Azrael
szerző: Madách Imre
Mért piroslik ott a messze róna
Alkony festi-e vagy drága vér?
Vajh mi sír felette oly zokogva
Haldokló sohaj vagy esti szél?
Harcmező az, néma és kietlen,
Elviharzott rajta már a vész,
S a dicsőség ágyán dermedetten,
Álom nélkűl alszik sok vitéz.
Vajh ki az, ki hol legtöbb halott van,
Oly nyugodtan, büszkén térdepel?
Bájos nőalak, fehér ruhában;
A halál nemtője Azrael.
"Bírlak végre, szívem vágya, üdve,
Bírlak végre bajnok Aladár;
Óh, mi régen várok már e percre
Szinte, szinte kétségbesve már."
Mond - s a kéjtől égő arculattal
Ifju hős vérző keblére dűl.
Csókod is hiába tán, ah angyal!
Fekszik az oly érzéketlenűl.
"Hogy tágúl e szív, mi vágy uralja
Önmagamra alig ismerek,
Pusztítás volt lelkem gondolatja,
Kéjem kínvonagló emberek.
Most egész világot átölelném,
Üdvömben hogy részesem legyen.
Engedd ég, hogy én, a rettegett rém,
A bút is ma boldoggá tegyem.
S íme, íme hallom sóhaját már!"
Szőke leányka közeledve jő,
Rengő térddel holtaknak sorával
Futva, míg az éjnek árnya nő.
"Állj leányka - mond - mi bántja kebled?
Nézz fel, ím én Azrael vagyok;
Ugy-e, ugy-e kedvesed keserged,
Szólj s reá új életet adok."
"Óh, ne üzz játékot a keservvel
Halhatatlan kebled mit nem ért." -
"Esküszöm ma boldogítanom kell
Oly nagy boldogság, mely ma ért."
"Itt van, itt van", mond a leány legottan
S Aladárra hévvel ráborúl.
Azrael felettek ámulatban
Nem beszél, s szemébe köny tolúl.
"Életet hát, éltet e kebelbe!
Nézd, amily szép, oly hivem vala,
És megértheted szivem keserve,
Mily nagy, Isten hogyha szűt ada."
,,Értem - úgymond a nemtő merengve -
És szentűl betöltöm eskümet.
Ámde hátha, hátha ébredezve
A halált választja lét helyett?"
,,Akkor, akkor", - mond a lány sötéten
És zokogva hangja elakad. -
Azraelnek arcán végreményben
Egy mosoly sugára átszalad.
"Kelj fel!" - úgymond aztán és letérdel.
"Győztünk-é?" - mond Aladár s felűl.
,,Minden elveszett." "Mért ébredék fel
Álmomból hát ily kegyetlenűl?"
S hátraroskad, ámde a lányka
Izgatódva lábához rohan.
,,Anikód meg hervadjon magába
Szeretet nélkül és csóktalan?" -
"Aladár! - mond Azrael felállva -
Élned, halnod egyaránt lehet
Mézet ád az élet rózsa árja,
Míg mint lepkét a tél eltemet.
Ezredévet él neved keresztűl
Hogyha halsz, díjad dicső babér."
Aladárnak lelke összerendűl
Száz érzése vad csatára kél.
Ajka mozdúl. - Hah, mi a határzat? -
Anikó tovább nem tűrheti,
Felsikolt, elröppen a varázslat -
"Élni, élni érte és neki!"
Átkarolja kedves Anikóját
Halvány arcát csókkal élteti,
Azrael, hogy könnyeit ne lássák
Elfordúl, szemét meg elfödi.
S míg a boldog pár, gondol reá is,
Ő tőlük már messze, messze van,
Eltemetni a bút, mit szivén visz
Sorsa szörnyű viharaiban.
Elszáll döghalálos városokba,
Vérázott harctéreket keres,
Ott van a szerencse mosolyára
Száz halál mohó szemmel ha les.
És öl és kacag, hő szív ha vérzik,
Ah s megölni egyet mégse bír:
Átka az öröklét s rajta végig
Az ő szíve Aladárért sír.