Az uzsorás
| Az uzsorás szerző: Thury Zoltán |
Szürke reggel volt, ködös, vizes. Messze valahol párákban fürdött a nap és fele utjában megfulladt a nagy gőzölgő fénykorongból kiáradó világosság és meleg. Mihozzánk már csak halvány reszketés érkezett belőle, olyanforma nyugtalan nappal, mint a milyen az éjszaka, ha a gyertya perczeg az asztalon. Az ég másik oldalán nappali életre kapott a hold. Előbb csak olyan volt, mint egy nagy sárgás-halavány petty a végtelen szürkeségben, aztán meg kigyult és vigyorgott, a mig eléje nem állott spanyolfalnak egy felleg. Az utczák szomoruak voltak. Alig lézengett rajtuk egy-két ember, a kinek éppen sietős dolga volt. Masamód kisasszonyok és kopott, feketeruhás fiatal emberek szaladtak végig a gyalogjárókon, az ut közepén pedig fázósan dideregtek a pokróczok alatt a lovak, a mint tovabandukoltak, maguk után huzva egy-egy nehezen csikorgó kocsit. Egy-egy pillanatra csipős szél rontott bele a szürke ködbe és összekavarta, hogy csupa rongy lett az egész levegő, mig össze nem folyt ujra egészbe s reá nem feküdt megint a nagy város mellére, hogy nyögtek a szürke teher alatt a nagy házak és erőszakosan tört magának utat a hig, nehézkesen ide-oda himbálódzó ködben néhány galamb, a mely az egyik templom födeléről a másik templom födelére kivánkozott. Valahol messze harangoztak. A vastaghangu bimbamba apró, visító csöngettyük szóltak bele. Mind köröskörül a a közelben, egyik egy kis kápolna ablakában kalimpált a kis vörös nyelvével, a másik az iskolában, a harmadik pedig annak a nagy háznak a hátsó, magas kőkerítéssel elválasztott udvarán, a hol a törvényt osztják a bírák, ügyvédek meg a vádlók, a kik előtt reszketni kell a szegény bünös embernek ilyen vizes reggelen, a mikor csak az ágyban jó és másutt mindenütt rosz és a mikor haragosak és roszkedvüek ezek a törvényes urak.
Egy csomó nehéz csizma topogott föl a hátulsó lépcsőn, aztán elegáns urak jöttek hajdúk között, meg egy-két asszony, leány és elhelyezkedtek mind az előszobákban a hosszu padokon és megremegtek, a mikor a fejük felett berregni kezdett a villamos csengő és valakit bevezettek közülök a belső szobákba. - Némelyik biróra várni kellett. Mikor megjött közülök egy-egy, mind felállott a sok ember a hajduk között és alattomosan pislogtak rá, mig csak el nem tünt az ajtó mögött. Néha egy-egy nehéz puska hozzákoppant a padlóhoz s kijött egy-egy szolga, a ki fölkiáltott valakit a padról s maga előtt eresztve, szó nélkül bevezette egyik-másik szobába. Egyéb zaj azután nem is volt ezen az emeleten. Alulról nevetés hallszott fel.
- Gerber! - kiáltotta a szolga az ajtóban.
Kicsi, összetöpörödött vén ember állott fel a padról s indult befelé.
- A kalapját hagyja künn, - mondta a szolga.
Az öreg csupa alázatosság volt. Visszavitte a kalapját a padra s mintha nagyon fájna a mellében valami, minden lépésnél fölsziszszenve ment be a biró szobájába. A küszöbön sokáig törülgette a lábát s azalatt a szemeit is behunyva, igyekezett az eszébe összeszedni mindent, a mire majd szüksége lesz. Szárazan köhögve nyitotta be az ajtót s kivülről még látták, hogy ugy áll meg benn, mintha nagyon öreg koldus lenne. Maga a biró tette be utána az ajtót s aztán széket adott neki. A biró visszaült az asztala mögé, aktákban lapozgatott s párszor szinte lopva pillantott az öregre. Aztán sétálni indult el a szobában és tanácstalanul állott meg az öreg előtt. Ugy szólott hozzá, mintha csak magában tépelődnék:
- Nem tudom, hogy mit csináljak magával Gerber, nem tudom.
