Nemsokára tudósíták Bájvirágot, hogy előkötőjét egészen ellepte az ellenséges hadi sereg, előbb egyenként lépegetve rá, később, midőn semmi veszélyt nem láttak — seregestül.
Bájvirág hirtelea előtört ekkor leshelyéből, s a kötő négy szegletét összeszedvén, az egész roppant hadi sereget, a legkényelmetlenebb helyzetben, a fejedelem eleibe vivé: s benyúlván kötőjébe, két ujjal egyenként kiemelgeté a kis hősöket, kiket azonnal lefegyverezének. Néhányan ezen alkalommal éltüket veszték, ezek közt volt a kék barlangnak királya is, ki — midőn Bájvirág kötőjének szögleteit összeszedé — ki akarván bújni, egy curtiusi0 ugrást tőn lováról, s nyakát szegé.
Így, egyetlen hadicseilel vége lön a háborúnak, s a meghódított kék barlangnak lakói követséget küldvén a fejedelemhez, őt a két szomszéd ország egyedüli uralkodójának kikiálták.
XIX.
Bájvirág visszavonulva az udvari zajtól, a kék barlangnak egyik szögletébe húzta magát; ritkán jelent meg a fővárosban, de a fejedelem meg nem szűnt a legnagyobb figyelemmel lenni iránta; minden szükségeiről, bár ezek roppant költségébe kerültek, gondoskodott. Itt élt csendesen, babérjain nyugodva Bájvirág. De mily hamar szokja meg a néptömeg a jótéteményeket, s mily hamar feledi a jóltevőjét, ha már többé rá szüksége nincsen!
Elébb egyenként, később számosan panaszkodának, hol titkon, hol nyíltan, hogy azon óriás, ki így honosítá magát közöttük, majd harmincezer embernek eleségét emészti föl naponkint — s hogy elébb-utóbb az egész ország ezen egyetlenért szükséget fog szenvedni, hogy úgyis már nem sokat segíthet rajtok, mert az utakat, csatornákat, épületeket, egyszóval mindent elkészített már, amire szükségök volt.
Annyira ment a népnek alattias elégületlensége, hogy a király, ki Bájvirágot szerfölött tisztelte s szerette, egy összeesküvést fedeze föl élete ellen, mely már próbát is tett étkeit mérges nedvekkel vegyíteni, s célt csak azért nem érhete, mivel a mértéket el nem találta. A méreg Bájvirágnak okozott ugyan émelygéseket, de nem vala oly mennyiségű, hogy életének árthatna.
A fejedelem a vétkeseket keményen megbüntette, de ez a népet még inkább fölingerelte. Amíg Bájvirágot ritkábban s csak távolról láthaták, bizonyos remegő tisztelettel viseltetének iránta: de mióta mindennapi jelenet leve közöttük, minden tartózkodás megszűnt, s nemegyszer vala szemtelen ingerkedéseknek kitéve. Mindezt látta Bájvirág, s mélyen szomorodva eszébe juta atyjának jóslata.
„Meghalok!" — így sóhajta sokszor. Minek éljek e hálátlan nép között, melyért annyit tettem, annyit áldoztam föl, s mely engem gyűlöl és ellenem fondorkodik? Mi könnyen tehetném egy rövid nap alatt semmivé őket! De nem! Hirtelen méreg vessen véget életemnek, mely itt annyi ezereknek nehéz keresetét emészti föl; s hogy testem, ha enyészetnek indul, e bájos világ tiszta egét meg ne vesztegesse: magam fogom síromat megásni.
Így elszánva hozzá is fogott a szelíd hölgy a borzasztó munkához, s naponkint mélyebben s mélyebben ásta sírját: s ki őt látta így egy hegyet emelni sírja oldalába, borzadva távozék! S volt talán, ki azt hitte, hogy ő az egész népet ide akarja temetni. Csak a király — dicsőséges uralkodója már azon földalatti világnak, melyben a nap soha le nem ment —, ki titkát tudta, s minden ékesenszólását arra fordítá, hogy szörnyű föltételét megváltoztassa — bámulta s sajnálta egyszersmind Bájvirágot.
XX.
Amíg így fáradhatatlan szorgalommal, mint a selyembogár, önsírján munkálkodott Bájvirág, égető szomját a kék barlang forrásaiból enyhíté. Ügy tetszék neki, mintha naponkint fogyna; öltözete tágult, pongyola-redőkben függött le deli tagjairól, s végre szinte viselhetlen bőségre terjedt. S emellett úgy vévé észre, hogy minden tárgy körülte nevekedik; a kis ürgetúrásnyi halmok dombokká emelkedtek, s végre szinte hegyekké dagadoztak. Naponkint kevesebbet tuda sírján dolgozni, s úgy tetszék neki, mintha azt szerfölött nagyra kezdette volna, s később pedig, mintha egy roppant tónak árkán, nem sírján dolgoznék, s szerszámai nehezedének.
A vidék minden lakói kezdték ellenben észrevenni, hogy azon íélelmes óriás, kire csak rettegve bámultak föl, naponkint kisebbedik, s naponikikrt kevesebb gondjukba kerül táplálata. – Egy fél év eltöltével Bájvirág szemei előtt minden tárgy annyira nevekedett már, hogy ő magát egy roppant világban, melynek már csak egyes részei képezték látkörét, találá és magához hasonló emberek közt.
