Az utolsó magyar író
szerző: Krúdy Gyula
1
Néhány esztendő előtt egy nyáron elhatároztam, hogy nem távozom el messzire a fővárostól, és valahol a közelben keresek alkalmatos nyári lakást. Hosszas megfontolás után abban állapodtam meg, hogy Budára költözöm a nyári hónapokra, mert hiszen akkor legközelebb leszek Pesthez. Képzeletemben feltünedeztek a zegzugos, régi utcácskák, amelyek levendulaszagúak, a harmonikaszótól hangos kiskocsmák és a holdsugaras nyári éjjelek, amelyek ifjúkoromban szívdobogással és nyári színésznővel voltak összefüggésben. Vajon Bazsalikum Jolánka énekel-e még a Rip van Winklében a színkörben, és a Kapás-csárdában a szép halászné főzi-e a halat? Aztán azok a régi házak a Tabánban, amelyeknek zsenillia függönyös ablakai mögött a varrógép pörgött, de néha meglebbent a függöny, és a varrógép akkor elhallgatott: a függöny szegletében szemérmesen tűnt fel egy-egy kék vagy barna szempár... Amelyre másnap, harmadnap vagy talán még későbben is vissza-visszagondoltam.
Mindezeket egybevetve, egy korai nyári napon Budára indultam, hogy az alkalmas nyári lakást megkeressem. A villamos vasúton, amely csilingelve száguld végig azokon az utcákon, amelyeknek házai még Kara Musztafa vitézeit látták, a véletlen egy barátommal hozott össze, aki esztendők óta eltűnt a szemhatárról. Mindjárt a találkozás első perceiben kiderült, hogy a rejtélyes eltűnés annak tulajdonítható, hogy barátom budai lakosnak csapott fel.
- S így messzebb lakom tőletek, mintha Kamcsatkában laknék - fűzte hozzá barátom, és szívesen vállalkozott arra, hogy a lakáskeresés gondját megosztja velem.
A délutánt így szerencsésen eltöltöttük. Mindenki keresett már életében lakást. És ez tökéletesen egyformán folyik le Budán is meg máshol is. Azt szerettem volna, hogy kertre, mégpedig régi, rendezetlen kertre nyíljon az ablakom, és az ablak alatt néhány ecetfa fűszerezze a levegőt. Azonkívül a ház, amelyben lakom, kívülről régi legyen, mintha Mátyás király lustáinak építették volna még, de belülről kényelmes és modern legyen.
Estére, elfáradva a hiábavaló keresésbe, egy kiskocsmában telepedtünk meg, ahol a falon nagy örömömre viszontláttam "A vadász temetésé"-t és a szarvascsapatot, mely uzsonnázó vadásztársaságot riaszt széjjel. Még egy régi kép függött a falon, amely kép üveg alatt volt, és homályos, fakó volt a régiségtől. Valamely különös öltözetű férfialakot ábrázolt a kép, amint az első pillanatra kivehettem: bő, vállra dobott köpönyegben, árvalányhajas kalappal kezében merengett ott egy férfikép, amelynek egykori eredetije bízvást lehetett a kocsmáros öregapja vagy akár a római pápa. A sarokban egy öreg óra tiktakozott, amelynek lapjára egy kastély volt valamikor festve. A kastély ablaka minden negyedórában kinyílott még mostan is, de hajh, az ablakon nem hajolt ki az a szép leány, aki valamikor bizonnyal kihajolt rajta. A bort ónkorsóban tette elénk egy szomorú képű kocsmáros, és az udvaron csúf német dialektusban pörölt egymással két asszonyszemély. Hogy semmit el ne felejtsek, az ajtó felett még egy sötét kalitka húzódott meg, amelyben egykor, réges-régen feketerigó lakott, és az öreg, kopott macska, amely egy pillanatra a szobába somfordált - mintha csak a vendégekre lett volna kíváncsi, akár a mesében -, csupán megszokásból vetett egy ványadt tekintetet az üres madárházra.
