A lap feldolgozottságának foka

Az utolsó kaland (1909)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az utolsó kaland
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

 I.

Magasfalú, ősrégi palota...
A feljárón már inog a lépcső
És a kövek résén fű búj ki és nő
S burjánzik az idvarnak zöld moha.
Két tornya van. Hegyes s nagy az egyik.
A légbe karcsul. A másik fejetlen.
A szél fejezte le egy fergetegben;
De a borostyán a tetőzetid
Felnyúl s reáömöl, mint a hilált haj;
Míg a toronyban egy nyíláson által
A szél falattörő estő söpör.
Ott tátong egy mély, óriás gödör.
Egy vén fa törzsét a fal-résbe vájja,
Távolba rémlik a szalon homálya,
Az ablak, mint a szem, tört fényű lett,
Avitt, kopott, hervadt ez épület,
Vén homlokára ráncot ró a gyík,
Porlasztja lábát a rontó salétrom,
Az égre nyomja dúlt téglájait
S olyan kietlen, mint minden setét rom.

Mély, nagy, sötét park állja el utunkat;
A csendesen kelő napfénybe szunnyad;
S borzadva zúdul föl a lombzaj olykor.
Mint hogyha a hab már csitulva mormol
S a távol árra ráhajol a kék ég.
A fák, kavargó águk összefonán,
Nem engedik át a nap kandi fényét
S örök sötét van a lomb néma dómján,
Megfojtja a bozót a bokrokat;
Egy székesegyház a zöld boltozat;
A légbe ősi sír-szag bűze repdes
S az elhagyott hely olyan puszta, nedves.

De a gyepes lépcső magas fokáról,
Melyet távolba sok falomb határol,
Szolgáktól gyámolítva, két törekvő
Tipegve járó, görnyedett öreg jő.
Vánszorganak a zöld lépcsőn alább,
Csetlik-botlik, haboz a béna láb,
S csak döfködi a botjuk lenn a földet.
Ez agg a férfi - és a nő az ott -
Álluk mozog s a bőrük oly aszott,
hogy színt nem értjük azt, vajon mi önthet
Csontjukba ily kedvet, hogy élnek ők.
Pihegtek s a zsöllyékbe rogytak akkor,
Görnyedve reszketett kezök, fejök.
Szemükkel, amit megtört rég az aggkor,
Bambán meredtek le a földre és
Nem gondolkoztak már. Csak reszketés
Mutatta, hogy él még az agg s anyóka.
Így éltek ők s szokásból csak talán,
Hogy ketten voltak egymás oldalán;
Nem szóltak egymáshoz már több nap óta.

II.
 
S egyszerre csak tüzes szél száll a síkra.
A fákba pezsdül a nedv, mint a szikra,
Mivel a nap borús ormukra száll.
És nő a hőség, mint kelő dagály;
A réteken aranyhímzésű lepke
Táncol, lebeg, a kelyheket belepve.
A zümmögő mező távolba nyúlik
És folytonos zaj száll a légbe itt fel,
A mély gyep ágyán sok tücsök ciripel,
Rekedt dallal bezúgva mély odúit.
Az életláz pezsegve, égve forr,
A vén kastély az izzó fénybe halvány
S akár szerelmök ébredésekor,
Egy kőmosoly dereng mogorva ajkán.
 
