Az utolsó lengyel kifüstölése
| Az utolsó lengyel kifüstölése szerző: Krúdy Gyula |
Az ember sok mindent elveszíthet az életben, de gyermekkori emlékei megmaradnak; így megmaradt “Ponyatovszki” is, amivel ugyan nem sokat mondok, fületlen pityke volt őkelme még fénykorában is.
Persze hogy igazában nem “Ponyatovszki”-nak hívták, csak éppen ez a név ragadt reája, aminthogy a lengyeleket általában Poniatowskiról, a nagy szabadsághősről nevezik el vala a mi vidékünkön. Csupa mulatságos, kedves, felejthetetlen emberek, akiknek a kedvéért szívesen visszatérhetnének azok a kamaszesztendők, amelyektől hajdanában az ember úgy szeretett volna megszabadulni. Csak ki az életbe, ki a gyepre! - lázadozott ez a tévelygő életkor, pedig a mi lengyelünk, a mi Ponyatovszkink éppen az ellenkezőre tanítgatta a hozzá tanácsért forduló fiatalembereket. Legjobb úgy eltölteni az életet, hogy az ember lehetőleg soha senkinek ne legyen útjában. Vénségére is aggódva keresgéljék az embert (mikor szükség van rá), mint valami gyermeket, aki pajkosságból elbújt a padláson. Hamar megunják azt az embert, aki az élet nagy mohóságával mindig a piac kellős közepén szeret táncolni. A szemérem nemcsak a nőket ékesíti, hanem a férfiakat is. Így beszélt Ponyatovszki, így is cselekedett, ugyanezért megengedte neki az Úristen, hogy megmaradhatott az “utolsó lengyel”-nek, amikor már hírük-hamvuk se volt a lengyeleknek Magyarországon. Egyik táncmester lett, másik gyógyszerész; a harmadik francia nyelvmesternek csapott fel, női fodrászatot tanult a negyedik: - csupa olyan foglalkozásokat választottak, amely foglalkozá¬sokban érvényesíthették választékos modorukat, röpkeségüket, jókedvüket és mindig megtalálható barátságukat. Egy igazi “lengyel” baráti önfeláldozásból talán még a családi kriptába is befalaztatta volna magát vendéglátó házigazdájával együtt.
Ponyatovszkit mégis kifüstölték a Csalitka-tanyából, pedig utolsó lengyel volt.
Ha élettörténetében lapozgathatnánk, nem találnánk semmi nevezetesebb eseményre, és Ponyatovszki mégis úgy mondta el élettörténetét, mint valami izgalmas regényt. A Csalitka-tanyára történetünk idejétől számított tíz esztendő előtt került, midőn is szüretkor, tánc közben kificamította a bokáját, tovább nem mehetett, és ott maradt a Csalitka-tanyán, amelyet nyomban elnevezett Kalitkának, mint humorisztikus emberhez illik. Későbben odamódosította Ponyatovszki a “lábficamát”, hogy azt voltaképpen akkor szerezte, amikor szőlőkádban taposta a fürtöket. A Csalitka-tanya tulajdonosainak, a két “Gönczi fiúnak” ez mindegy volt, nemigen vettek maguknak fáradságot arra nézve, hogy arról is tudakozódjanak, Ponyatovszki mikor utazik el.
Beszélt erről Ponyatovszki magamagától, kérdezés nélkül, mégpedig többnyire szilvesztereste, amikor megint nekiindultak volna egy új esztendőnek. Ilyenkor elmondta Ponyatovszki, hogy van egy barátja Pesten, aki bizonyosan “bedugná” őt valamely hivatalba, mert valahol valamikor együtt vettek részt egy összeesküvésben.