A vasrostélyos ablak mögött bealkonyodott a világ, és lenn a völgyben - mert ez hegyen történt - a lámpagyújtó emberek égő botjukkal úgy járták keresztül-kasul a besötétedett utcákat, mint megannyi szentjánosbogarak. Az ajtó is felnyílott, és valaki a söntésbe belépve, azt kérdezte hangos szóval a kocsmárostól:
- No, hogy van, Grossinger öcsém? - aztán egy furcsa ember nyomakodott a szobába.
Azaz hogy csak az első pillantásra volt furcsa a vendég. Kalapja volt és köpenyege, aztán szakálla is volt, mégpedig deres. Az orra és az arca piros volt, míg a szeme élénk kíváncsisággal járt körül. A kezében egy nagy csomó mezei virágot tartott, és a lábán poros szandál volt... Szinte friss levegő áramlott belépésével a szobába, budai hegyek, a messzi völgyek levegője, ahol a vendég bizonyára egész délután tartózkodott, és mégis, mégis - az emberben olykor erősebb a képzelődés a látásnál - mintha egy nagyon régi, furcsa - más - világba való ember lépett volna az öreges férfiúval közibénk ezen az alkonyaton, csaknem ötezer kilométernyire Budapesttől, a klubtól, a villanyfényes kávéházaktól, a hegyoldali kiskocsmában. A posztósapka, amely a feje búbján állott, a nyakába akasztott ócska, barna köpönyeg, szövött inge és kurta kis pipája hasonlatossá tette őt ahhoz a figurához, amilyennek gyerekkorunkban a garabonciás diákot képzeltük. Leereszkedő modorban intett a barátomnak:
- No, jó estét, öcsém!
Aztán letelepedett a sarokba az öreg óra alá, ahonnan sohasem hajol ki többé a hercegkisasszony.
II
A barátom megtaszított a könyökével, és a fülembe súgta:
- Ez az utolsó magyar író!
Az öregúr a sarokban észrevette az érdeklődést, amelyet jelenléte okozott, és nem haragudott meg érte. Sőt szemmel láthatóan jólesett neki, mert csakhamar beszélgetni kezdett. Megfontoltan, majd hevesen, olykor-olykor gúnyosan beszélt, a beszédben csak a köhögés akasztotta meg néha:
- Hát igen, én a hegyek közé járok, ahol nem látok embereket. Ott érzem jól magam. Ez nálunk családi tulajdonság. A nagybátyám, nemes Katona János kukoricacsősznek állott be Besnyőn, és azóta boldog ember, semmi baja nincs többé, pedig odáig ugyancsak volt része a szenvedésben. Hát úgy vagyok vele én is. Csak embert nem szeretek látni. Ha nem volnék már öreg hozzá, elmennék barátnak. De így csak a hegyeket járom, s hegyek között vannak tanyáim, amelyeken senki sem háborgat. Mintha az enyém volna a tanyák földje, oly nyugodtan érzem magamat. Pedig csak egy-egy heverőhely a tanyám valami nagy fa alatt, vagy egy nagy kő a hegytetőn. A "Merengő" csupán egy nyomorult kis bokor a János-hegyen. A "Lelkicsatavesztő" egy mély árok a Naphegy alatt. A "Virrasztás" egy öreg szilfa. Mégis úgy érzem, mintha uradalmaim volnának. Akármelyik tanyámra megyek, mindenütt megtalálom önmagamat, a gondolataimat és a zsebemben egy darab papirost és ceruzát, amellyel jegyzeteket készíthetek. Tíz emberéletre való jegyzetem van. Rövid szavak, jelek, mondások. Mindegyik egy egész történet vagy egy élet. Nekem már nincs időm, hogy a jegyzeteimet feldolgozhassam. De hát ez nem is fontos. Az a fontos, hogy én megelégedett legyek. Én nem tudom, hogy ki vagyok, ki voltam... Sőt talán leszek is valami, ha már nem leszek, és a világ visszatér a régi kerékvágásba.
Az öregembert csak fojtó köhögése akadályozta meg beszéde folytatásában. A szünetet felhasználta barátom, és előadta, hogy mi célból járunk Budán, és hogy én is valami íróféle ember vagyok. De az öreg csak tovább köhögött.