Az öreg fölemelte a fejét s nyugodtan beszélt, mig a köhögés félbe nem szakította.
- Ereszszen haza tekintetes ur, ereszszen a családomhoz. Két hónapja vagyok már itt, megesz a tömlöcz... Fuldoklani kezdett és ugy hörgött, mintha szerteszakadna benne a tüdő.
- Nem lehet.
- Dehogy nem, ha a tekintetes ur akarja.
- Nem tudom, hogy mit akarok.
Az arczán is meglátszott, hogy kinosan tépelődik. Az öreg szemeiből észrevette, hogy hogyan olvassa le kinlódását a vonásairól s elfordult az ablak felé. A külső világ olyan homályos volt, hogy hiába nézte, nem jutott az eszébe semmi. Végre is, mintha a nagy hanggal akarna határozott szint adni a szavának, majdnem kiabálva fordult vissza az öreghez.
- Végre is maga uzsorás és erre törvény van, törvény..... - Azon nekem változtatni nem lehet.
- De lehet, ha akar a tekintetes ur!
- Nem is akarok!
- Az már más. Akkor csak tegye azt, a mit jónak lát. Velem nem sok baja lesz. Csak tessék kérdezni, felelek mindenre, a mig birok, mert bennem van már nagyon a penész. Csakhogy azt tartom, hogy csunya dolog velem igy elbánni. Idehurczolni a szegény vén embert, aztán naponkint föl három emeletre, le három emeletről szuronyos puskák között, meg moslékot adni neki, mint a kutyának, meg bezárni egy lyukba, melynek a tetején van ablak...
- Elég már!
- Megértem én a csendes szót is.
- Az uzsoratörvény szerint...
- Rosz törvény az, tekintetes ur, mi már tudjuk, hogy rosz.
- Ki az a: mi?
- Én meg a tekintetes ur. Beszéltem én már erről a tekintetes urnak. Volt rá időm. Hiszen azt hiszem, hogy erről nem sokat kell beszélni... A kik csinálták azt a törvényt, nem tudták, hogy miről van szó. Oda kellett volna hivni engem, vagy valaki mást, a kinek olyan az üzlete, hogy ráüti a bélyeget a törvény. Tudtam volna mondani egyet s mást. Ha a tekintetes urat odahivták volna, szintén adott volna nekik eszet.
- Igen, igen... - A biró szórakozottan nézte az öreget és a mikor látta, hogy ujra görcsös köhögés fogja el, vizet adott neki. A vén ember ivott, aztán nagy kék keszkenővel törülgette a homlokát s hátradült a nagy székben, a minek párnái között majd elveszett kis töpörödött teste, mintha nagyon kifárasztotta volna a beszéd. A biró arczán azonban azt vette észre, hogy ellágyul az ő nagy nyomoruságán és most már mohón, nem törődve azzal se, hogy talán kimerülésében lefordul a székről, ujra ő kezdett beszélni.
- Az tartom, hogy semmivel se vagyok roszabb ember, mint akármicsoda más boltos. Jól, rosszul forgatom a pénzem. Nagy kamatot szedek, mert olyan az üzletem, hogy a koczkázat sokkal nagyobb benne, mint akármicsoda másik pénzüzletben. Ha azt nem tenném, lehetetlenné válnék az üzlet. Annak pedig meg kell lenni, tekintetes ur, akár a Gerber pénzével, akár a máséval.
A biró mereven bámult maga elé. Mikor elhallgatott az öreg dongása, fölnézett s önkénytelenül is intett a fejével, hogy folytassa.