Lassan feléledez a két öreg;
Szemük hunyorgat; korhadt testöket
A tűzfürdőnek álmosan teszik ki,
A hűlt tüdőnek jó a lángot inni;
A szellemök zavart s mintegy ocsúdva,
Bámulnak a zajgó zsongáson újra.
Mennek - kezük a botba megfogódzék -
A férfi megfordul s ránézve egyszer
Az agg anyóra, szól: "A nap nagyon szép."
A nénit majd elnyomta már a szender,
Felretten, a látókört nézi fönt
S szól: "Visszatért a régi szép időnk."
Halkan mekeg eltompult kecske-hangjuk,
Ajkukra a láztól egy ráncvonal fut,
Már tángorognak a fák friss szagától,
Mely rájuk részegítően borult
S fejükbe száll, mint a bortól a mámor,
És kedvesen himbál agg homlokuk,
A múlt fuvalmát mindkettő megérzi.
Egyszerre síró hangon szól a férfi:
"Egész ilyen nap volt, emlékezel te?
Első találkozásunkkor a kertbe."
Hallgattak; ám repült bús, méla lelkök,
A távol ifjúkorba szálltanak,
Mint a hajó is amaz útra csap
A messze tenger árján, amelyen jött.
Folytatja: "A múlt vissza sohse jő, hadd.
De, látod, a park mélyin, ott - a kőpad?"
A nő felugrott, mint a jól talált vad.
"Nézzük meg!" - mondja. Torkukban tűz árad
S már felkel a pár és remegve hajlong.
 
Sápadt, szikár, csodás ma mindakettő.
Az agg vadászkabátján nagy aranygomb,
A nőn egy furcsa-rajzos régi kendő.

 
III.
 
Vigyáztak ők, mert féltek; megcsípik;
Hátuk legörbült s szégyellték kicsit
Vénségük itt, ahol forrt a tenyézet.
Megfogták a kezük s mint két fiúcska,
tipegve mentek a keskeny, kis útra.
Gyengén dülöngtek olykor, mint a részeg,
Lökdösve egymást, hogy szilárd legyen
A kétes és tántorgó súlyegyen.
Gyámbotjaik, karjuk támasztva lejjebb,
Mint a falábak, csendesen tipegtek.

Sokszor megálltak s pilledten haladva,
Elértek a nagy útra, be a parkba.
Felkelt a sírból s ott lengett a múlt;
Azt hitték, ott van, mint régente, hajdan
Szerelmes lábnyomuk is a talajban,
S az út porától még el nem fakult;
És vár reájuk az erdőnek öble.
Ahol az óriás fák sátra nyíl,
Eltűntek s ott a vén tölgy és a szil
A hűs utakra örök éjet önt le.

Mint hogyha forgatsz egy nagy régi könyvet:
zól egyik: "Itt." A másik: "Ott, szívem."
"Hol csókoltam meg ujjad?" - "Ott, igen."
"S az ajkad?" - "Ott!" És helyről-helyre jönnek,

Megemlítik mind csókjaik sorát
S mint a keresztúton, mennek tovább.
Mindketten érezték a tűnt tüzet,
Lelkük ragadta egy új lendület,
A múltra gondoltak, mikor ölelve,
A kéz a klézben és a szem a szembe,
Csapdosta szívük lázas, ifjú hullám,
Csendben haladtak tűnt szerelmük útján...

IV.

A vén, mohos pad szinte várt reájuk,
"Ez az!" - "Ez!" És leültek mindaketten
S a visszfényes, tüzes emléklezetben
Világos lett a mély, sötét sugárút.
A fűre néztek s megriadva láttak
Ott egy öreg, nyirkos tagú varangyost.
Testén kinyúltak otrombán a lábak,
S mint a botló gyerek, lassan haladt most.
Vad bútól állt el a leheletük;
Ő volt! Szerelmök régi tartozéka,
Ki esküjük hallotta mindenütt.
S a régi párt ismerte még a béka;
Kettőzte lomha, álmos lépteit,
A gyomra puffadt lett, szeme szelíd,
S a régi, hervadott szerelmesekhez
Bizalmasan csúszott a rút s a kedves.
Sírtak. - De nyomban oly szelíd madárdal
Hallattszott az erdő mélységin által,
Az a dal, ami nyolcvan éve, régen!
És a tüzes önkívület hevében
Feltánt a múlt, mi régen szétszakadt,
Ugrálva, mint folyton növő patak,
És megjelent éltök tündér szaka,
A vad, cirógatásos éjszaka,
A páros, édes, fáradt ébredés,
Az est, hogy az árny hullámmá csapódott,
Az erdőillat, a tüzes, mesés,
Mi végtelenné nyújtja mind a csóko!...
 