- Pedig urambátyám - fűzte tovább barátom - tudna segíteni ezen a lakásdolgon...
Az öreg csak a kezét rázta, és köhögött.
- Tudomásom szerint van kiadó lakás a házában - folytatta barátom.
Az öreg csúfolódva nevetett.
- Mindegyik lakásom kiadó. Kinek tilthassam én meg, hogy akár a "Merengő"-t, akár a "Virrasztás"-t elfoglalja? Tessék, szabad valamennyi. Énvelem csak az történhetik, hogy új tanyákat keresek. Még sok tanya akad a hegyek között. No meg aztán pompásabb nyári lakás igazán nem képzelhető, mint teszem azt a "Merengő"! Csak háttal kell ülni Pestnek, amelynek kéményei, sajnos, odáig is látszanak, és megvan a legszebb nyári lakás. Példát kell venni rólam. Nekem elég ez a köpenyeg. Leterítem, ráfekszem, és én vagyok a Krőzus vagy az indiai alkirály vagy a dalai láma... Most még csak egy kis dohány kell a pipámba, és nem cserélek senkivel. Pedig voltam én is divatos író, a nevemet a Kárpátoktól az Adriáig emlegették, Kulifay kiadta az arcképemet, és a "Hölgykoszorú" olvasói harmadsorban nekem ítélték a pálmát... De akkor még más világ volt, mert mások voltak az írók. Mi még hárman laktunk egy szobácskában a régi Csalogány utcában, és egy köpenyegünk volt. Ha két forintot kaptunk egy úgynevezett tárcaelbeszélésért, amelyet nem lehet egy napon sem említeni a mai nyúlfarknyi, hebehurgya és értelmetlen tárcákkal, akkor áldottuk a jó sorsunkat. Túrót vacsoráztunk, urak, túrót. De az elbeszélések, amelyeket írtunk, nem kerültek a sajtoshoz, mert azokat az egész ország olvasta. Mert volt is bennük mit olvasni. Az öreg Rózsa mindig csak azt mondta: Csak sok szerelmet, fiaim, minél több szerelmet a novellákba, mert nem lopom a pénzt! - Más világ volt, mások voltak az írók. Az írók mind szegények voltak, s ezért tudtak, szerettek írni. Mert, hiába, akár hiszik, akár nem, sok igazság van az öreg Frankenberg mondásában: Az írónak átok, veszedelem a pénz, mert akkor elsősorban nem dolgozik, másodszor korhelykedik, ami ártalmas az egészségének...
A régi szerkesztők nagyon jól tudták, hogyan kell az írókkal bánni. Az én "Búzavirágom"-ért tíz forintot fizettek. Hej, nem cseréltem volna egy főispánnal... Hát csak gyerünk a hegyek közé, öcsémuraim, ott van az igazi nyári lakásnak való hely. Meg aztán, nem is tudom, hogy mire való az a nyári lakás?... Nekem néha télen sem volt. De persze, most más világ van. A magyar írók már kihaltak. Én vagyok talán az utolsó.
A köhögési roham megakasztotta az öreget, hogy szavait folytassa. Heveskedve rázta a fejét, mintha a köhögésére haragudott volna. Végül gúnyos kacagásban tört ki.
- A mai írók, mai könyvek, mai újságok! Csak egy halomba velük és a máglyára. A virágoskertbe még azt sem volna szabad leírni, hogy ma a novellahős csókolódzott. De ezt maradi fölfogásnak tartom én is... Hát mit is keres a tekintetes úr Budán? Nyári lakást? Legyen szerencsém holnap. Majd meglátjuk, hogy mit tehetünk az érdekében. De most ne beszéljünk róla. Ne zavarjuk össze az irodalmat hétköznapi dolgokkal. Különösen ezen a helyen nem, ahol folyton a képmásomat látom magam előtt, és a szívem elszomorodik.
A kezével a férfiarcképre mutatott, az árvalányhajas kalapúra, a köpönyegesre, és őszinte meghatottság tükröződött az arcán. De nyomban felvette előbbi csipkedő modorát.