Bámulva s titkos örömmel esett a jó fejedelemnek ezen új csuda értésére, melynek annál is inkább örült, mivel az egész ország meg kezde Bájvirággal békülni: a terhek megszűntek, táplálata egyes személy táplálata volt; s az ésszel és bájjal teljes hölggyel mint magukhoz hasonlóval társalkodhatának.
Bájvirág is megszűnt ásni sírját, s magához hasonló lények közt látván magát, egész fiatal vidámsága visszatért.
Rég nem vala már az udvarnál, mely mindig messzebbre s messzebbre tetszett haladni, s föltéve magában, hogy az első alkalommal meg jelen a fejedelmi családnál.
Törvény vala ezen nemzetnél, hogy a fejedelem huszonnegyedik évét elérvén, az egész országból a leányokat fővárosába gyűjtse, s azok közül magának nőt válasszon. Éppen a jelen év utolsó napjai valánek ezen ünnepélyre szánva; s Báj virág, kit a fejedelem képe már régen elbájolt volt (melyet, míg nagy volt, mindig kebelében hordozott, megkisebbedvén pedig lakában rejtett), kétes reményekkel készült az ünnepre.
A közelebbi városban a legszebb öltözetet készítteté magának; s midőn ezt fölvevé, s egy patak kristályába tekinte, úgy tetszék neki, mintha most szebb s egészségesebb lenne, mint valaha.
XXI.
Elérkezett végre a nevezetes nap, s mind a két üregnek számtalan lakói tódultak a fővárosba. Egy roppant sátorsor, a legfinomabb selyemszövetből, gazdagon aranynyal hímezve vonult el a város legtágasabb terén. Ezzel szemben a hadi seregnek minden osztályai föl voltak rendbe állítva. Az ablakokból kendők s zászlók lobogtak, s számtalan sokaság tölté meg az utcákat, A hosszú sátorsorban valának a hölgyek elhelyezve: Báj virág magát a legvégsőbe voná. Ezen fénylő sátorokkal szemközt emelkedett a királyi családnak sátora, ragyogó aranyszövetből.
Végre a harangok megkondultak, s a számos hangászkarok egyenkint megzendültek. Zajos éljen kiáltások közt jelenek meg a fejedelem egy roppant kevély elefánton, melyről leszállván, sátorában helyet foglala.
A városok követségei egyenkint megtevén tisztelkedéseiket, a fejedelem hófehér paripára üle seregein szemlét tartani. S minekutána ezek a legszebb hadi tartással elvonultak előtte, vévé útját egész családjának, fő polgári s hadi tisztjeinek kíséretében azon sát-orsor felé, hol a hölgyek, kétes remények közt, örömmel, vagy ha szívok másé volt már, aggodalommal vártáik sorsukat.
Rendre járta a fejedelem e pompás készületü sátorokat. Kegyének s választásának jeléül egy félig nyílt rózsát tárta kezében. Minden hölggyel szólott, mindegyiknek tuda valami kellemest mondani: de a rózsát egyik sem nyeré el, pedig már az utolsó sátor nyílásánál állott.
Hátravonva magát, földre függesztett szemekkel álla a kis Bájvirág a többi hölgyek mögött, s liliom kebele, gyöngédebb a nefelejcsek fénylő harmatánál, nyugtalan emelkedék föl s le, és szíve hallhatóan dobogott!
— Hah! — kiált föl a fejedelem, megpillantván Bájvirágot, minekutána már mindegyik hölgynek szólott volna. — Te szerény virág, így árnyékban;Virítasz-e? így elvonod-e magadat azon fénytől, melyre annyira érdemes vagy? Szívem választottja, itt e rózsa, vedd, és jer szerető keblemre! Te vagy nőm, te, Bájvirág!
XXII.
A barlangok fölött a nép sokszor és sok fcéppen kerese utat a rejtett kincsekhez, de ahol csak vájni kezdek a hegyet, mindenütt vízre akadták, s így végre fölhagyának a sikertelen munkával. Mihálcíalva a Küküllő mellett Erdélyben fekszik, azon helyihez közel, hol valaha a város emelkedett. Ezen helységnek egyik végén s talán éppen ott, hol valaha Bájvirág magános háza volt, van jelenben egy udvarház. Még harminc évvel ezelőtt, annak egy hajdani temetőre ablakzó szobájában csendes éjeken a földalatti csorgok ezüsthangú surrogása hallatszott néha, s a cselédség állítá, hogy éjfélkor, hosszú sorban zászlókkal és szövétnekekkel, számtalan apró embereket lát a tágas ebédlőn végig az abból nyíló kis kápolnába vonulni. A ház akkori birtokosa jónak látá annak, ki ezen jelenetet még egyszer látandja, bizonyos ígéretet tenni. S mivel ezen ígéret nem a legkeHemetesb volt, azóta – mondják – a kis emberek eltűntek; de az agg monda még mindig a nép ajkain lebeg.
.