Beszélt arról is, hogy van Debrecenben egy mérnök barátja, aki előre ki tudja számítani, hogy milyen számok jönnek ki a temesvári kislutrin, de rendszerint nincs pénze ahhoz, hogy az ambókat, ternókat megrakhassa. Azonkívül volt egyszer “kellemetlensége” is. A debreceni boltos, aki trafik mellett a lutriügyeket is kezelte, elcsalta a mérnöktől a nyertes lutricédulát, miután arra némi előleget adott addigra, amíg Budáról, a főkasszából megérkezik a pénz. A lutriboltos később letagadta a nyerő reskontó átvételét, és a mérnök attól az időtől kezdve kissé megzavarodott, esernyő alatt járt napsütésben is. Már csak az emberség szempontjából is segítségére kellene menni ennek a mérnöknek, ne űzzenek belőle bolondot az emberek, amikor saját találmányú lutriszámával végigházalja a várost. A “két Gönczi” nagyokat bólongatott a lengyel előterjesztésére, néha egymásra pillantottak, de egyetlen szót se feleltek. Nem volt szokásuk a felesleges beszélgetés.
A “két Gönczi fiú” - aminthogy voltaképpen volt más családi nevük is - kettesben körülbelül két és fél mázsát nyomtak, télen tíz kilóval többet. A gönci hordókról nevezte el vala őket a szerető bámulat “Gönczi fiúknak”, pedig már régen meghalt az a szabó, aki nékik még rövidnadrágot varrogatott. (Siketáncnak hívták - mondogatta az egyik Gönczi fiú, ha emlékező kedvében volt.) Testsúlyuknál fogva, de kedvük szerint is olyan emberek voltak, akik néha hétszámra se szóltak egy szót. Azért tartottak ispánt, hogy az ordítson helyettük, azért tartottak lengyelt, hogy az beszéljen a Csalitkán, ne higgyék az arra utazók, hogy a siketnémák intézeténél hajtanak el. Csendesen üldögéltek két, egymás mellett lévő karosszékben. Pipázgattak és valamerre, nagyon messzire nézegettek az ámbitusról. Medvemancsaival az egyik Gönczi - ikrek voltak, sohasem lehetett megkülönböztetni őket - benyúlt a dohányos¬szitába.
- Mondja, eszi maga a dohányt, mint a marha a szénát? - kérdezte a testvérét.
De persze választ nem kapott. S egy hét múlva a másik Gönczi visszaadta a kölcsönt:
- Mondja, maga mikor kezdi meg már a házasodást? Én unom már ezt a lengyelt. Valami asszonyt szeretnék látni itt körülöttem.
Napok múlva jött a felelet:
- Ha mindenáron asszonyt akar látni, házasodjon meg maga, bikfic.
Hát a két Gönczi fiúnál így múlott el a két esztendő. Ponyatovszki esetében talán még ennyi sem történt, mert annyi esze volt, hogy belássa, miszerint házigazdái nemigen vennék szívesen, ha sokat nyüzsögne vagy alkalmatlankodna körülöttük. Vannak olyan emberek, akik messziről még szeretni is tudnak, ellágyulnak, ha valakit nem látnak, míg közelről a legszánalomraméltóbb koldusnak is hátat fordítanak. Ilyenek voltak a Gönczi fiúk.
Ponyatovszki tehát, most már érthető okoskodásból, csak akkor került elő a ház végében rejtőzködő kamrácskájából (régente mosókonyha volt az, amíg ilyesmire szükség volt a háznál), amikor már életre-halálra keresték.
- Csak tán nem szökött meg a gazember? - kérdezte félhangon az egyik Gönczi, habár jól tudta, hogy választ amúgy sem kap.
- Talán sok pénze van a lengyelnek? - szólalt meg napok múlva a másik Gönczi.
A lengyel aztán előkerült. De már akkor nem volt semmi kérdeznivalójuk tőle a Gönczieknek. Ponyatovszki sem kérdezett. S így muladozott egyik év a másik után, amíg letelt a tízesztendős szolgálati idő.
Bár Ponyatovszki nyitva tartotta a szemét, mégis váratlan volt - mint később mondá, “mintha fejbe kólintották volna” - amikor a tizedik szilveszteri estén az egyik Gönczi fiú a maga egykedvűségével közölte vele, hogy a Csalitkát eladták, ők holnap a városba utaznak, ugyanakkor beköltözik az új tulajdonos. Ez volt a hátránya annak, hogy Ponyatovszki mindig kamrájában bujdosott: nem tudta meg idejében a legfontosabb híradást.