- Az írók akkor tudták, hogy másfajta emberek, mint a többiek. Már a ruházkodásban is különböztek a többiektől. Akkor nem szégyellték sem a cifraszűrt, sem a rongyos csizmát. Más világ volt. Igyunk, uraim, Isten éltesse Virághegyit!
A poharával a homályos, megsárgult kép felé intett, és a szomorú képű kocsmáros új korsót helyezett az öreg elébe.
Midőn barátommal hazafelé ballagtunk, kiderült, hogy Virághegyit voltaképpen Böczey Andrásnak hívják, és tisztelt, vagyonos polgár a budai részekben. Csak meg kell vele ismerkedni közelebbről, nem olyan vadember, mint amilyennek látszik.
III
Az öreg Böczey András egy régimódi úriházban lakott Budán, amely abban különbözött a körülötte levő házaktól, hogy címer volt a kapubejárata fölött, amely három levágott török főt ábrázolt. A kapun belül aztán igazi vidéki kúria udvara tárult fel a belépő előtt. Az udvaron színes virágoskert, amelyet éppen akkor öntözgetett egy sugár, karcsú leányka, akin úgy festett a fehér pettyes, kék házi ruhácska, mint a régi "Családi Lapok" képein. A kis öntözőkannából szinte tündökölve repültek a vízcseppek a fuksziákra, violákra, petúniákra. A bolthajtásos ambituson a vadszőlő kúszott felfelé, míg a lépcsőn két agár ásítozott a napfényben.
A tegnapi garabonciás helyett is mást találtam. Egy piros házisapkás, mosolygós képű urambátyám sietett elém az ambituson, ahol zsálya- és levendulaszag érzett. Bő, törökös házikabátja, vastag borostyán szopókás csibukja és az öve mellé tűzött újság megint csak a régi "Családi Lapok"-at juttatta az eszembe, ahol csupa ilyen kosztümös urak jártak a képeken.
- Szervusz humillimusz - kezdte az öregúr, és mind a két kezét nyújtotta. - Gondolkoztam a dolgon, és azt hiszem, semmi akadálya sem lesz annak, hogy a kerti házat elfoglalja. Kényelmes, száraz és hűvös hely. Előtte a kívánt ecetfák. Harmadéve egy számtanácsos lakott benne, tavaly nemkülönben egy számtanácsos. És meg voltak elégedve. Ott kényelmesen dolgozhat is - tette hozzá halkított hangon.
Amint beljebb mentünk a házba, mindenütt az a mosolygós rend, ódon tisztaság és vidám derű, amely a régi magyar úriházakat oly barátságossá tette lakónak, vendégnek egyformán. Kényelmes karosszékek, széles talpú asztalok és óriási kályhák mindenütt. A pohárszékből, amely akkora volt, mint egy parasztház, pókhálós palack került elő, és urambátyám jókedvűen biztatott:
- Tessék, kedves öcsém. Régi regula: leves előtt hatvan cseppet, mert remélem, hogy nálunk ebédel: szóltam is előre a feleségemnek; csak egy kis baj van... Hm, egy kis baj, no de igyunk előbb.
Amíg a poharakat összekoccintottuk, szoknyasuhogás hallatszott, és már előttünk is állott egy mosolygós képű, szelíd magyar úriasszonyság, akinek hátrasimított haján aranyhímes főkötő volt.
- Hozta Isten - szólt messziről.
Az öreg zavarodottan kiáltott fel:
- Tehát, Róza, itt van a számtanácsos úr, aki a nyári lakást akarja kivenni. A számtanácsos úr hallotta a többi számtanácsos uraktól...
- Igen, a számtanácsos urak szeretnek a kerti házban lakni - mondta mosolygósan, szívesen az asszonyság. - Reméljük, ön is meg lesz elégedve. Ma pedig itt marad ebédre, hogy megismerkedjünk egymással: milyen ételeket szeret, és hogyan elkészítve?... A számtanácsos urak eddig nem panaszkodtak a konyhámra.