S hogy ellágyultak ők, kinyílt az út,
A selymes, édes szél bódítva fútt;
Meglepte szívük s könnyű illatán át
Érezték a fák örök ifjúságát,
S azt is, hogy a holt csíra kedve felkel.
 
Bőrük együtt tüzelt a nagy meleggel,
Rezgett a testük és kezük megingott,
Nézték, lesz-e az ölelésre indok!
De amaz ifjú, víg homlok helyett,
Mit felköltött távol emlékezet
S mely őket rég holt vágyakkal betölté,
A száraz arcokon mély bú honolt
S bárgyún erőlködtek ki egy mosolyt
Lecsukták a szemök, nem égve többé
S elfogta lelkük egy oly rettenet,
Mint a halál!...
 
- "Menjünk!" szólt reszketeg.
S kelnének is, de még se bírt egyik sem.
A pad ridegségén, mint a bilincsen,
Ott vesztegeltek megriadva, távol,
És megmeredtek a félés fagyától,
Mint két kőbálvány. Majd felkeltek és el-
Rohantak gyorsan egy erős szökéssel.
 
A bútól sírtak s hogy görnyedve jöttek,
Hideg hullt rájuk, lassú, lomha csöppek.
Elfulladtak, jeges, hűs szél repült föl,
Arcukba fútt a nedves pincelég,
Amely száz éve szállt ki már belülről.
S érezték a múlt bús költészetét,
Látták, a holt vágy sarkuknál üget
És megzavarta botló létüket.
 
V.

Akár a régi rugó, hogyha eltör,
Lejárt a néni szíve. Várt ura.
Azt hitte, csak elbágyadt a melegtől,
Mert mindig ingott még rajt a ruha.
Egyszerre jött a félés, nékiesve,
Reá hajolt, megfogta s bősz erővel
Emelte gyenge, vékony karja őt fel.
De petyhüdten, sután csüngött le teste.
Most látta csak; alig hogy éppen élt;
Szaladt, futott keresni gyors segélyt
S rémüldözött fürgén ugrálni kezdvén;
Ingott, mert már nem volt a néni ottan
S botjára dőlve szaggatott galoppban
Csetelt-botolt az utak arabeszkjén.
Köhögve, gyorsan lélegzett szegényke.
Érezte, ingó lába összecsuklik,
S úgy látszott, hogy táncot rop gyenge térde,
Habár lehajtott a törzsekre untig.
A fák játszottak véle, ő dülöngött
És visszadobták, mint a lapdagömböt
S örültek a kínos haláltusának.
Majd látta véget ér a küzdelem;
S mint vízbefúló, ki halálra fáradt,
Felhördült, arcrabukva hirtelen -
S e halk nyögést nem is vihette szél el!
Hallotta aztán, amint bús nyögéssel
Egy károgó holló a légbe illant.
Távolban kongott egy repedt harang.
Aztán csend lett. Jeges árny szállt alant
S rájuk esett, lomhán, akár a sírhant.
 
VI.

Ottan maradtak. Alkonyult. Az éj jött.
S hulláma mindig zordabb lett s sötétlőbb.
Mint két csomó levél feküdtek ott,
Láz borzogatta fázó tagjukat
És elmosódtak az éjben legott.
Beléjök botlott a bolygó dúvad
Amint megindult útja fonadékán.
A vad megállt és félve nézte néhány;
Mások merészen másztak fel reájuk;
És a csigák rájuk köpték a nyáluk.
Redőjükön rovarraj kaparászott
S tanyát ütött alélt testükbe száz ott.
 
De nemsokára mozdult a fa lombja
Zápor vesszőzte az erdőt zuhogva,
Ropogva, zengve hangos áradatban
S mit sem törődve a két jö öreggel,
Egész éjjel szakadt s dőlt változatlan.
 
S hogy felmosolygott már a szende reggel,
Ottan lebegtek az esővíz árkán,
Ruhájuk a hullámok összedúlták
S kis testök elterült meredten, árván,
Mint a tenger mélységein a hullák.