A Csalitka-tanya új tulajdonosa kis termetű, fürge ember volt, aki minden dolgát egyszerre szerette volna elvégezni. Kereskedő volt a városban, és ez meglátszott rajta. Ponyatovszki eleinte tudomásul se akarta venni, de miután a kereskedő beavatta titkaiba, hogy azért költözött el a városból, mert vizesnyolcasnak csúfolták, a lengyel engedett büszkeségéből. Úgy látszik, jóravaló emberrel van dolga.
Vizesnyolcas, miután még újonc volt a gazdálkodás terén: elfelejtette megkérdezni, hogy Ponyatovszki milyen címen tartózkodik a Csalitka-tanyán. Nyilván azt hitte szegény keres¬kedő, hogy Ponyatovszki éppen úgy hozzátartozik a Csalitkához, mint a létra a padláshoz, mint a kútostor a kúthoz. Ponyatovszki igen mértékletesen bánt a szóval, nem borult nyakába az új gazdának pedig helyében mindenki ezt tette volna. “Ára van a barátságnak” - mondo¬gatta magában Ponyatovszki, amikor a szürkülő, hosszú szakállát nézegette a kamrácskájában, kerek katonatükör előtt. Úgy vette észre, hogy Vizesnyolcas sokszor figyelmesen nézte a szakállát. Vizesnyolcas nem mert semmit se megmozdítani a házban. Meglehetősen halkan tett-vett, óvakodott a zajjal járó karabincsolásoktól, ahogyan az új tulajdonosok szokták kezdeni a dolgukat. Csak éppen a Gönczi fiúk karosszékeit tolta el az ámbitusról, hiszen ő maga sohasem ült karosszékbe. Ponyatovszki megcsóválta a fejét, amikor a karosszékeket nem találta a helyükön. Vizesnyolcas is szégyenkezve hajtotta le a fejét a rántott csirke fölé, mert éppen az volt ebédre.
A karosszékek esete óta Vizesnyolcas nemigen mert nagyobb változásokat előidézni a háznál. Tavasz felé ugyan kihozta a családját is a városból, egy kis félénk asszonykát, aki az első éjszakán hideglelést kapott attól a nagy csendességtől, amely a csalitkai éjszakák csendessége. Ponyatovszkira voltaképpen ekkor lett komolyabb szükség a háztartásban.
- Azt hittem, megáll a szívverésem - panaszolta az asszonyka, aki egyszerű és igénytelen volt, de a városi lakására elhallatszott a Betyár kávéházbeli éjszakai muzsika.
- Nem bánom, dörömbözhetek éjszaka! - felelt Ponyatovszki, mert származásánál fogva udvarias volt a hölgyek irányában.
És ezután éjszakánként valóban szegeket verdesett a kamrácskája falába Ponyatovszki.
Majd a vizsgák után egy fiúcskát is hozott Vizesnyolcas a városból. “Gyuri” - mondotta, és Ponyatovszki megengedte, hogy az ifjú tanuló kezet csókoljon neki.
- Én ugyanis papi pályát hagytam ott a szabadságharc kedvéért! - mondotta Ponyatovszki.
A Vizesnyolcas városi vendégei nyaranta olyanformán tisztelegtek Ponyatovszki előtt, mintha valami gazdag rokon volna a háznál, aki végrendelkezését átadta Vizesnyolcasnak, és ennek fejében élete végéig ellátást kap a háznál. Kereskedőemberek voltak a vendégek, valami¬képpen meg kellett éreztetniök önmagukkal Ponyatovszki világi állását (P. valóban is írt valamely rendelkezést, amelynek lepecsételt borítékára nagy betűkkel rótta: Halálom esetére felbontandó.) Más vendégek hajlamosak voltak a regényes képzelmekre, hogy a derék úriember voltaképpen a régi gazdák megbízásából maradt itt, hogy Vizesnyolcasnak eszébe ne jusson hozzányúlni szent, ősi dolgokhoz. Még egy fát sem vágathat ki Vizesnyolcas Ponyatovszki beleegyezése nélkül. Az utolsó lengyel tartotta a tekintélyt, keféletlen kabátban sohasem jelent meg az ebédnél, még ha egymagában is kellett asztalhoz ülnie.