Ezen szavak alatt az öreg tekintetes úr mellém férkőzött, és hatalmasan nyomogatta a lábamat. Ezért jobbnak láttam mit sem felelni. Amint pedig az asszonyság a szobából kilépett, az öregúr megrázta a kezem:
- Derekasan viselte magát, öcsém. Így szeretem. A hidegvér a legfontosabb. S ön nem árulta el magát. Mert ha ön nem vigyáz, s csak egy pillantással is elárulja, hogy nem számtanácsos, hanem író, a mi ismeretségünknek hamarosan vége lett volna. Arról pedig, hogy a kerti lakban otthont talált volna, álmodnia sem lett volna szabad.
Meglepetve néztem az öregúrra, aki titokzatosan bólingatott a fejével, és csalafinta módon pislogott közben, mint aki valami nagyon nagy titkot rejteget. Rágyújtott a csibukra, és míg a fidibuszt meghurcolta a csibukon a szobában, és nagyokat pöffentve biztatta szelelésre a dohányt, folyton rám kacsingatott, és mind titokzatosabban mosolygott. Végre megállott előttem, és a csibuk piros bojtját a szár másik oldalára vetette.
- Kedves öcsém, tudja meg, hogy én nem vagyok Virághegyi, hanem nemes Böczey de Böczey András földbirtokos. Az a Virághegyi, az a bizonyos író meghalt körülbelül harminc esztendő előtt, amikor én az én kedves jó feleségemmel összekerültem. Az én boldogságom csak azon feltétel mellett jött hozzám, ha lemondok a vagabundus, bohém életről. Nagyon szerettem az én drágámat, és megígértem mindent. Egy darabig legény is voltam a talpamon, de aztán megtántorodtam. Az ember esendő és gyenge. Találkoztam régi cimborákkal, régi vagabundusokkal, és én vissza-visszatértem a Csalogány utcába túrót enni, és a Balázs Sándor köpenyegét hordani. Szegény feleségem csaknem agyonsírta magát utánam, csak az beletelt napokba, amíg megtalálta a búvóhelyemet. Hát aztán amíg igazán haza mertem jönni!
Bizony sok tragédiát okozott az én átkos szenvedélyem. Minduntalan el-elszöktem hazulról, és toprongyosan kerültem haza. Tudom én azt jól, hogy nem mindig az ország legelső írói voltak azok, akikkel együtt laktam pincékben és padlásokon. A legtöbbet nemigen lehetett volna emberi társaságba vinni, már csak fogyatékos ruházatuknál fogva sem. Mindig azt hittem, hogy a föld alá süllyedek szégyenletemben, mikor szegény jó feleségem kiásott egy-egy bohémlakásból, ahol összerakott székeken aludtam. De, isten bizony, szép világ volt, jó gyerekek voltak, boldog emberek voltunk.
A legtöbb régi pajtásom nem tudta, hogy én ki és mi vagyok Budán. Kétéletű ember voltam. De hát hogyan is hívhattam volna ide, szegényeket?
De meg az asszony se nagyon akarta. Féltett tőlük, mint a tűztől. Pestre nem is engedett át egyedül, és a padlásra hordatta, meg a tűzbe hányta régi irkafirkáimat. Mindet.
Böczey urambátyám elhallgatott, és meghatottan rázogatta a csibukbojtot.
- Tudja Isten, talán nem volt egészen igaza!... Vagy igaza volt? Hisz legutóbb is - vagy öt esztendeje - beszabadultam Pestre egy régi pajtásom temetésére. Hát bizony csak két nap múlva kerültem haza. Odaveszett aranyóra, aranylánc. Minek az a bohémembernek?
- Minek? - mondtam és nevettem.
Urambátyám is nevetett.
- Habár nem rossz dolog az az aranyóra úgy idehaza. Most már magam is belátom, és csak a budai hegyek közé járok bohémkedni. Ha pedig néha-néha egy-egy íróval sikerül ismeretségbe jönnöm, számtanácsosi alakban csempészem be őket a kerti házba. Legalább van kivel beszélgetni... Tehát, kedves számtanácsos úr - kiáltott fel emelt hangon Böczey úr -, a fizetségben megállapodtunk. Azt hiszem, a leves az asztalon van.
- Igen - szólalt meg mosolygósan Böczeyné, az ajtón bedugva arany főkötős fejét.