Az utolsó ember
szerző: Gárdonyi Géza
A föld kihűlt rég. És én Afrikában
nagy jéghegyek közt élek egyedül.
Egész világ már csöndes temető.
Rá szemfedőül örök hó terül.
A jegesmedve is rég megfagyott,
csak én fűtök még, ameddig lehet.
Hómér, Sekszpir, Petőfi, Rafael,
már mind hamu. Száz éve tüzelek.
Legutoljára mégis azt hagyom,
ami a nyárról s tavaszról beszél.
Mi szép volt! - írják, festik ők.
Igaz volt? Nem volt mindig tél?
A virág és fa, pillangó s madár
nem álomszülte bájos tarkaság?
Minő mennyország lehetett akkor
az őskorban e nagy fehér világ!
Mi volt a nap? e nagy koromgolyó,
amely pontként függ a világ felett.
Úgy olvasom, hogy tűz volt, lángoló.
Én már a füstjét sem érhettem meg.
Mi volt a lány? és mi a szerelem?
e máig is oldatlan rejtelem.
Mi volt a csók? amelyről hogyha kérdém,
könnyekbe lábadt jó apám szeme.
- Az volt fiam, - így mondá elborongva, -
a föld hátán az utolsó zene.
Ha erről költők könyvét olvasom
szívemre ül a nehéz fájdalom.
Mért is tanítál olvasni apám:
kegyetlen hozzám minden tudomány!
Minek tudnom, hogy enyém e világ,
ha minden veszteség enyém vele,
ha nékem nem jutott már egy virág,
egy kis fűszál, mint újjomnak fele;
egy lányka, egy mosoly...
Csak e fehér pokol!
Mit ér nekem a korona-halom?
Az sem öröm, ha széjjelrúghatom.
Az öt világrész minden koronáját
egy rózsaszálért, örömmel adnám át.
Egy rózsaszálért, nem is rózsaszálért,
csak hogyha látnám, gyönge bimbajáért!
Miért is nem jöttem én a legelsőnek?
S miért hogy nem Ádám lett a legutolsó?
Az emberiségnek virágos bölcsője,
miért hogy énnekem fagyos jégkoporsó!
Miért nem ringattak engem oly bölcsőben,
mért nem játszhattam én pázsitos mezőben,
Mérthogy anyai dalt a zord szél sírt nekem,
és hogy egy romvilág mohája életem!
Mért épp előttem élt mindenki, mindenki!
Miért, hogy utánam nem jön senki, senki!
Mért hogy minden arany, gyémánt
megmaradott
s csupán a boldogság az, ami elfogyott!
Így tűnődöm naphosszatt egyedül!
A szél is künn oly búsan hegedül!
Ajtóm előtt az elaggott Halál
a kaszájára támaszkodva áll.