Az életnek vannak váratlanságai. Arról az oldalról csap le az istennyila, amerről senki sem gondolná. - Egy őszi napon városi fiáker állott meg Csalitka-tanya előtt, és két megtermett úriember egyszerre helyezte lábát a fiáker jobb és bal kocsihágcsójára, hogy az egész alkotmány lovastól együtt fel ne boruljon. A “Gönczi fiúk” jöttek ki a városból régi tanyájuk megtekintésére. Vizesnyolcas és kis felesége illedelmesen fogadták a szokatlan vendégeket, bár a vételárat már régen lefizették az utolsó krajcárig. Siettek volna ebédet főzni, teríteni, bort hozni, de az egyik “Gönczi fiú”, akin éppen sor volt, csak annyit mondott:
- Nem kell fáradni, mi már elvégeztük egymással a dolgunkat, Vizesnyolcas úr. - És a hangja nem tűrt ellenkezést, mert városi lakásán talán még komolyabb lett.
A másik Gönczi fiú ugyan nem kapta el futtában a szót, mint a színészek a színpadon, hanem egy darab idő múlva ő is mondott valamit:
- Hol van az a gazember, akit itt hagytunk?
Hol volt Ponyatovszki? Merre menekedett Ponyatovszki, mikor régi két gazdáját meg¬pillan¬totta? Merre ragadta el a rémület a két szótalan bálvány elől, akik most elindultak, hogy hűtlenségért őt eltapossák? Ponyatovszki a nádasban lappangott körülbelül két napig, amíg a bíbictojást és az apró halat bírta a gyomra. Szomorú volt, mint valami futóbetyár. Szürke szakálla gubancos lett, mint valami ázott bunda. Régi nyugodalma, felsőbbséges magaviselete, sőt még vándorlási kedve is elhagyta őt bujdosásában. Csak alkonyatkor mert a kert alá lopakodni, miután megsimogatta a házőrző ebek fejét. A “Gönczi fiúk” talán még kövérebben, mint valaha, mintha a városi levegő hizlalta volna őket: ott ültek az ámbituson, pipáztak, és szótlanul várták a “gazember” hazaérkezését.
Mit akarnak szegény fejemtől? - tűnődött Ponyatovszki, persze arra nem gondolt, hogy talán szeretetből látogatták meg. Pedig hát a távollévő iránt érzett szeretet indította arra a nyugodalmas Gönczi fiúkat, hogy ősi birtokukon maradt lengyelüket felkeressék.
Ponyatovszki a harmadik napon előkerült, mint egy kivert bika - megverve, megöregedve, megsárgulva. A Gönczi fiúk régi szokásból kifolyólag persze a köszönését sem fogadták. Néztek rá, mintha levegő volna. De miután éppen fogyatékos volt a dohány az egyik Gönczi fiú zacskójában, felindulásában mégiscsak megszólalt:
- Hát a tíz esztendő a mai világban már semmi?
Sokára bólintott a másik “fiú”, mint a nagyharang, amelyet megingat mozdulatlanságában a kisebbik harang megmozdulása.
- Ponyatovszki úrnak mindegy, hogy kinek a vendége?
A Gönczi fiúk ezután oda sem hallgattak, hogy a lengyel milyen védőbeszédet tanult be a nádasban, milyen körmönfont módon akarta megmagyarázni a maga sajátságos helyzetét, amelynek következtében már azt kellett hinnie, hogy talán terhükre van az uraságoknak. A Csalitka-tanyával eladták őt is, bizonyára jó áron.
A két Gönczi fiú ekkor, hosszú idő óta, egymásra nézett. Az idősebbik (az ikrek között) vett magának annyi fáradságot, hogy véreshurka vastagságú kezével a városi fiáker felé mutatott:
- Mars a kocsiba! Velünk jön.
- Tudtam, hogy kifüstölnek - felelt búsan Ponyatovszki, és érzékeny búcsút vett Vizes¬nyolcastól, akinek a fülébe súgta, hogy amint szerét teheti, megint visszaszökik hozzá.
Ó, milyen bolond volt ez a Ponyatovszki! Azt hitte, hogy Magyarországon meg lehet szökni a vendégnek!