- Mert a kik ezt a törvényt csinálták, nem tudták azt, hogy az ilyen magamfajta emberhez csak az jön pénzért, a ki már sehol másutt nem kapott. Bizonyosan nem azért zárták be előtte a kasszákat, mert valami tulságos nagy a hitele. Akkor aztán jövök én, vagy a másik, vagy a harmadik Gerber. - Az öreg ember felállani igyekezett, de nem tudott, ugy beleroskadt a székbe. - És én adok pénzt keveset és követelek sokat. Nem azért, mert az én pénzem többet ér, mint az a másik, a mit nem adnak, hanem azért, mert az én adósaim jórésze megszökik előlem, vagy valami szörnyü nagy hivatalba, vagy Amerikába, a hova nem mehetek utána. A másik résznek kell fizetni amazokért is. Én rosz ember vagyok tekintetes ur, de olyankor nagyon jó, a mikor leolvasom az asztalra a pénzt, mert sok olyan ólomgolyóbist tehetnék a zsebembe, a mit én spóroltam meg a halálnak.
A mellényzsebét tapogatta, mintha ott lennének a golyóbisok és lázasan igyekezett kimászni a székből. Végre sikerült neki s az asztalra támaszkodva, ott állott a biró előtt... Kipirult, a hogy az igazát védte s most már néha az asztalra is csapott beszéd közben.
- Tekintetes ur! Szeretném, ha valami szebb szót mondott volna az elébb, de hát igy is jó. Uzsorás vagyok, beismerem, tessék bezárni érte, hanem előbb jöjjenek el ide kezet csókolni nekem azok az anyák, apák, testvérek, a kiknek a ficzkóit én mentettem meg a golyóbistól. - Körülnézett a szobában, mintha a terrénumot mérné. - Nem férnének itt el. Még a nagy teremben se, a hol majd rám kimondják az ament. Szép egy gyülekezet lenne, megirigyelné a zsidó templom. Ugy nézzen rám a tekintetes ur.
- Mert én egészen különös uzsorás vagyok. A ki megélhet a pénzem nélkül, hiába jön hozzám. Én az utolsóelőtti percz uzsorása vagyok... Ha egyszer majd lát a tekintetes ur lenn a folyosón egy halovány, ide-oda tétovázó, zavaros szemü fiut, valami jogászgyereket, a ki, mikor ránéz a tekintetes ur, elkapja a szemét és reszket, küldje hozzám. Az bizonyosan engem keres. Vagy ha véletlenül hazafelé megy éjjel és a kávéházból kibotorkál egy ember, a ki ugy mászik a kövezeten, mintha máris a lábain hordozná a vasat, adja oda neki a czimemet: Király-utcza százhetvennégy. Oda menj, gazember! Vagy a mikor a Stefánia-uton lóverseny után gyalog jön befelé egy elegáns legény és belevágódik mindenkibe, a ki szembejön és siralmas, kétségbeesett az arcza, adja neki a kezébe a czimet: Király-utcza százhetvennégy. Az is engem keres. Én aztán odaadom neki azt, a mi után másutt hiába kutat, a prolongált becsületet és megint belecsusztatok ebbe a zsebembe egy ólomgolyóbist és megint... Nem férnénk itt el tekintetes ur, még a nagy terembe se. Vagy ha azt látja a tekintetes ur, hogy a kaszinóban egy katonatiszt kártyázik, a kiről nem tudja, hogy hol szedi a pénzt, álljon a háta mögé és a mikor félretántorodik az asztaltól, adja oda neki az adreszt. Gerberhez menj, bolond! Még két szobát ki kellene nyitni, hogy mind elférjünk, tekintetes ur.
A biró mereven bámulta a vén embert és nem szakította félbe. Az pedig megint beszélt, miután már egy kicsit pihent.
- Csináljon az állam egy intézetet, a melynek az legyen a czime: Könnyelmüek életmentő egyesülete. Rakja ő zsebre a golyóbisokat. Ne legyen nagylelkü ingyen... Hagyjon nekem béket...
Visszavánszorgott a székhez és ujra belesülyedt. Olyan hosszu csend lett, hogy az előszobából benyitott a szolga. A biró erre segített az öregnek, hogy felálljon s utasítást adott a szolgának:
- Vigyék vissza, de bánjanak vele becsületesen.